„A legfontosabb dolog minden ember életében, hogy amit csinál azt örömmel, jókedvvel és megelégedve végezze” – mondta dr. Lénárd Gábor. Az idén Rátz Tanár Úr Életműdíjjal kitüntetett biológussal életének legfontosabb szakmai állomásairól beszélgettünk.

Mielőtt tanítani kezdett, Önt hol tanították?

Édesapám agrármérnök volt, vidéken éltem, tanyavilágban, 14 éves voltam, amikor felkerültem Pestre. Óbudán kezdtem a középiskolai tanulmányaimat, a Than Károly vegyipari technikumban, ez az én választásom volt, nagyon szerettem a kémiát. Az alapvető dolgokat ott tanultam meg, kiváló mérnöktanárok, vegyészek, vegyészmérnökök tanítottak, de az általános tantárgyakat is nagyszerű tanárok oktatták. Megkövetelték a pontosságot, rendkívül szigorúan tartották be a követelményeket. Akkor még hat napos tanítás volt, egy héten kétszer volt nyolc órában laboratóriumi gyakorlat, ami egy kamasz gyereknek óriási szenzáció volt, fehér köpenyben bevonult az ember a laborba és dolgozott. Minden évben, nyaranta egy hónap volt nyári gyakorlat valamelyik nagyüzemben, a természettudományos alapokat meg a gyakorlati vonatkozásait ott tanultam meg igazán. Később elkezdtem dolgozni egy vegyi gyárban, aztán bevonultam katonának két évig. Miután leszereltem, jelentkeztem a Debreceni Egyetemre, biológia-kémia szakra. Az volt a másik iskola, ahol kitűnő professzorok, nagyszerű emberek tanítottak, az ember minden csínját-bínját megtanulhatta a szakmának. Nem volt még külön biológia szak és tanárképzés, hanem aki biológia-kémia, biológia-földrajz szakra került, lehetett tanár és kutatóbiológus is. Abból az évfolyamból egyedül én lettem tanár, de én erre is készültem.

 

Mindig egyértelmű volt, hogy természettudománnyal szeretne foglalkozni?

Nem, én eredetileg magyar-történelem szakra akartam jelentkezni, de a természettudományi képzésben otthonosabban mozogtam, könnyebb olyanból felvételizni, amit már eleve nagyobb óraszámban tanul, mint egy gimnáziumban. Nem is volt probléma a felvétellel.

 

1960-ban kezdte tanári pályáját. Mely intézményekben tanított?

Hál’ Istennek először egy általános iskolában kezdtem tanítani, Piliscsabán. Zömében kémia órákat kaptam meg egy kevés biológiát. Három évet tanítottam ott, utána megkeresett az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium igazgatója. Érdeklődött, hogy volna-e kedvem átjönni a gimnáziumba tanítani biológia-kémia szakra, majdnem hét évet tanítottam ott. Először biológiát kaptam, majd indult egy kémia tagozatos osztály, annak a biológus részét indítottam el. Felépítettünk két év alatt egy biológiai labort, beindult egy biológia tagozat, ahol nagyon sok érdeklődő gyerek volt, akiket ennek köszönhetően nagyon szépen el lehet indítani az orvosi, biológiai és az agrártudományi pályák felé. A kísérleti részét ennek a munkának nagyon megszerettem, hiszen az egyetemen és a középiskolában is meghatározták a tanulmányaimat.

 

Tartja a kapcsolatot a tanítványaival?

Van, akivel a mai napig találkozom, lassan 60 évesek, nagyon szép pályát futottak be, többen agrártudományi területen – ők azért –, mert főleg vidéki gyerekek voltak.

 

Mi volt pályájának legmeghatározóbb szakasza?

A Vörösmartyban végzett munkám eredménye lett később, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) doktoráltam biológia-növényfiziológiából. Meghívtak az Országos Pedagógia Intézet (OPI, alakult 1962-ben, megszűnt 1990-ben – a szerk.) biológia tanszékére, amit a Kontra György professzor úr vezetett. Egy héten két napot kellett bent lenni, a többi napon kísérleti tanításban vettem részt Érden. Majd egy év után pályám nagyon érdekes szakaszához érkezve természettudományos játékokat szerveztem és tanítottam négy éven keresztül, alsó tagozatban kicsiknek, heti három órában. Tanári pályám egyik legszebb élménye volt. 1978-ban kezdődtek az új reformtantervek munkálatai, melyeken belül a biológia tantervek kidolgozásának nagyobb részét rám bízta az intézet.

 

Ez mivel járt? Ekkor kezdett tankönyvet írni?

Tanterveket készítettem, később pedig gimnáziumi biológiai tankönyvek írásával foglalkoztam, először társszerzőkkel, majd a következő években egyedül.

Majdnem negyven éve, hogy tankönyvírással foglalkozom, eleinte laboratóriumi gyakorlatok leírásával, később pedig elméleti könyvek kidolgozásával, megírásával több szakaszban.

A már lefutott könyvek átdolgozásán hosszú éveken keresztül dolgoztam, közben kísérleti tanításokat vezettem. Amikor az OPI-ban ez a tanszéki felállás megszűnt, akkor kezdtem a pályám második felét.

A hátralevő húsz évet az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolájában, töltöttem,15 évet mint tanár, aztán 5 évet mint az intézet igazgatója, és onnan mentem nyugdíjba.

 

Ön szerint egy tankönyvet hogyan kell úgy megírni, hogy a diákok érdeklődését felkeltse?

Volt egy kezdeti próbálkozás, egy kísérleti tankönyv, amit hárman írtunk, melyeknek voltak előnyei, hátrányai. A végleges tankönyv első próbálkozása egy tömörített óraszámra készült, azt ketten írtuk. Miután ez kifutott én egyedül pályáztam az új tankönyvre. Új óraszámra, új tartalommal írtam. Ezt a könyvet arra az évfolyamra készítettem, amelyikben az én fiam tanult, ezáltal jól ismertem a társaságot, a korosztályt. Tudtam, hogy azt a gyerek, akit ez kevésbé érdekel, mivel lehet megszólítani.

 

Mivel is pontosan?

Az egyik testvérem járta a világot, nyomdamérnök volt ugyanis, és különböző nagy nemzetközi könyvvásáron megfordult, Dél-Amerikától Japánig mindenhol. Azt kértem, hogy mindenhonnan hozzon nekem középiskolai biológiai könyvet, aminek köszönhetően nagyon sok ilyen könyvem összegyűlt. Ezzel az ember áttekintette azt, hogy a világban hol áll a biológiaoktatás, hogy csinálják, milyen felépítéssel. Rengeteget tanultam ezekből.

 

Megvannak még ezek a könyvek?

Amikor a tanítási pályámat befejeztem, elvittem nagy kosarakban az Országos Pedagógia Könyvtárba. Ha valaki meg szeretné nézni, a mai napig megtalálja őket ott. Jó volt arra, hogy a hazai gyerekek ne maradjanak le, láthattuk, hogy mit tanulnak a világ más pontjain, így nagyon sok mindent tudtunk átvenni. Segítettek, hogy egy olyan színvonalú könyvet írjon az ember, amit hosszú távon is meg lehet tartani. Jó lenne, ha a sok fiatal is hozzá fogna és írna ilyet – én harminc éves korom körül kezdtem el. Szívesen látnám, ha a kollegák ráállnának erre négy-öt év tanítás után.

 

Amikor elkezdett tanítani, publikálni, volt egy kitűzött cél, ami felé tudatosan haladt, vagy csak tette, amit tennie kellett?

Négyen voltunk testvérek, de a családban is sok gyerek volt. Nagyon szép gyerekkorom volt, és szerettem volna ezt a gyerekkort másoknak is megidézni. Minden különösebb nehézség nélkül volt bennem egy nagyon erős gyerekszeretet, másrészt nagyon szerettem előadni, nagy volt a kifejezési vágyam, a tanári pálya erre kiváló volt. Tudatossá akkor vált, amikor Kontra professzor úr – mint végzett tanárt – felkészített a doktorira, és közben bevezetett a Karácsony Sándor féle pedagógiába, ami egy szeretetpedagógia. Hogyan lehet a gyerekek felé a tantárgyat, mint eszközt felhasználni, valamint az eszközt a nevelésre az irántuk való szereteten keresztül. Ez nagyon sokat jelentett. Végül is a legfontosabb dolog minden ember életében, hogy amit csinál azt örömmel, jókedvvel és megelégedve végezze.

 

Ön is így végezte a munkáját?

Hetvenöt évesen már mondhatom, hogy ez végigkísérte a pályámat. Jó helyre kerültem, és örömmel csináltam. A gyerekeknél ez nem nehéz, a gyerek egy szenzációs lény. A felnőtteket – még akkor is, ha a legjobb indulattal vannak egymás iránt – olyan sok minden befolyásolja, hogy milyen legyen a viszonya a másikkal. Ha pont az én karrieremet akarja kettévágni, vagy csak súrolja, és emiatt nem tudok előre haladni, akkor kicsit összehúzom a szemöldököm. Másféle indulatok vezérelnek. A gyereknél ilyen nincs, a gyerekre nem lehet haragudni. A gyerekre való haragvás legfeljebb egy pedagógiai fogás, ami kifelé mutatkozik, de belül sosem érint meg. Tudom, hogy miért teszem ezt vagy azt, de minden mögött a gyerek iránti szeretet van. A legrosszabb gyereket is lehet szívből szeretni, ugyanez a felnőtteknél nagyon nehéz dolog. Ha valaki tanárnak megy az egyik legfontosabb dolog a gyerekszeretet mellett, hogy legyen humorérzéke. Meg lehet őket érteni, a hülyéskedéseket, csínytevéseket, rosszalkodásokat. Más dolog, hogy az ember erre hogyan reagál, de a legjobb az, ha mindezt megfelelő humorérzékkel fogadja.

 

Számított rá, hogy Rátz Tanár Úr Életműdíjban fogják részesíteni?

Egyáltalán nem, ez nekem tényleg nagyon nagy meglepetés volt. Soha nem számítottam semmilyen díjra, nem is érdekelt. Utólag végiggondolva megnéztem a feltételeket, ki-miért kap ilyet. Rátz Tanár úr személye egyébként nem volt ismeretlen. Öt évig dolgoztam az OPI-ban, és az a régi Evangélikus Gimnázium (most: Fasori Gimnázium) az intézet épületében volt. Naponta többször is találkoztam Rátz László emléktáblájával, aki egyébként az Evangélikus Gimnázium matematika tanárakén dolgozott. Gondolom, azért nevezték el róla ezt a díjat, mert kiváló tanítványai voltak, nagyszerű embereket oktatott: például Neumann Jánost, Wigner Jenőt. Sosem gondoltam, hogy egy ilyen díjat én megkapok.

{module Forrás: edupress}