Hogyan kommunikáljunk, hogy segítsük az elfogadást?

Hogyan kommunikáljunk, hogy segítsük az elfogadást?

A nyelv, a kommunikáció elsődleges helyen szerepel világszemléletünk alakításában.

 

Kiválóan példázza ezt Carol Dweck elmélete a rögzített és a befogadó gondolkodásmódról. A befogadó gondolkodásmódot legkönnyebben szavainkkal mozgósíthatjuk, így változtatnunk kell azon, ahogyan a tanulásról beszélünk a feedback módjától kezdve a kudarcok kezeléséig. Dweck sikeresen bebizonyította, hogy ezek az egyszerű nyelvi változtatások komoly hatással vannak a diákok önképére és tanuláshoz való viszonyára. Ezt a módszert a szellemi kihívásokkal küzdő diákok megsegítése érdekében is érdemes elsajátítani.

Minden ötödik 9 és 17 év közötti gyerek olyan mentális problémákkal él, amelyek nagyban befolyásolják mindennapjaikat. (Nem hazai statisztikai adat, a szerk. )Ezen diákok 50 százalékának nem sikerül befejeznie az iskolát. Sokuk pedig nem speciális oktatásban részesül, nem alternatív iskolába jár, hanem fölrajzi helytől, szocioökonómiai státusztól, etnikai csoporttól függetlenül ott vannak minden egyes osztályban. Csak akkor leszünk képesek mindennapi módszereinket a támogatás mellé állítani, ha megértjük, a mentális problémák nagyságát.

Törjük meg a rossz szokásokat: akaratlanul is stigmatizálhat a nyelv

A nyelv nem csak a stigmákat tarja fent, hanem az elfogadást is. Kezdhetünk például azzal, hogy nem használunk olyan (nem feltétlenül szándékosan) lekicsinylő szavakat, mint őrültség, marhaság, bolondság, mikor valójában arra gondolunk, hogy hihetetlen, szokatlan vagy váratlan. Ezek a meglepően kis változások napjában százszor jutnak a gyerekek fülébe és egy közös jelentéshálót szőnek a tanárról. A mentális zavarokkal küzdő gyerekek pedig ebből a hálóból rakhatnak össze egy képet, hogy bízhatnak-e bennünk és fordulhatnak-e hozzánk probléma esetén. Ha tehát semleges, nyitott, elfogadó kifejezésekkel élünk, azt sugalljuk diákjaink felé, hogy velük szemben is nyitottak és elfogadóak leszünk.

Jobban oda kell figyelnünk, hogy olyan szavakat használjunk, amelyek pontosan azt fejezik ki, amit mondani szeretnénk. Kerüljük az olyan beszédfordulatokat, amelyek negatív attitűdöt kommunikálnak a szellemi zavarokkal élők felé. Például ha azt, mondom „tiszta OCD-s vagyok”, miközben arra gondoltam, hogy szeretem a rendezettséget, épp az elfogadás ellenkezőjét prezentálom és a megértés teljes hiányát mutatom afelé, aki tényleg obszesszív-kompulzív zavarral küzd. Az ilyen beszéd lekicsinyli a problémákat, amelyekkel egy diák valóban együtt él.

A lekicsinylés kérdezéssel is elkerülhető, igyekezzünk tehát minél jobban megismerni a problémát, mielőtt véleményt nyilvánítunk róla. Ha például a megfigyelésem alapján egy viselkedést stresszesnek, motiválatlannak és ellenkezésnek titulálok, lehet, hogy nem veszem észre, hogy az adott diák valójában szorong, depressziós vagy mentális zavarral küzd. Éppen ezért folyamatosan emlékeztetem magam, hogy járjak utána, „mi a helyzet a helyzet mögött” és minél több információt gyűjtsek, mielőtt megbélyegeznék valakit.

Végül pedig sokkal kevésbé stigmatizáló a személy központú kifejezésmód. Például ahelyett, hogy „a bipoláris diákom” vagy „a depressziós diákom”, mondjuk azt, hogy „a diákom, akit bipoláris zavarral diagnosztizáltak” vagy „a diákom, aki depresszióval küzd”. A diagnózis nem egyenlő a személyiséggel, ezért ha a személyt hangsúlyozzuk beszédünkben, azt mutatjuk, hogy nem a betegsége, hanem a személye határozza meg gondolatainkat, cselekedeteinket vele kapcsolatban. A személy központúság azt jelenti, hogy emberi lényként fogadunk el másokat, minden más csupán másodlagos.

Ez az egész nem a „politikai korrektségről” szól, hanem a jó szándékkal és törődéssel megválogatott beszédstílusról. Vegyük észre, hogy ez épp ugyanaz, mint amit elvárunk diákjainktól esszéírás és felelet során. Ha igazán érdekelnek a diákjaink, érdekeljen az is, hogyan beszélünk róluk, nekik.

Építsünk új szokásokat: támogató nyelv

Amikor építő és támogató szavakat használunk, segítjük diákjainkat olyan módszerek és stratégiák elsajátításában, melyek közelebb viszik őket céljaikhoz. Ugyanakkor nem elég pusztán a szavainkat lecserélni: nem sokat segít, ha a régi attitűdjeinket fejezzük ki, csak épp más szavakkal.  Ehelyett engedjük, hogy a nyelvi változtatások a támogatás irányába tereljék hozzáállásunkat és a beszédünk megegyezzen a viselkedésünkkel.

A terápiás iskolánkban gyakran hallható a támogatás szó. Ha egy diáknak gondjai vannak – tanulási, érzelmi vagy szociális – a tanárok különböző támogatási lehetőséggel fogadják. A támogatás (a segítség szó helyett) a fő eleme iskolánk azon elvének, hogy a gyerekek képesek saját életükön javítani. A támogatás előrébb viszi a diákokat ezen az úton. A választás szó pedig egy még nagyobb eszmét ír le, miszerint mi oktatók nem tudjuk megmenteni diákjainkat, de tanácsokat adhatunk saját döntéseikhez.

A választás képes megerősíteni is a diákokat, mivel a saját életük feletti kontrollt biztosítja. Sok mentális kihívással küzdő gyerek veszíti el ezt a képességét a különböző intézmények és ellátó rendszerek kavalkádjában.

Időről időre találkozom olyan diákokkal, akik olyan hatalmi harcokat indítanak, melyek a hagyományos tanár-gyerek erőviszony forgatókönyvére építenek: „utálom az iskolát, úgyse tudom befejezni” vagy „ez hülyeség, nem csinálom” vagy éppen nyomdafestéket nem tűrő szavakkal fejezik ki nem tetszésüket. Általában ezek erre az elvárt válaszok: „csak csináld a dolgodat” vagy „ez nem megengedett” vagy „ez nem helyes”. A forgatókönyvtől eltérve azonban valami ilyesmit is mondhatunk: „hmm, szóval te így döntenél, mit gondolsz, mi történik, ha így is cselekszel?” Ezzel elindíthatunk egy beszélgetést a döntésekről és következményekről, amely fejleszti a gyerek döntéskészségét, ahelyett, hogy egy autoriter viszonyban tehetetlenségbe taszítanánk.

Ehhez hasonlóan így is szólhatunk a gyerekek iskolai munkájáról vagy viselkedéséről: „úgy döntöttetek, hogy közösen dolgoztok egy csapatban és kiváló munka lett az eredmény” vagy „mivel úgy döntöttél, hogy nem csinálsz leckét, neked nem tudok pontot adni erre a feladatra”. Vázoljuk az iskolát, mint döntések sorozatát, így a diákok elsajátíthatják a kontroll és a felelősség alapjait. A választás és támogatás együttes jelenléte olyan környezetet teremt, amely a tanulás egyéni útjára tereli a diákokat és erre az útra csatlakozhatnak az új és új képességek.

Formálnak bennünket a szavak, amiket hallunk, látunk és használunk. Tanárokként megvan az a lehetőségünk, hogy formális úton befolyásoljuk a nyelvet, amellyel diákjaink találkoznak és amelyet elsajátítanak. A tőlünk telhető legjobban figyeljünk ezért a szóválasztásainkra, hogy minden tanítványunkat támogathassuk saját életének jobbá tételében.

Megjegyzés: egy amerikai kommentelő felhívta a figyelmet arra, hogy vannak olyan csoportok, akik helyzetüket igenis a személyiségük részének tekintik, így elutasítják a személy központú leírásokat (például vannak, akik jobban kedvelik a vak ember kifejezést, mint azt, hogy az ember, aki vaksággal küzd). Épp ezért a szerző hozzátette, érdemes esetenként rákérdezni, ki milyen megfogalmazást preferál.


Forrás:http://moderniskola.hu/cikk/hogyan-kommunikaljunk-hogy-segitsuk-elfogadast

Adnow banner

loading...

Ciráda zenekar - Hazám hazám

 

Facebook diákmeló - Box Middle

Online Toborzás hírek
Új lap - 1