"Vannak dolgok, amikre nem vagyok büszke" – Dés László-interjú

Nem érzi úgy, hogy alkalmazott zeneszerzői karrierjével bármit is feladott volna, vagy ha mégis, megpróbál nem gondolni rá. Dés László zenei teljesítménye titokban egy generációt határoz meg, miközben ő maga gyakran a háttérben dolgozó hangszeresként nem is a közönség, sokkal inkább a szakma ikonjává vált. A nemzetközi hírű szaxofonos-zeneszerzővel életműkoncertje előtt beszélgettünk slágerírásról, pénzről és önbecsülésről.

 

hvg.hu: Adott volt a tehetsége, hogy a fúziós irányzat elsővonalasa legyen, nemcsak Magyarországon, hanem akár Nyugaton is. Mennyire zavarja, hogy a köztudatban ma mégis inkább él pop-, mintsem jazz-zenészként?

Dés László: Engem egyáltalán nem zavar. Ahogy a politikában a népet, a közönséget itt sem lehet leváltani. Nyilván a jéghegy csúcsán a népszerű dolgok állnak, azok a dalok, amelyek könnyebben érintik meg az embereket, de mindenki azt szeret belőlem, amit akar. Fiatal koromban szigorú, ortodox jazz-zenész voltam, nem voltam hajlandó mást játszani. Számoltam azzal, hogy mindig csak egy bizonyos réteg lesz fogékony, érzékeny erre a zenére, de ez nem zavart, kibékültem vele. Hiszen maga a közeg a fontos: egy jazzklubban ugyanolyan megélni a sztárság fogalmát, mint a legnagyobb színpadokon állni. Belülről nehéz érzékelni a különbséget.

Amikor én otthon ülök, vagy egy világsztár ül otthon, ugyanúgy szomjasak vagyunk, szerelmi bánatunk van, ugyanabban a belső közegben élünk, mint egy cipész vagy akárki más. Az más kérdés, hogy nekem úgy alakult az életem, hogy sok zenei területen érzem otthon és jól magam: ezt lehet pechnek és szerencsének is nevezni, de én azt hiszem, jól élem meg a dolgot.

hvg.hu: Mennyiben jelentett önfeladást a karrierjét nagyban meghatározó kommersz vonal megerősödése?

D. L.: Nem vesztettem semmit. Az elmúlt évtizedekben végig a hangszeremnél maradtam, mindig volt zenekarom és mindig játszottam a tömegprojektek mellett jazzt is. Most is kitaláltam például, hogy írókkal lépek fel, a szöveg által inspirálva szabadon improvizálok.

Szóval nem vesztettem semmit, sőt: azáltal, hogy elkezdtem például musicalt vagy popslágereket írni, mindenféle más zenei világ is kitárult előttem. Szerintem nekem egyébként is van valamiféle érzékem ehhez, hogy dalt írjak vagy alkalmazott műfajokhoz, színházhoz vagy filmhez készítsek zenét. Pedig ez nem evidens, mint ahogy az sem, hogy én ezt baromira szeretem csinálni. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de én már elég régóta csak és kizárólag azzal foglalkozom, amit szeretek.

hvg.hu: A legnagyobb ismertséget is egy film, a Szerelem első vérig betétdala hozta meg önnek. Ennek fényében hova pozicionálná az alkalmazott művészeteket?

D. L.: Igen, ebből nőttek ki dolgok, bár amikor anno felkértek jazz-zenészként, szó sem volt dalokról. Olyan jellegű filmekhez gyártottam, komponáltam zenét, mint a Nyom nélkül vagy az Egymásra nézve, aztán beesett ugye a Szerelem első vérig, és akkor mindenki rájött: hoppá, ez a pali tud slágert is írni! Ezek a dalok aztán leváltak a filmről, önálló életre keltek, és ma már nagyon sokan nem is tudják hova kötni, egyszerűen csak ismerik a dalt. Jó érzés, sikerélmény egy dalt jól megcsinálni, azzal együtt, hogy a filmzene és a filmdal két külön kategória.

hvg.hu: Mindenre büszke?

D. L.: Megfordítanám a dolgot: vannak dolgok, amikre nem vagyok büszke, de semmit nem vonok vissza, semmit nem röstellek. Én jazz-zenészként abból tartottam el magamat – aztán a nyolcvanas évek közepéig a családomat is –, hogy minden létező lemezre ráfújtam, mindenen közreműködtem. Meg lehet nézni visszamenőleg, 1973-tól, a legkülönbözőbb pop-, rock-, gyereklemezen, musicallemezen, nagyon sok felvételen játszom, mindenen ott vagyok.

hvg.hu: Tehát ez afféle egzisztenciális kényszerhelyzet volt?

D. L.: Ez egy lehetőség volt arra, hogy azt csináljam, amit szeretek anélkül, hogy feladnám önmagam: nem kellett hajnalban újságot kihordanom, nem kellett szenet lapátolnom a Déli pályaudvarnál, hanem Pesten beültem a Trabant kombimba, elmentem a stúdióba és nyomtam szakmányban. Ez nagyon kényelmes, olyanfajta pénzkereset volt, ami ráadásul nagyon nagy stúdiórutint és sok ismeretséget adott nekem. Bekerültem egy zenész közegbe. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy én azonosultam volna mindennel, amit feljátszottam. De nincs is ezzel semmi baj, ez egy szakma: stúdiózenész.

Amikor megcsináltam a saját zenekaromat, a Dimenziót, akkor az töltötte ki az életemet. De ha az ember félig-meddig ismeretlenül – illetve, mint hangszeres azért már akkor elég ismert szaxofonos voltam – előáll egy jazz-zenekarral, az kemény dolog.

hvg.hu: Az vesse önre az első követ, aki egy jazz-zenekarból képes megélni?

D. L.: Így van. A Dimenzióval anno megcsináltuk az első lemezünket, kezdett kialakulni a táborunk, járkáltunk vidékre, aztán külföldre, Finnországba is. De azért az három év volt, amíg bekerültünk a levegőbe, elkezdtünk ismertek és népszerűek lenni. Szóval semmi nincs, amire azt mondanám, na ezt nem. Például kevesen tudják, de valamikor csináltam zenét német, osztrák természet- meg úti filmeknek. Marha jól fizettek, meg jó volt a tapasztalat is. Tanultam, ráadásul kerestem annyit, amiből biztosítani lehetett a főcsapást, a zenekart, amely azt valósította meg, amit én valójában szerettem volna.

hvg.hu: A Geszti Péterrel közös munkái alatt azért bepillantást nyerhetett abba, hogyan kell a piacra tervezni. Hogy sikerült túllépnie a profitorientált gondolkodásmódon?

D. L.: Nézze, ha gyártásszaga van valaminek, abban a pillanatban megyek át máshova. Megírtam két sikeres musicalt egymás után, teljesen evidens volt és akarták is többen, hogy szállítsam a harmadikat. Aztán a negyediket. Ennél jobb bolt egyébként nincsen, mert ha sikeres egy darabod és azt játsszák, azért jogdíjat kapsz: remek dolog. Ennek ellenére eszem ágában sem volt ráállni a következő projektre. Megírtam a két darabot, aztán máris pucoltam át egy másik műfajba, valami tök mást csinálni.

A Jazz+Az második lemeze után is azért szálltam ki, mert úgy éreztem, már nem tudok többet beleadni a dologba, egy idő után túlságosan gyártásszagú lett a dolog. Csináltam, élveztem, aztán mentem tovább. Ma már nem kényszerülök arra, hogy azért kezdjek el futószalagon termelni, mert egyébként nem élnék meg. De ha mégis ezt tenném, azzal sem lenne semmi baj, elvégre az emberek 98 százaléka így él: megtanul valamit, tudja és csinálja. Én örülök neki, hogy az életem színes és változatos, és nem unom saját magamat, ami egyébként könnyen előfordulhat, ha egy előadó egy műfajban ragad. Mert mindig magadat zsigereled, magadból jön a kreativitás és az inspiráció. Könnyű kiüresedni.

hvg.hu: Ezek szerint igazi zenészként lehetetlen egyetlen karakterbe beleöregedni?

D. L.: Biztos lehet. Hiszen a legtöbb zenész vagy sztár úgy marad, ahogy húszéves korában elkezdte, és azt csinálja egész életében.

hvg.hu: Ezt tovább fűzve, nem érzi magát néha identitásnélkülinek?

D. L.: Miért érezném? Itt van például az életműkoncert, ahol az összes dal az enyém. Miért lenne problémám ezzel? És ha lenne is, az emberek szeretik. És itt nem arról van szó, hogy most valami jó vagy rossz, mert remélem, hogy amit csinálok, az jó. Színészekkel játszom, zongorán kísérem őket, akik a saját dalaimat éneklik, az emberek szeretik. Aztán játszom a Jazz+Azzal, az emberek szeretik. Felállok, szaxofonozok, az emberek szeretik. Identitászavarról szó sincsen, az én identitásom az, hogy muzsikus vagyok. Vagy legalábbis ezt már így szoktam meg.

hvg.hu: A magyar zeneipar gyakorlatilag évek óta agonizál. Jól fizetett zenésznek tartja magát?

D. L.: Ez jó kérdés, pont most, amikor a jogdíjaim egy részét, nem is kis részét elzabrálják. Ráadásul másodszor: először az alapítványi pénzekből nyúltak le, most meg az üres hanghordozók utáni díjból egy jelentős összeget. Nem tudom, hova fog ez fajulni, mindig kitalálnak valamit, de ebből még nagyon nagy baj lehet. Mondjuk: a szerzői jogdíjasok egy része kivonja a jogdíját ebből az országból – mert megteheti –, legfeljebb majd máshova adózunk.

Egyébként az én helyzetem annyiban szerencsés, hogy mivel olyan sokat dolgoztam az elmúlt negyven évben, ma már nyilvánvalóan nem a koncertezésből, hanem a jogdíjaimból élek. A darabjaimat mindig játsszák valahol az országban és külföldön is, szóval ez elég stabil bevétel. Panaszkodni persze mindig lehetne, de nekem nem szokásom.

hvg.hu: Napokon belül hatvanéves lesz. Ott van, ahol fiatalon elképzelte?

D. L.: Nem. Nyilván úgy indultam, hogy én leszek a második John Coltrane. Szóval egy kicsit úgy vagyok ezzel, mint Karinthy a Találkozás egy fiatalemberrelben. Hogy, hogy is volt ez öreg, mit is szerettél volna? Engem nagyon sokszor meglepett az élet, megleptek a lehetőségek: ha valaki azt mondja nekem húszévesen, hogy musicalt fogok írni, a Trio Stendhallal mindenhol tapsolnak majd nekünk a világon, vagy hogy 46 évesen leszek popzeneszerző, biztos megmosolyogtam volna. Nagyon színes pályám volt, van és remélem még lesz is, de bizonyos nagy álmok, nagy nekiveselkedések meg nem váltak valóra, vagy nem úgy, ahogy én azt gondoltam. De most így fejezzünk be egy interjút, hogy nem lettem John Coltrane?

 

Dés László Nagy utazás című életműkoncertje január 11-én lesz a Papp László Budapest Sportarénában.

forrás: hvg.hu

Adnow banner

loading...

Ciráda zenekar - Hazám hazám

 

Facebook diákmeló - Box Middle

Online Toborzás hírek
Új lap - 1