Petőfi Sándor a 19. században élt és alkotott. Ekkor a romantika stílusirányzata uralkodott Európában és Magyarországon is, ahol a reformkor is jelen volt, majd azt követve a szabadságharc.

Kiskőrösön született 1823. január 1-jén. Összesen kilenc iskolában tanult, amely azzal az előnnyel járt, hogy deákpályája befejezésekor , még nagyon fiatalon, igen gazdag élettapasztalattal rendelkezett.
1838-ban édesapja anyagilag tönkrement. Ekkor kezdődött életének az az 5-6 éve, mely tele volt nyomorral, szenvedéssel, örökös vándorlással. 1839 februárjának közepén elindult gyalog Pestre. Ott beállt kisegítő munkásnak a Nemzeti Színháznál.
1839. szeptember 6-án Sopronban beállt önként katonának a császári hadseregbe. Nem bírta a katonai élet megpróbáltatásait, a sok megerőltető gyalogmenetet s megbetegedett. 1841-ben elbocsátották a katonaságtól. Ezután gyalog vándorolt az országban, mert sehol sem találta meg nyugalmát: ezek az időszakok voltak a vándorévei. 1842. novemberétől 1843 januárjáig ismét színész lett Székesfehérváron, majd 1843 őszén Debrecenben.
1844 februárjában elindult gyalog Debrecenből Pestre azzal a szándékkal, hogy költő lesz. Felkereste Vörösmarty Mihályt, aki már a korábbi években is segítette anyagiakkal.
1844 októberében megjelent A helység kalapácsa című komikus eposza és első verseskötete Versek 1842-1844 címmel.
Pesten megismerkedett Csapó Etelkével, de a lány 1845. január 7-én váratlanul meghalt. Egy versciklusba gyűjtötte össze az iránta érzett érzelmeit (Cipruslombok Etelke sírjáról). Később Gödöllőn ismerkedett meg egy Mednyánszky Berta nevű lánnyal. Megkérte a kezét, de a lány apja hallani sem akart a házasságról. A Berta-szerelem verseit a Szerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845 októberében.
1845. november-ben jelenik meg második verses kötete (Versek II).
Fordulópont: 1846 márciusában visszatért Pestre, s türelmetlen tettvággyal vetette bele magát az irodalmi-politikai életbe.
1846. szeptember 8-án a nagykárolyi megyebálon megismerte Szendrey Júliát, az erdődi jószágigazgató leányát. A Reszket a bokor, mert… kezdetű vers a Júliáról való lemondás szándékát sejtette. Júlia válasza a versre (1000-szer Júlia) eldöntötte Petőfi sorsát. 1847. szeptember 8-án a lány szüleinek tiltakozása ellenére összeházasodtak Erdődön. A mézesheteket a költő barátjának, gróf Teleki Sándor koltói kastélyában töltötték.
1848 januárjától a forradalomvárás  lázában égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai népfelkelésekben. Királyellenes verseket írt, s fokozatosan kezdte elveszíteni népszerűségét. Végül július 15-én nemcsak nem jutott be a nemzetgyűlésbe, menekülnie is kellett Júliával együtt. Ebből a kudarcból születik meg Az apostol című műve.
Petőfi és a szabadságharc: 1849. januárjában jelentkezett Bem tábornoknál, aki segédtisztjévé nevezte ki. Július 25-én ismét csatlakozott Bem seregéhez. Visszakapta a rangját, de sem lova, sem fegyvere, sem egyenruhája nem volt. „Civilként” vett részt a segesvári csatában. Itt tűnt el Petőfi 1849. július 31-én.

3. Költészetének főbb témái:
A) Elbeszélő költemények: A helység kalapácsa, János vitéz, Az apostol
B) Tájköltészet: Az alföld, A Tisza, Kiskunság, A puszta, télen
C) Forradalmi látomásköltészet: Egy gondolat bánt engemet…, A XIX. század költői, Az ítélet
D) Szerelmi költészet: Beszél a fákkal a bús őszi szél…

Tájköltészete:

 

Az új tájeszmény a romantika vadregényes, ember nem lakta hegyvidékeivel szemben az Alföldet jeleníti meg a költészetében. E témakör első remeke Az alföld (1844). Az első két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset, majd a továbbiakban egy sajátos szerkesztési technikával: a látókör tágításával, később fokozatos szűkítésével az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel; az utolsó versszak meghitt, személyes vallomása hatásosan zárja le a költeményt.
1848 januárjában írta A puszta télen című leíró költeményét. A mesélő nem siet, ráérősen elidőzik „a rossz gazda” fecsérlő könnyelműségénél. A második strófában a már alkotásokból ismert negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét. Hiányzik mindaz, ami oly kedvessé, zengővé tette a nyári alföldet: a kolomp szava, a pásztorlegény kesergő sípja, a madarak trillája, a haris harsogása, a prücsök hegedűje. A negatívumokra épülő kép nemcsak a jelent, a téli kifosztottságot festi, hanem visszasóvárogja a múlt, a nyár értékeit, s ezzel szembeállítással a leírásba belopja a veszteség elégikus hangnemét is. Az első három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelentek meg, a következő egységben (4-6) az emberi élet színhelyei felé fordul a figyelem: üres a halászkunyhó és a csőszház, csendesek a tanyák, a csárdák is hallgatnak. A természeti jelenségekkel párhuzamosan itt is a visszafogott, lelassult élettevékenység ábrázolása a jellemző. A benti világ rajza után újra a kinti természetbe, a kihalt, úttalan pusztaságba vezet a képzelet. Az első három vsz. békésebb mozdulatlansága helyébe most a szelek és viharok félelmetes és vad kavargása lép. Ebben a dinamikus környezetben jelenik meg vészjóslóan a fenyegetett emberi lét a távolba tűnő, kilátástalan sorsú betyár alakjával. A 8. szakasz zárósorának jelképszerű látomása „Háta mögött farkas, feje fölött holló”, emberi tragédiát sűrít magába. Ez a komor hangulat folytatódik a záró strófa hasonlatában. A kiűzött király véres koronájának lehullása megfelel Petőfi ekkori politikai elképzeléseinek, hiszen 1846 óta a világforradalom várásának izgalmában élt.
Pár hónappal később s szintén Pesten írta Kiskunság című költeményét. Egy forró nyárközépi napon, kora délelőtt a puszta egy meghatározott pontjáról indul el a szemlélet a város felé, s mire a szélmalmok alá ér, már beesteledik. Ez a vidék, a Kiskunság nem csak szülőföldje miatt értékes a költőnek. A vers megírása idején (1848. máj-jún.) politikai reményei is ide kapcsolták, hiszen Szabadszálláson kívánt fellépni a képviselőválasztáskor. Ekkor még nem sejthette a rövid idő múlva bekövetkező kurdarcot. Várakozó bizakodás, optimista derű lengi át az egész költeményt.
Petőfi az összes tájversében a haza szépségére hívja fel a figyelmet. Ha már egy ilyen szép hazánk van, akkor tenni is kéne valamit a felvirágzása érdekében – ezt sugallja Petőfi. A hazáért akár az életünket fel kell áldoznunk.

Petőfi Sándor forradalmi látomásköltészete

Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáramlatát. Költészetében 1846-tól felerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot az utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal.
E jövőt idéző vízió legelőször a Levél Várady Antalhoz (1846) írt episztolában jelenik meg: a közeli jövőtől várja a világot megtisztító vérözönt. A vízözön-kép biblikus tartalma sugárzik át a vérözönre, s ez indokolja a vers vallásos jellegű lezárását.
Látomásversei közül az egyik legjelentősebb, az Egy gondolat bánt engemet… Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. A bántó, az elviselhetetlen gondolat a lassú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön két metafora fejezi ki a költő óhaját (fa, kőszirt). A metaforikus képek azonban csak a lassú és beteg sorvadásnak az ellentétei, az épnek és erősnek a pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költő számára ez is elfogadhatatlan.
A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést megelőző időt. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely időben egymást követő jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az előzőekhez képest is, de önmagában is nagyarányú fokozást valósít meg. Látási és hallási képzetek ismétlődése erősíti a nagy ütközet izgatott elképzelését. A „Világszabadság!” önálló verssorba kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének.
A költemény folytatásában a felzaklatott költői képzelet a közvetlen összecsapás forgatagába, vad rohanásába vezet. Az erőteljes hangjelenségek kavargása összekapcsolódik a gyors mozgással, a fújó paripák száguldásának látomásával.
A költő erkölcsi elszántsága, a föllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált, az önfeláldozást. Elesni ebben a nagy csatában már nem passzív megsemmisülés, mert maga a hősi halál ténye is szolgálat, a kivívott diadal előidézője.
A ponttal és gondolatjellel lezárt mondat után a zaklatottság lecsendesedik, a vers történése lelassul, és megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a nagy temetési nap végső látomásának. A záró szakaszban az a biztos hit szólal meg, hogy az utókor, a hálás nemzedék megadja a végső tisztességet önfeláldozó hőseinek. A rapszódia a legfőbb gondolat, a szent világszabadság jelszavának végső zengésével fejeződik be.
1846 után jut el egy újfajta költő-ideál kialakításáig, egy új művészi hitvallás hirdetéséig.
A XIX. század költői (1847) című vers szerint a költő Isten küldötte, lángoszlop, mely valaha a zsidókat vezette az egyiptomi bujdosás során, a költészet pedig politikai tett. A költők kötelessége a népet elvezetni a Kánaánba, az ígéret földjére. Ezt az eszményt, ezt a szent és nagy küldetést állítja követelményként századának költői elé. Ennek érdekében szenvedélyes indulattal érvel és bizonyít: tiltással figyelmeztet a feladat rendkívüliségére, meghatározza a népvezér-költők szerepét, rendeltetését, felháborodottan átkozza meg a gyáva és a hamis, hazug próféták magatartását. A látnok-költő feltárja a jövendőt: költői képekkel írja körül az elérendő cél, a Kánaán legfőbb jellemzőit. A vagyoni, a jogi és a kulturális egyenlőség utópisztikus elképzelése túlmutat már a közeli jövőn.
A cél elérése nem kétséges, a prófécia beteljesülése bizonyos, de az időpont bizonytalan. A költemény megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. A képek ellágyulása a halál lelki békességét sugallja. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert: a próféta szerepe nem a beteljesülés átélése, csupán ennek hirdetése.
1847. március 15-én megjelent Összes költemények című kötete. Ennek mottója volt a Szabadság, szerelem!, mely azon kívül, hogy megjelöli ekkori költészetének két legfontosabb témakörét, a költő igen jellemző értékrendjét is megszabja: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság.

Petőfi a szerelem költője

Az 1947-től kezdő szakaszában az szerelem a témája.
Ezzel kapcsolatos életrajzi események:
A nagykárolyi megyebálon 1846. őszén megismerkedik Szendrei Júliával. Ennek az egy éves évfordulóján szeptember 8.-án kötnek házasságot. Petőfi nem volt könnyű helyzetben, mert Júlia eleinte nem adta tanújelét rokonszenvének.
Petőfi a Reszket a bokor mert … című versében kéri meg Júlia kezét, a Jókai szerkesztette Életképek című folyóiratban. A vers befejező mondata: „.. hogyha már nem szeretsz, az isten áldjon meg, de ha még szeretsz, úgy ezerszer áldjon meg.” Erre válaszolta Júlia: „Ezerszer, Júlia.”
Apja nem engedte Petőfihez, ezért kellett titokban házasodniuk. a költő most sem riad vissza a harctól, meg akar küzdeni Júliáért. Harca nem csupán érzelmi harc volt, harc a szerelmi boldogságért, hanem harc a társadalmi erők ellen is, a feudális hagyományok erői ellen, melyek itt Szendrei Ignácban testesülnek meg. Petőfi ezt a csatát is megnyerte: Júlia melléje állt és nem csak házastársa lett, hanem szellemi életének méltó partnere is.

Minek nevezzelek?

Tulajdonképpen az lenne a mondanivalója, hogy a költő nem talál méltó szavakat hitvese szépségének és a tőle kapott boldogságnak kifejezésére. Az elragadott költő a szenvedéllyel szeretett asszony szépségéből a szemét, a tekintetét, a hangját és az ajkát emeli ki rajongó természeti képekkel.
A kedves szeme: szelíd galamb.
Hangja: tavaszt hirdető csalogánydal.
Ajka: lángoló rubinkő.
Az érzés áradását a refrén tízszeres elismétlése szorítja partok közé.
A vers műfaja: rapszódia (érzelmek hullámzása)
A strófanyitó és záró költői kérdés között azonban szabadon buzognak a költöző képek, ahol áhítattal, hogy lelkesültséggel, hol végtelen lágysággal, hol meg mámoros édességgel.
Az utolsó versszak még tudja tovább fokozni a lelkesültség költői kifejezését, anélkül, hogy egyetlen szava groteszkképzelettel zavarná a vers tökéletes harmóniáját.
A költemény művészi szépsége abban rejlik, hogy a felgerjedő költői képzelet száguldása nem feledteti az alvó feleség jelenlétét.

A szenvedély csapongását csak egyetlen műfaj bírja el, a rapszódia. Minden strófa felépítése más, nincs két egyforma hosszú sor, különböző szótagszámú sorok vannak. Ezzel a külső formával is bizonyítja azt, hogy szerelme végtelen, áradó szenvedély.

A Szeptember végén költészetünk egyik legszebb elégiája. A tájba szőtt merengés, az életen végigsuhanó rezignáció, az elmúlás gondolata, a szerelme hűségét próbáló kérdés: rendkívül intenzív, megkapó hangulatot teremt a két első szakaszban. Nemcsak gyönyörű vallomás a halhatatlan szerelemről, hanem mély fájdalmú sejtelem is az emberi élet és boldogság gyors mulandóságáról. Éppen ezért rejtélyes, mert Petőfit más verseiben magasztalt nagy boldogsága közepette lepi meg az elmúlás gondolata. Az ihlető alkalom benne van a versben: a költői kastély ablakából látott nyárvégi táj, amelynek mélabúval átszőtt leírása megvan Júlia akkor irt naplójában is. A természet közeli hervadása saját fiatalságának és boldogságának mulandóságára figyelmezteti a fiatal férjet. Az elégia mégis – a gyászos hangulatból kiemelve – a síron túl is élő, halhatatlan szerelem szenvedélyes vallomásával zárul.