RADNÓTI MIKLÓS A halál és a halálra ítéltség költészetének maghatározója, alapeleme. 1933-ban, a Minta a bika c. költeményében fogalmazta meg először, de már korábban is magában hordozta sejtelemként.

Szültésekor meghalt ikertestvére és édesanyja, s tizenkét évesen elvesztette édesapját is. Az egyéni tragédia azonban csak egyetlen réteg a halálra ítéltség előidézésében. A fasizmus előretörésével a halál nagyon is konkrét formákat öltött a zsidó származású, baloldali költő számára.

Radnóti 1909. május 5-én született Budapesten, apja tisztviselő, rokonai, a Glatter család tagjai között állatorvos, tanár és két festőművész is található.
Amikor meghal apja, a még csak tizenkét éves Radnótiról nagybátyja, egy textilkereskedő gondoskodik, aki kereskedelmi pályára szánja. Ő azonban már ekkor jobban vonzódik a költészethez. A kereskedelmi érettségi után egy csehországi textilipari főiskolán tanul, majd üzletben dolgozik, s közben verseket is ír. Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád hangjait próbálgatja. 1928-ban Kassák Lajos hatására megismerkedik az avantgárd mozgalmakkal, s szakít a kötött formákkal.
1930-ban megjelenik első kötete is; Pogány köszöntő címmel (e kötetben verseire még a pezsgő életkedv a jellemző; a költeményekben a római pásztorköltészet,  bukolika jellegzetességeit követi: a szerelem, a természet tisztelete, idillikus életforma).
Második kötetében, az Újmódi pásztorok éneke (1931), már a klasszicizáló verstípusokat az avantgárd jellemzőkkel ötvözi.
A Lábadozó szél c. harmadik kötete újító törekvésű, lázadó költeményeket tartalmaz.
S az 1935-ben megjelent Újhold c. negyedik kötete már a következő nemzedék(ek) hivatkozási alapja lesz. Az újhold az állandó változás jelképévé válik.
1936-ban jelenik meg a Járkálj csak, halálraítélt c. kötete.
Közvetlenül a munkaszolgálati behívók előtt lát napvilágot, 1938-ban, a Meredek út c. hatodik kötete.
A negyvenes évek verseit tartalmazza a Bori notesz, mely hetedik kötetének is tekinthető.
Posztumusz kötet – Tajtékos év címmel – 1946-ban jelent meg.
Beiratkozik a szegedi egyetem magyar-francia szakára, ahol barátokra talál – otthon érzi magát; 1931-ben és 1933-ban újabb köteteit jelenteti meg. Sík Sándor, a katolikus paptanár körében életre szóló barátságokat köt. 1935-ben veszi el feleségül Gyarmati Fannit, akihez szerelmes verseit is írta. Ezeknek a verseknek az egyik alaprétege a boldogság.
Radnóti első három kötetében még hangját próbálgatja, kijárja a versírás „iskoláját”; élményeket szerez, melyek befolyásolják kialakuló világképét. Költészete politikai és művészi értelemben is lázadó, kapcsolatba kerül a szocialista tanokkal. Második kötetéért pedig nyolc napi börtönbüntetésre ítélik, melyet csak fellebbezés után engednek el.
Első három kötetében már vannak maradandó értékű versek, s felfedezhető művészetének néhány alapvető jellegzetessége is: A szelíd nyomorúság, a gyengéd pátosz, a derű és a szomorúság; ezek még a mozgalmi verseiben is jelen vannak; a természet szeretete s a részletek iránti érzékenysége. A harmadik kötetében a lázadó, harcos hangnem azonban 1935-re megváltozik; ekkor jelenik meg negyedik kötete, az Újhold. Ennek első verse a Mint a bika c. már a halálra ítéltséget fogalmazza meg.

Mint a bika

„Úgy éltem mostanáig, mint fiatal bika” – így indítja a verset. Ezt a hasonlatot bontja ki a rímtelen szabadvers három szakaszában: múlt, jelen és jövő időben.
A múlt gondtalan játék, csupa mozgás. A jelen viszont már a veszély érzékelésének pillanata, a mozdulatlanná dermedés, a tűnődés. A jövőt ennek a tűnődésnek az eredményeként rajzolja meg, nem jóslat ez, inkább következtetés.
A vers első két-két hosszú mondatában az enjambement érvényesül: a mondat és a sor közötti összhang megbomlik. Radnóti szándékosan töri szét a nyelvtani szerkezetet, hogy a gondolat gáttalan áradását vagy éppen megállását súlyosabbá tegye. A „mint a bika” hasonlatot az érzékletes képek, az alliteráló összhangzatok mintegy részeire bontják („repedő levegővel”; „fű s föld fröccsen”).
A hasonlatot a visszatekintés, a szembenézés és a következtetés fokozatain és a bika, őz farkas együttes szerepeltetésével bontja ki a költő. A vers allegorikusan fogalmazza meg a gyilkos erőszak, a menekülés és a mártíromság együttesét. A „farkascsorda” jelentése teljesen konkrét: az előretörő fasizmus. Az „őzek” jelentése általánosabb, a „bika” bukással terhes küzdelme a menekülésre vagy a megadásra utal.

Járkálj csak, halálraítélt

A vers az azonos című kötetben jelent meg 1936-ban. A cím biztató-keserű felszólítás. Radnóti egész költészetének jelmondata is lehetne. A versben  követendő magatartás megfogalmazása egyszerű mondatokban, a közmondások szintjén érvényesül. A költemény az érzékletes képekben él, a félelem és a tisztaság is csak kijelentés. Amikor a rémülettől „púpos lett az út” és a bűntelenség úgy jelenik meg, mint „pöttömnyi gyermek Jézusok”, akkor a fogalom egyéni lesz, élő és mélyreható.
A mártírsors érzése és vállalása Radnóti költészetében összefonódik az élet derűs élvezetének vágyával és annak megvalósításával. A szerelem, az otthon, a barátok, a kultúra gyönyörűségeit naplószerűen szólaltatta meg. A Pozsonyi úti lakásuk (Radnóti és Gyarmati Fanni lakása), a nyaranta bérelt istenhegyi ház kertje, a kirándulások és Párizs is megjelenik verseiben. Költeményeinek meghatározó kettőssége lett: öröm és fájdalom, vágy és félelem. 1939 nyarán voltak utoljára Párizsban – a második világháború kitörése miatt. Onnan hazatérve írta az Ikrek hava c. verset, melynek alcíme: Napló a gyerekkorról. Radnóti itt a gyerekkori emlékeknek igen nagy jelentőséget tulajdonít, az időnek a titkait fürkészi. Proust, Az eltűnt idő nyomában c. regénye nagy hatást tett Radnótira. E versében nem a kutatás, hanem a búcsú az elsődleges. Még egyszer szeretné összegyűjteni mindazt, ami számára kedves. A világ nyomására saját árvaságában is indokolva látja a közeledő pusztulást.

Tétova óda (1943)

Radnóti szerelmes verseinek egyik alaprétege a boldogság. A költő a szerelemben biztonságot talált a világ támadásaival szemben. A boldogság és a biztonság köznapi jelentéktelenségek segítségével ölt alakot: a rendkívüli a nagyon is megszokottban jelenik meg. Ez magyarázza versének címét is. A „tétova” szokatlan és ellentétes jelző az óda mellett. A tétovaság bevallása a vers mások alaprétege.
A modern költő gyakori „fogása”, hogy a versírást is beleírja a versbe. Elpanaszolja, hogy nem tud verset írni. A XX. századi költészetben a kifejezéssel való birkózás általánosabbá válik. A szavak elértéktelenedése az emberi kapcsolatok válságát is jelzi.  
Ragaszkodni a szavak eredeti jelentéséhez az erkölcsi helytállás mércéje is lett; Radnóti számára különösen. Ezért zárul a vers egy költői hitvallással – mely ebben a környezetben kicsit szokatlan:

„mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem és néhány hajcsomó”

A vers első része kozmikus éjszakai térben, a második már a lakás terében játszódik. S itt – a második részben – lelkesült tárgyak dicsérik szeretettel a nőt.
Hasonló értelemben ír az Együgyű dal a feleségről c. (1940) versében is: „Az ajtó kaccan egyet, hogy belép, / topogni kezd a sok virágcserép.”
A részletek megfigyelése jellemzi is ezt a szerelmet, megidézi a két ember meghitt együttlétének légkörét. A keresztrímek egyenletesen szövik a nyugodtan lüktető sorokat. A képekben a hullámzó mozgások (igék), a lágyan zenélő „l” mássalhangzók és a vonalak (kibomlott haj, hosszú pilla-árny, stb.) uralkodnak.

Eklogák

Az idill elnevezés a görög eidüllion (magyar jelentése? képecske) szóból származik. Theokritosz (i.e. III. században élt görög költő) pásztorokról szóló drámai életképeit nevezte így, majd Vergilius írt az idillek mintájára hexameteres költeményeket, melyek az Eclogae címmel váltak ismertté. Idővel az idill és az ekloga (a görög eclogae magyar jelentése: szemelvény) összemosódott és általánosabb értelemben a természetben ártatlanul és boldogan élő ember eszményített ábrázolását jelentette. Az idill vagy idillikus a kellemesen harmonikus állapotokat jelöli, s a feszültséget oldó ábrázolással azonos. De kifejezhet az idill boldogságkeresést is.
Radnóti verseiben nem önmagában jelentkezik az idill. Újmódi énekeit expresszionista lendület járta át, tartalmazott mozgalmi és népies motívumokat is. Kassák Lajos és Füst Milán versei hatottak rá elsősorban. A kötött szabad vers sorai „klasszikus mértékhez, antik sorfajtához , pontosabban ezeknek a tudatban lappangó emlékeihez igazodnak.” /Pomogáts Béla/
A szabad vers kötetlen, bár ez ellentmond önmagának, a vers ugyanis nem kötetlen, hiszen ez különbözteti meg attól, ami nem vers. A szabad vers sem a ritmus, sem a rím, sem az egyes sorfajták alkalmazásában nem követ semmiféle szabályt, képletet.
Eredete évezredes múltba nyúlik vissza. Már La Fontaine, Goethe vagy Petőfi művei között is találunk olyanokat, amelyeknek csak egy-egy szakasza igazodik valamilyen állandó képlethez. A XX. században a szabad vers még szabadabb lesz, és változatai az egész világon elterjednek. Legjelentősebb alkalmazója: Walt Withman (XIX. századi amerikai költő).
A szabad vers olyan költemény, mely nem vagy nem csak a vers eszközeinek segítségével teremt tömör szöveget. A művek egyik végletükben a vershez, a másikban a prózához „simulnak”.
Radnóti eklogái 1938 és 1944 között születtek,az első spanyolországi köztársaság bukása után, az utolsó szerbiai láger poklában. A versek Theokritosz és Vergilius képleteihez csak lazán kapcsolódnak. Alkalmanként a hexameteres verseléstől is lerugaszkodik, hogy naplószerűen a béke és a háború idejét, az ellenállás és a szenvedést. Az eklogákban egy teljesen érett költő szólal meg, aki a szörnyű években találja meg biztonságosan saját hangját az idill és a tragédia összeolvadásában, a félelem és a fájdalom klasszikus megfegyelmezésében.
Az antikvitás,a kultúra idézése és védelme ebben a korban egyik lehetősége volt az ellenállásnak.
(1937-ben Bálint György kérdezi egyik cikkében (Jegyzet a jegyzetekről), hogy érdemes-e lejegyezni, ami az eszünkbe jut; s azt válaszolja: „igen, igen, ezerszer és százezerszer igen!”. A komor jóslatok sorra teljesülnek: Bálint Györgyöt büntetőszázaddal hurcolják Ukrajnába, ott hal meg 1943 januárjában; Szerb Antalt 1945 januárjában verik agyon a munkatábor katonái.
Radnóti döbbenettel írta ekkori verseit, melyek közt igen sok a búcsúvers. Verseb siratta el Babitsot (Csak csont és bőr és fájdalom), akitől az emberi tartást, az erkölcs és a humantiás értékét és mértékét tanulta („ki lesz az élő Mérték most nekünk?”)
Az 1938-ban megjelent Meredek út c. kötetében közli Radnóti az első eklogáját egy Vergiliustól származó mottóval (a Pásztor és a Költő párbeszédében – melyből a költemény áll – Garcia Lorca és József Attila halála is szóba kerül). 1942-ben írt Száll a tavasz… c. versének alcímében már ezt olvashatjuk: Előhang az Eclogákhoz. Radnóti ekkor gondolt arra, hogy sorozatot ír. Támogathatták terveit a fasisztaellenes tüntetések, a fegyveres ellenállás és a Szabad Nép, mint illegális lap.

Száll a tavasz… (1942)

A Száll a tavasz… c. vers hármas tagolású. A szakasz képileg és zeneileg különböznek, de értelmi-logikai síkon összetartoznak.
Az első kilencsoros szakasz a világot megújító tavasz érkezését írja le. Idill ez a javából, a daktilusok és a spondeusok is ezt hangsúlyozzák. Széthúzott alliterációk élénkítik a sürgést-forgást. A természet kis- és nagyméretű elemei kerülnek egymás mellé a versben. Majd Radnóti a tekintetet az olvadó jegű folyóról a „kék lánggal” lobbanó égre emeli, ez a 8-9. sor rímében meg is csendül.
A második szakasz nagyot fordít a képen: a tavasz száll, de a szabadság angyala nem száll már vele – alszik. Komoran zengenek az alliterációk, a hexameterek, monoton gyászzene üli meg vers hangulatát; s dobok puffanásaként hangzik fel a sok „nem”. A természeti világ tavaszi szabadságával szemben az emberi világ, a rabság sötétedik.
A harmadik szakaszban (ez négysoros) fölharsan a lázító ébresztő, dübörögnek a daktilus, villognak a felkiáltójelek, minden megmozdul, minden nem emberi követeli az emberi világ szabadságát. Az első szakasz rajongó himnusz, a második gyászzene, a harmadik harcos indulóként is értékelhető.

Első ecloga

Vergilius és Theokritosz hagyományait eleveníti fel. A Költő és a Pásztor párbeszédére épül.

Második ecloga

Általában hexameterekben írt költemény, mely a Pilóta (repülő) és a Költő dialógusára épül. A katonák lelki veszteségét és fájdalmát jeleníti meg.

Harmadik Ecloga

A költő monológja a Múzsához.

Negyedik ecloga

1943. március 15-én írta. Ekkor még van remény arra, hogy Magyarország elkerülje a háborút. A vers a Hang (optimista) és a Költő (pesszimista) párbeszédére épül. Mivel a Költő mondatai túlsúlyban vannak így a pesszimizmus lesz a vers fő hangvétele, hangulata. A haláltudat és az életösztön viaskodik a költeményben. A meghatározó erő a béke- és a szabadságvágy. Jellegzetes motívumai: a szárnyas lélek, a zuhanás, a repülés.

Ötödik ecloga

1943 novemberében Bálint György költő emlékére írja. A természeti kép az emberi érzést, a baráti gyöngédséget eleveníti meg.

Hatodik ecloga

Töredék.

Hetedik ecloga (1944 nyara)

1943-ban Orpheus nyomában címmel jelentet meg Radnóti válogatott műfordításait, s azután új verseinek kiadására készül 1944 tavaszán. A német megszállás ezt lehetetlenné tette, és májusban ismét behívták munkaszolgálatra. A jugoszláviai Bor közelébe, a Heidenau táborba kerül, a rézbányában és az útépítésen dolgozik – és ír. Eklogákat ír – levélben, a hitveshez, a kedveshez, Gyarmati Fannihoz.
A Hetedik ecloga is ilyen levél. Hexameteri hét-, hat- és ötsoros szakaszokban festik a tábor képeit és a költő vágyait. Visszatérő fordulata a „látod-e” megszólítás; bizalmas, csöndes hang, a csak egy emberhez szóló beszéd, amely a szerelmi vallomás szavaival zárul. Minden szakasz önálló egység: elindít, kibont és lezár egy-egy képet, de a zárás egyben  következő kép nyitását is előkészíti. A vers egésze a közeledő éj, a megszólítás és a vallomás között ível. A lüktetés érzékelhető a hexameterek hullámzásába, a szóismétlésekben és a párhuzamos szókapcsolatokban. A vibráló mozgás tárgyiasan konkrét és álomszerűen oldott.
Már az első két sorban együtt van a vers minden jellegzetes eleme. A megszólítást konkrét környezetrajz követi, az idő és a hely pontos megjelölése. Az időpont – „esteledik” – lehetőséget ad az egyéni kiszínezésre, és a látomásosság előkészítésére is: a tölgykerítés „vad” és nem is szögesdróttal borított, hanem „beszegett”, mintha nem is kerítés lenne; amely aztán a barakkal együtt „oly lebegő”, hogy szinte természetesnek érezzük a következő képet: „felszívja az este”. A köznapi dolgok felszívódása szomorú, álomszerű hangulatot teremt. Elválik egymástól az álom és a képzelet, s bár mindez tudatos, az álom a testet is feloldja, s a szakasz végén a lebegő kép ismét természetesen illeszkedik az előzőkhez: „a fogolytábor hazaindul ilyenkor”. A kép látomásos, álom és vágy táplálja, s megpendít egy kérdést: a tábor ugyanis nem a kapukon keresztül kigyalogolva indul haza. De akkor hogyan? Erre válaszol egy – a második szakasz első sorában lévő Chagallra és Garcia Lorcára emlékeztető – kép: „Rongyosa és  kopaszon, horkolva repülnek a foglyok.”
Ezek a művészek rokoníthatók Radnótival világnézetük szerint is. Garcia Lorca is a fasizmus ellen harcolt – akárcsak Radnóti – s őt is a fasizmus pusztította el.
A Hetedik ecloga zenéhez és képzőművészethez kapcsolódó rétegei az otthont idéző második szakaszban sűrűsödnek egy Radnóti helytállására jellemző gondolatban: „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” A hexameter az emberiséget jelentette Radnótinak, a költői szót, a megformáltságot, mely erkölcsi támaszt adott számára. Az értelmes alkotás, a művesség meghatározó eszményei közé tartozott.
A harmadik szakasz egy ismerős fordulattal a versírást fogalmazza versbe. Az első három sor tömör képpel rajzolja meg a lágerben élő költőt:

„Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron.”

A szakasz fojtottan zárul és ezt viszi tovább a negyedik szakasz zsolozsmája, melyben fontos szerep jut az alliterációk Zsongásának. A „szép asszonyi szó” visszautal a szabadító álomra, a szakasz végén a „csodák” szinte a valóságban kísértenek.
Az ötödik szakasz „lenn” kezdődik, s a hexameterek tudója „férgek közt fogoly állat”. A szakasz záróképében visszatér a verskezdő szögesdrót: a képzelet elröptet, de az ész visszaránt. A szakasz közepén egy másfélsoros mondatban megszólítja a hitvest, de fogalmi szinten olvasójának értelmére hat elsősorban egy keserűen ironikus megállapítással:

„Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is.”

Az utolsó szakasz még megismétel néhány korábbi motívumot, továbbfuttatja a képeket és a zenét – aztán már egyenesen tart az utolsó sor összefoglaló vallomásáig, mely a kétségbeesés és számvetés is, a vágyakozás és a kétségbeesés együttes megfogalmazása:

„nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

Nyolcadik ecloga

A költő és a Próféta párbeszéde, mely a bibliai világra alapozódik.

Ŕ la recherche… (1944 nyara)

A vers dokumentumjellege – akárcsak a Hetedik eclogáé – megkerülhetetlen. Eleven kiáltások, melyek elsősorban azzal döbbentenek meg, hogy tudni és kérdezni kényszerítenek: hogyan történhetett meg az a szörnyűség?
A Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez (1944 nyara) és az A’ la recherche… voltaképpen elégiák. A versek motívumai átkígyóznak egymásba. Valamennyi jelzésük azonos körben, persze végtelen átmérőjű körben mozog. Közös bennük a fájdalmas vágyakozás az eltűnt idők idilljei, a szerelem, a társak, barátok után; a jelen valóságának naplószerű megfestése, a konkrét tárgyiasság és az lomszerű lebegés.
Az Ŕ la recherche… is elégikus hangulatú, számvető és búcsúzó, sőt sirató vers. Hexameterei a Hetedik eclogára emlékeztetnek. A francia cím Marcel Proust A’ la recherche du temps perdu (Az eltűnt idő nyomában) című regényére utal.
A vers szerkezete a kérdések és a válaszok összefonódásából adódik. Az első sor nosztalgikus sóhajtása az eltűnt időt még nem határozza meg semmilyen értelemben. A következő négy sor (két kérdés) már mutatja a sóhajtás tárgyát, az ifjúkort. És megfogalmazza a távolodás, a visszahozhatatlanság érzését.
A második szakasz részletezi a „tündöklő asztal” képét, de a harmadik sorban – amely felidézi a Hetedik ecloga egyik nevezetes sorát („Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok.”) – már a múlt idő határozottá válik. Ez a múltidézés a szakasz zárómondatában szorongató lesz, mert furcsán vegyül a jövő és a jelen: „verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.” Ezt a képet 1944 augusztusából visszatekintve a tények, a bekövetkezett tragédiák ismeretében fogalmazza meg Radnóti. Ami akkor csak sejtelem volt, időközben valóság lett. A félmúlt akkor még csak ígérte a tragikus, azóta jelenné öregedő jövőt.
A harmadik szakasz felsorolásba kezd, a „mocskos éj fedezéke” ismét a Hetedik eclogára emlékeztet. A zárómondat pedig „kapaszkodóját” fogalmazza meg: a szobájukat, mely sziget és barlang volt számukra. A negyedik szakasz folytatja a felsoroló emlékezést, a besorozott katonák, az aknaszedő munkások, majd a spanyol polgárháború önkénteseinek alakját idézve. Emléküknek áldoz a komor gyászzenével – hasonlóan a Száll a tavasz második részéhez: „s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.”
Az ötödik szakasz továbblendül, majd hirtelen megcsuklik, s csak legyinteni tud: mindegy. Marad a kérdezés a verskezdő „tündöklő asztal”-ra: „Hová tüntek a bölcs borozások?” Az ifjúság szép mozzanatát, a baráti társaságot idézi.
Minden műben, még a legegyenletesebben is vannak kiemelkedő képek. Az Ŕ la recherche… ötödik szakaszának három sora is ilyen:

„és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.”

Az emlékezet a halottak után az élőket idézi, az otthon maradottakat, a nőket, a gyerekeket. A „szépmosolyú” és a „tündérléptű” a görög eposzok állandó jelzőire utal. Az emlékezés szomorúságát ünnepélyes felhangokkal kíséri.
A hatodik szakasz tovább kérdez, de nem tud szabadulni a kezdőképtől, a hársak alatti nagy asztaltól – és itt Szerbia már úgy hangzik, mint a második szakaszban Ukrajna, Hispánia, Flandria. Ez is érzékelteti, hogy Radnóti is egy a társaságból, rá is hasonló sors vár.
A hetedik szakaszban újra felhangzó kérdésre aztán megszületik a végleges válasz: nem tér vissza a régi éj soha többé. A második sorban indokolja ezt, melyet egész költészetének jellemzésére, de önmagában is érvényes megfogalmazásként jegyezhetünk meg:

„mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”

A vers befejezésében hallani lehet Apollinaire dallamait, mikor Radnóti megidézi-elbúcsúztatja a múlt időt, halott barátait, az áldozatokat:

Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd poharukba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.”

Erőltetett menet

1944 augusztusának végén a németek felszámolták a szerbiai lágereket, a Heidenau foglyait elindították a Borban lévő központi lágerbe. Radnóti itt találkozott néhány ismerősével, s átadta verseinek másolatát Szalai Sándor szociológusnak, aki 1944 novemberében meg is jelentette azok a temesvári Szabad Szó c. lapban.
Az Erőltetett menet Radnóti nagy búcsúverseinek különös darabja, s tartalmazza az utolsó versek valamennyi jellegzetességét. Külső formájában Walter von der Vogelwiede páros rímű elmetszett nibelungi sorait (7 + 6 szerkezetű, 13-as jambikus sor), közelebbről azonban az általa fordított Ó jaj, hogy eltűnt minden formáját követi; a középkori német költő versének hangulata, és motívumkincse hatott rá. Az ősi és német versforma alkalmazása az emberihez, a kulturált ember alapértékeihez való ragaszkodását fejezi ki. A vers szerkezete egy belső vita alakulását követi, mely tárgyilagos tényekre és vágyakra épül. Ezt érzékelteti az egyes szám harmadik és első személyű fogalmazás, a kételkedés és a bizakodás egymásba csúszása. A kétségbeeséstől a lázas reménykedésig ível, a keserűen gúnyos dünnyögés hangos kiáltozásba vált. A beletörődés, a valóság képit a belső lelkesültség, a boldogság látomása váltja föl – még tart a menet, még van erő a folytatáshoz.
A bori központi láger felé menetelve írta Radnóti az első Razglednicát, a másik hármat pedig, utolsó verseit, a német határra tartó erőltetett menet egy-egy állomásán.

Razglednicák

A szó magyarul képeslapot jelent, s versek Radnóti naplóversei közé sorolhatók. Dokumentumjellegük elsődleges: egy halálba tántorgó ember, egy kivételes érzékenységű és erkölcsű költő feljegyzései.

1. razglednica

Pontos, külső helyrajzot ad a háborús világról: „út nyerítve hőköl és sörényes ég szalad”. Amilyen zűrzavaros a külső világ, olyan nagy a költő belső rendje, a hitves alakja köré kristályosodó nyugalom képe is: a természet minden részletének megfigyelése, az angyal szerepeltetése korábbi verseit idézi.

2. razglednica

Az „erőltetett menet” egyik állomását rögzíti, és Radnóti idilli hangján szól. A második mondat a pásztorlánykával és a birkanyájjal olyan „felhőtlen” képet fest, amely a háborútól érintetlen, szinte időtlen derűt sugároz. De ilyen az első mondat is, amely ugyan égő házakról és kazlakról ad hírt, de mintha ez csak háttér lenne: ezt a riadt pórok nem értik.

3. és 4. razglednica

A 3. és még inkább a 4. razglednicában már nem tűnik fel a szép halál képe. A harmónia végleg megbomlik, az esetlenség, a rímhiány, a megbicsaklás elemei uralkodnak. „Itt Radnótinak sikerült a valóságot, utolsó napjainak kegyetlen, valószínűtlenül embertelen valóságát minden irodalmiságon túl közvetlen közelünkbe hozni.” /Tornai József költő/
A 3. razglednica első két sora nem rímel, és az alliterációk is félelmetesek – egyik sem hangzik „szépen”, a förtelmes jelző melletti halál nem hívogató, szó hangalakja is elveszti dallamosságát.
Az utolsó, negyedik razglednica aszimmetrikus: a vers talán nyolcsoros nagystrófának indul. Az első négy sor után a megkezdett A B A B képlet háromsoros C C C szerkezetre változik a szakasz második felében. Csonka marad a strófa, de nemcsak hiányzik a nyolcadik sor – az utolsó mondat is tompa, esetlen, s már az első rím is döccen: teste; te is. A gondolatjelek meg-megtördelik, darabossá teszik a verset, a német idegensége végleg kirepít a „varázslatos” költészet bűvköréből.
A 4. razglednicában szereplő német mondathoz történet kapcsolódik. Radnótival együtt menetelt Lorsi Miklós hegedűművész, akit október 6-án ölt meg az egyik SS katona, miután elvette hegedűjét. Az első lövés nem ölte meg a művészt, ekkor hangzott fel a „Der sprigt noch auf” (Ez még felkel), s dördült el a második lövés. Lorsi hegedűjének elpattant húrját idézi a razglednica második sora.

Radnóti testileg leromlott állapotban menetel, lába csupa seb. 1944. november 8-án szekérre ülhet, de a győri kórházak nem veszik át a sebesülteket, nincs hely sehol. Abda község határában két osztrák SS katona segítségével gödröt ásatnak és agyonlövik a foglyokat: Radnóti Miklóst és 21 társát. A tömegsír feltárása után, 1946. augusztus 14-én temetik el a költőt a Kerepesi temetőben. 1946-ban jelent meg a háborús évek termése Tajtékos ég címmel, 1948-ban pedig napvilágot látott Radnóti gyűjteményes kötete.

 

{module Érettségi feliratkozás – régi cikkebe|none}