Ismerd meg a vak és gyengénlátó emberek világát!

Vannak, akiknek az életük sötétben telik. Ők a vakok.

Csukd be a szemed… nem, inkább kérd meg aput, anyut vagy a tesódat, hogy kösse be! Jó szorosan. Hogy, még egy kicsit se tudj kikandikálni alóla.
(Ne csaljatok, hé!)
Ha ez megvan, akkor indulj el és menj ki a konyhába, majd gyere vissza ide a könyvhöz! Hajrá, sok szerencsét!

Visszajöttél? Egyben? Milyen volt?… Hiába ismered a lakás minden zegét-zugát, mégse lehetett egyszerű. Itt-ott tapogatnod kellett, az is lehet, hogy hirtelen nem tudtad, hogy hol vagy, és addig kellett lépegetned jobbra-balra, amíg végre találtál egy biztos pontot. Nem volt könnyű mutatvány. Jó, hogy épségben visszaértél!
Vannak, akiknek az életük ebben a támasz nélküli sötétségben telik. Ők a vakok. Olyanok is vannak, akik látnak ugyan, de nagyon rosszul. Ők gyengénlátók. Nézzük meg őket közelebbről! Kezdjük a szemmel.

A szem nagyon bonyolult szerv. Finom kis izomkötegek mozgatják, hogy rá tudj nézni arra, amire éppen akarsz. A szemgolyók közepén egy „állítható” kis lencse van (úgy is hívják, hogy szemlencse), ez segít abban, hogy közelre és távolra is láss. Az orrod előtt lévő könyvet is el tudd olvasni, de a Kovács Marcit is megismerd, ahogy befordul két sarokkal arrébb. (És észrevedd, hogy új pólója van…)

A szemlencse előtt található az úgynevezett pupilla. Ez egy szűkíthető-tágítható kis nyílás, azt szabályozza, hogy mennyi fény jusson a szemedbe. Ennek köszönheted, hogy a legnagyobb nyári napsütésben sem vakulsz el teljesen, mert ilyenkor egész kicsire összezárul. Viszont vaksötétben is látsz valamennyit, mert akkor kitágul. A szemen belül, a szem hátsó részén egy picike vetítővászonhoz hasonlítható rész található. (Idegen szóval úgy hívjuk, hogy retina.) A beérkező kép itt átalakul olyan jelekké, amelyet az agy látóközpontjába tudnak küldeni a látóidegek. Ez olyan bonyolult folyamat, hogy még a tudósoknak is sok idő kell a teljes megismeréséhez.

Ilyen dolgokon múlik szemünk „világa”, a fény, a világosság észlelése. És a szemünkben lévő sok finom kis szerkezet bármelyikének hibája többékevésbé, vagy akár súlyosan is ronthat a látáson. A kisebb problémákon általában szemüveggel tudnak segíteni. Például azoknak az embereknek, akiknek a szemlencséjük nem elég rugalmas, és nehezen vagy egyáltalán nem tudják közelre vagy távolra élesíteni a látásukat. Így járnak általában az idősek, mert a szem az idő múlásával egyre inkább elfárad. Azt, hogy milyen erős szemüvegre van valakinek szüksége, dioptriával mérik. Minél több dioptriás szeme van valakinek, annál rosszabbul lát.

Sajnos, azonban vannak olyan szembetegségek, amelyeken nem lehet szemüveggel segíteni. Ilyen például a színtévesztés és a színvakság. A színtévesztő ember bizonyos színeket felcserél (például pirosat a zölddel), vagy más színt lát. Aki pedig teljesen színvak, az csak úgy látja a világot, mintha egy fekete-fehér fénykép vagy film lenne.

 

Egyes színtévesztőknél azonban érdekes dolog történik. Mondjuk egy olyannál, aki keveri a zöldet a pirossal. A zöld füvet pirosnak látja. A piros almát meg zöldnek. De amikor kicsi korában tanulja a szavakat, akkor az anyukája azt mondja neki:

– „Látod milyen szép zöld a fű?”
– „Egyél egy szép piros almát!”

És akkor a kisgyerek megtanulja, hogy a fű „zöld”, az alma meg „piros”. Így aztán mindent, amit pirosnak lát,
zöldnek fog hívni, és amit zöldnek lát, annak piros lesz a neve. Ezért lehet, hogy sosem derül ki a tévesztése. Jó bonyolult, mi…?

Nem segít a szemüveg azoknak sem, akiknek „farkasvakság” nevű betegségük van. Ők jól látnak világosban, és általában jól látnak sötétben is, de szinte egyáltalán nem látnak szürkületben (alkonyatkor vagy hajnalban) és kevés fénynél.


No, milyen számot látsz a képen?
Kérdezz meg valakit a környezetedben, hogy azt látja-e, amit Te.

Leggyakrabban az idősebbeknél alakul ki a szürkehályog. Akinek ez a baja, az homályosan lát, valahogy úgy, mint amikor homok megy a szemedbe. Őket csak műtéttel lehet gyógyítani.

Vannak, akiknek nagyon rossz a szeme, és már keveset segít a szemüveg. Ők a gyengénlátók. Bizony, lehet, hogy csak erős nagyítóval tudnak olvasni, de lehet, hogy azzal sem. Gyakran csak elmosódott, homályos foltokat látnak, és amíg meg nem szólal, nem tudják, hogy a szomszéd áll-e ott, vagy egy villanyoszlop. A gyengénlátók általában nem használnak fehér botot, de szoktak hordani egy kitűzőt, ami jelzi, hogy viselője nagyon rosszul lát. Ez kör alakú, és sárga alapon három fekete pötty van rajta. Akin ilyet látsz, arról tudhatod, hogy majdnem ugyanúgy segítségre szorulhat, mint a vakok. Vannak azután, akik csak fényt és árnyékot látnak. Ők már csak arra tudják használni a maradék látásukat, hogy egy kicsit tájékozódjanak. Észrevehetik például, ha valami akadály van előttük. Vagy ha jobbról jön a fény, akkor sejtik, hogy arra van az ablak. De igazából ők már vakok. És végül – már sejtheted –, vannak, akik semmit sem látnak. Az ő számukra a világ csak hallható, tapintható, szagolható. Csak ezekkel az érzékekkel tudnak tájékozódni a világban. De ez bizony nagyon nehéz. Mert az igazság az, hogy a látás hozza nekünk a legtöbb hírt a külvilágból. Nélküle… hát, nagyon sok erő, kitartás és ügyesség kell az élethez.

„Hogyan élnek akkor a vakok?” – kérdezheted. Nézzünk például egy egyszerű dolgot, az öltözködést! Azt még könnyen megtanulja valaki, hogyan kell belebújnia a nadrágjába anélkül, hogy látna. (Könnyen?!… Próbáld csak ki! Tessék!… Úgy ni, most kelj föl, porold le magad, és próbáld újra! Csak most óvatosabban essél hasra.) Gombolkozni is lehet tapintás után. Csak hát a színek… A vakok nem látják a színeket sem, és aki születésétől fogva vak, az nem is ismeri őket. Így, ha valaki nem adja a kezükbe a megfelelő ruhadarabokat, akkor esetleg a zöld nadrághoz lila-sárga csíkos inget vagy blúzt vesznek, és fehér cipőt húznak. Persze erre azt mondhatjátok, hogy hát az utcán úgyis felismerik őket a fehér botjukról, és nem nevetik ki őket. Csakhogy a vakok nem azt akarják, hogy szánják őket! Ők is szeretnének csinosan felöltözni egy buliba. Vagy elegánsan menni az Operába.

És nem biztos, hogy van mellettük valaki, aki összeválogatja a megfelelő ruhadarabokat. Ezért a vakok a ruháikat nagyon nagy rendben, színek szerint szétválogatva tartják a szekrényükben. Például a sárga holmik mindig a felső polc jobb oldalán vannak. És így már ők is össze tudják válogatni a megfelelő ruhadarabokat.

 

Általában a vakoknál elég nagy rendnek kell lenni. Mert csak akkor találnak meg valamit, ha az mindig ugyanott van. Gondolj csak bele, ha egy vak ember mobilja véletlenül valami miatt egy méterrel arrébb található, mint ahol lenni szokott, akkor az – ha éppen nem szól –, a vak számára akár a szomszéd szobában, de akár Ausztráliában is lehet. Nincs mese, hívni kell valakit, hogy segítsen megkeresni. Hívni? Mivel? A nem talált mobillal?… Bizony, várni kell, amíg segítség érkezik. Ezért egyszerűbb mindig ugyanoda tenni, és akkor meglesz. És így minden tárgyat, eszközt, holmit mindig ugyanoda kell rakni, és ezt meg is kell jegyezni.

És az olvasás… Olvasni muszáj! Már csak a tanulás miatt is, hiszen a vakok ugyanannyira szeretnek tanulni, mint mindenki más. Többen is vannak, akik diplomát szereznek. Olvasni azért is kell, mert az egyszerűen jó. Tudjuk, tudjuk! A tévé is jó… De hát a vak ember a tévéből csak a hangot érti, nem? Mint ahogy a színházi előadásból is.

Na de akkor hogyan olvasnak, ha nem látják a betűket? Nos, az emberi leleményen nem lehet kifogni: a vakok az ujjukkal olvasnak! Képzeld el, a betűket hat kis pont jelöli. Ezek a pontocskák kicsit kidomborodnak a papírból, és ahogy a vak olvasó végighúzza az ujja hegyét a sorokon, tapintással érzi őket. Ezt hívják „Braille”-írásnak (ejtsd: bráj).

A vakok azonban rendes betűkkel is tudnak írni a számítógéppel (vagy régebben írógéppel). Megtanulják ugyanis, hogy melyik betű hol van a billentyűzeten. Ha megnézed a saját klaviatúrádat, akkor láthatod, hogy az „F” és a „J” betűkön egy-egy kis domború jel található!

A vak ember megkeresi ezeket a jeleket, és aztán ezekből kiindulva találja meg a többi betűt. Ettől kezdve tud írni, és többek között szörfözni is a neten, ahol rá tud találni a számára készült beszélő oldalakra. Ügyes, mi?…

Aztán az utca… A vakok azokat az útvonalakat, amelyeket legtöbbször használnak, „megtanulják”. Bevésik őket a fejükbe. De még így is rengeteg veszély fenyegeti őket. Hiszen azt meg lehet jegyezni, hogy a kaputól jobbra 21-22
lépés a következő sarok, a kereszteződésben meg majd átvezeti valaki az embert, és akkor balra 15 lépés lesz a bolt bejárata. De ha mondjuk, ott van az az árok, amit tegnap ástak a csőtörés miatt, és nem temették még vissza… Meg a járdán a gördeszkás fiú. Aki még csak egy hete gyakorolja a szlalomozást, és arra számít, hogy ha elrontja a balkanyart, hát úgy is látják, és majd félreugranak előle… Háát…

 

Tudod, a vakoknak is muszáj néha olyan helyekre menniük, ahol még sosem jártak, és ez bizony számukra komoly feladat. Még szerencse, hogy van segítségük. Először is ott van a fehér bot. Ez abban segít, hogy a vak ember ki tudja tapogatni maga előtt az utat, aztán a házak falát, a kerítést érintgetve megérzi, ha sarokhoz vagy kapubejáróhoz ér. A fehér bot üzenet is a többi embernek: „Vak vagyok, kérlek vigyázzatok rám.” Vagy ha a tulajdonosa halkan, egyenletesen kopogtat vele a földön, akkor az azt jelenti: „Bizonytalan vagyok, nem tudom, pontosan hol vagyok, kérlek segítsetek!”

Aztán ott vannak a vakvezető kutyák! Ők hihetetlenül sokat tudnak segíteni gazdáiknak. Jelzik és kikerülik az akadályokat. Felismerik a közlekedési lámpák jelzéseit. A megállókban, állomásokon pontosan a busz vagy vonat ajtajához vezetik a pórázukba kapaszkodó társukat. És még mennyi mindenben lehet rájuk támaszkodni! De tanulniuk is kell rengeteget. Mert le kell, hogy győzzék például legősibb kutyaösztöneiket: nem rohangálhatnak jobbra-balra a különböző szagok után. Aztán nem húzhatják, rángathatják a gazdit össze-vissza, hanem szép egyenletesen, az ő tempójában kell haladniuk. Meg kell tanulniuk azt is, hogy a fejük fölött lévő dolgok, ami alatt ők, kutyák még bőven elférnek, az a rájuk bízott ember számára akadályt jelentenek, és ezért ki kell kerülniük. Szóval igazából ők szuperkutyák.

De még más segítségük is van a vakoknak. A látók, mondjuk te… Igen, Te, aki ha például meglátsz egy utcasarkon
tanácstalanul álldogáló fehér botos embert, akkor odalépsz hozzá és megkérdezed, hogy miben segíthetsz neki. És
ha kéri, akkor átkíséred a túlsó oldalra, vagy csak megmondod neki, hogy tőle jobbra indul a Király utca, és a harmadik kapubejáró az önkormányzaté. Esetleg finoman megfogva a karját vagy a könyökét, elvezeted odáig. Hiszen az egész neked csak három perc, neki viszont óriási segítség.

De lehet, hogy csak azt szeretné megtudni, hogy hányas busz érkezett a megállóba. Esetleg elvezeted a legközelebbi ajtóhoz, hogy ne kelljen keresgélnie. És az is nagy segítség, ha a járműveken átadod neki a helyedet vagy odakíséred a legközelebbi üres üléshez. Mivel ők nem látják az utat, nem számíthatnak arra, hogy most jobb vagy bal kanyar következik, esetleg hirtelen fékezni kell. Állva sokkal bizonytalanabbak.

Hallottál már a csörgőlabdáról? Ez egy olyan játék, ahol két csapat mérkőzik egymással, de ketten is játszhatják. Be kell gurítani az ellenfél hálójába a csörgő hangot adó labdát. A játékosok persze semmit sem látnak, csak a kezükkel és lábukkal tapintják ki, hogy éppen hol vannak a pályán, és a hang alapján tudják követni a labda mozgását.

Gondolj csak bele, a közönség csak akkor tapsolhat és kiabálhat egy kicsit, amikor gól van! Különben síri csendben kell ülniük, és csak magukban lelkesedhetnek, hogy ne zavarják a vakok hallását, akik a labda csörgésére figyelnek. Így aztán a drukkerek a vakok sportja kedvéért némákká válnak, hogy élvezhessék az izgalmas látványt. Miközben ez az egész egy jó játék, komolyan figyel egymásra ép és segítséggel élő!

Forrás: www.serultek.hu