Jókai Mór (1825-1904) irodalmunk legolvasottabb és legtermékenyebb regényírója, helye kétségtelenül literatúránk klasszikusai között van.
Hatalmas életművet hagyott maga után, s az ő munkássága teremtette meg Magyarországon a modern értelemben vett olvasóközönséget. Betetőzője a magyar romantikának, noha korabelileg már túlélte azt. A romantikus cselekményregény folytatója és továbbvivője, de művészetébe beleszövődtek a népiesség, majd a realizmus szálai is.
Pályakezdés
Komáromban született 1825. február 18-án a család legkisebb gyermekeként, s a keresztségben a Móric nevet kapta. Édesapja, Jókay József, nemesi származású ügyvéd és árvagyám volt. – A gyenge testalkatú, túlérzékeny, beteges kisfiút a szülôk szeretô gondossága, féltő szeretete vette körül, s jellemének fô vonásai: a szelídség, az optimizmus, a hazaszeretet és a humanizmus a komáromi otthonban fejlődtek ki benne. Szülővárosa a nagy dunai kikötôvel akkor az ország egyik fontos kereskedelmi központja volt. Komárom színes, változatos világa, hajósai, iparosai, kereskedői és bankárai, az apai ügyvédi irodában megforduló különbözô származású, foglalkozású és vallású emberek ismételten megjelennek majd írásaiban.
Csodagyereknek tartották: igen fiatalon már versei jelentek meg, s kitűnôen rajzolt. Tízéves korában német szóra Pozsonyba küldték. Itt két év alatt (1835-37) kifogástalanul megtanulta a német nyelvet. -1837-ben elvesztette édesapját, s ez a csapás olyan lelki megrázkódtatást jelentett a fiatal gyermek számára, hogy súlyosan megbetegedett, s csak a gondos ápolás mentette meg életét. Nevelését ezután későbbi sógora, Vály Ferenc komáromi tanár irányította, aki felismerve tehetségét írót kívánt faragni belôle. Minden hajnalban öt órakor a lakására rendelte, és nyelvekre, stilisztikai és retorikai ismeretekre tanította.
1841-42-ben a pápai református kollégiumban tanult. Itt ismerkedett meg Petőfivel, s többször szerepelt – vele együtt is – az önképzôkörben, az ún. Képzô társaságban. 1842 és 1844 között Kecskeméten jogot tanult, s 1846-ban ügyvédi oklevelet is szerzett, de sohasem lépett jogi pályára. – 1843-ban írt ugyan egy tragédiát (A zsidó fiú), de csak elsô regényének (Hétköznapok, 1846) sikere után döntött véglegesen az írói pálya mellett, bár tehetséges festô is volt. Tagja lett Pesten a Tízek Társaságának, 1847 júniusában pedig az Életképek szerkesztôje lett, s e köré a folyóirat köré tömörültek a Fiatal Magyarország radikális írói Petôfi vezetésével. 1848. március 15-ének egyik fôszereplôje volt. ž fogalmazta meg és olvasta fel e napon a híres tizenkét pontot, részt vett a sajtószabadság kivívásában, este pedig ô csillapította le a Nemzeti Színházban a tüntetô rendzavarókat. Ekkor találkozott az ünnepelt színésznôvel, Laborfalvi Rózával, aki társaival a Bánk bán bemutatására készült, s a színpadon nemzeti színű kokárdát tűzött az író mellére.
Ez a romantikus jelenet lehetett az oka a szerelem megszületésének, s Jókai (március 15-e után hagyta el nevébôl a nemesi y-t) 1848. augusztus 29-én feleségül vette Laborfalvi Rózát. Ez a házasság annyira felháborította az író édesanyját, hogy Jókayné megátkozta és kitagadta fiát, Jókai pedig kénytelen volt szakítani legjobb barátjával, Petôfivel. Mindenki tudta ugyanis, hogy Laborfalvi Rózát nagy szerelem fűzte színésztársához, Lendvay Mártonhoz, s azt is, hogy ennek a szerelemnek a gyümölcsét, a tíz év körüli kis Rózát mint „törvénytelen” gyermeket egy intézetben neveltetve rejtegették. Laborfalvi Róza nyolc évvel idôsebb is volt Jókainál (1817. április 8-án született).
Az átkozódóknak, tiltakozóknak végül is nem lett igazuk: Laborfalvi Róza nemcsak gondos, férjét tisztelô, az írói munkához szükséges nyugalmat mindig megteremtô feleségnek bizonyult, hanem a háztartáshoz is értô, ügyes gazdasszony is lett. Férje mellett állt az 1848-49-es évek nehéz, sorsdöntô hónapjaiban is. Késôbb a kemény öregasszony, Jókayné is megenyhült irányában.
Jókai Mór 1849 elejéig következetesen szolgálta a forradalom ügyét. Kossuthhoz csatlakozott, elkísérte alföldi toborzó útjára is. 1848 ôszén írt cikkei szilárd köztársaságpártinak mutatják. Feleségével együtt követte a kormányt Debrecenbe. Itt – a katonai vereségek hatására – a kiegyezésre hajló békepárt híve lett, s az Esti Lapokban megjelent írásai már a béketárgyalások célját támogatták. Késôbb mégis üdvözölte a trónfosztást, s fellelkesítették a tavaszi hadjárat gyôzelmei. Pest visszafoglalása után visszatért ugyan a fôvárosba, de hamarosan kénytelen a kormánnyal együtt menekülni elôször Szegedre, majd Aradra. A szabadságharc elbukása, a világosi tragédia már-már az öngyilkosságba kergette. Ebbôl a válságos helyzetbôl felesége mentette meg: Laborfalvi Róza egy parasztszekéren áthajtott az orosz katonák között, majd férjét egy kis faluban, a Bükk hegységbeli Tardonán (Lillafüred közelében) rejtette el. Négy hónapig rejtôzködött itt, rajzolgatott, festett, de tele volt aggodalommal, félelemmel a jövô miatt, s a féltékenység is gyötörte – alaptalanul. Ezt a szorongató helyzetet is az élelmes, leleményes feleség oldotta meg: eladta ékszereit, s összeköttetései révén sikerült férje számára olyan kapitulációs iratot szereznie, amilyent Klapka tisztjei kaptak a komáromi vár feladásakor. Ez a menlevél tette lehetôvé, hogy Jókai elhagyhassa büntetlenül menedékhelyét. – Tardonai bujdosásáról szól Egy bujdosó naplója (1850) című könyve.
Írói kibontakozása
Jókai epikus művészete a szabadságharc bukása után, az 50-es években bontakozott ki. Akkor találta meg igazi írói hivatását, amikor mások elhallgattak. A reménytelenség sötét évtizedében hitet, vigasztalást vártak tôle az olvasók, s Jókai eleget is tett ennek a kívánalomnak. Kezdetben csak álnéven (Sajó) írhatott. îgy jelentette meg már 1850-ben Csataképek című novelláskötetét. A szabadságharc dicsôséges eseményeit idézik fel az elbeszélések mindenféle kétely, kritika nélkül. A nemzeti összefogás írójaként kerül minden olyan témát, mely belsô vitákról, meghasonlásról szólna.
„Történelmi” regényeiben (Erdély aranykora, 1851; Török világ Magyarországon, 1852-53; Fehér rózsa, 1854; Janicsárok végnapjai, 1854) a 17. századi Erdély életét, a tatár és a török pusztítás borzalmas képét igyekezett megrajzolni, de jórészt megrekedt a kor külsôségeinél. A „két pogány közt egy hazáért” küzdô magyarság hôsiességének bemutatásával a nemzeti öntudatot kívánta felébreszteni. Könnyen felismerhetô ezeknek a regényeknek vigaszt nyújtani akaró célzatossága. Hitet tesz bennük a nemzet erejének legyôzhetetlensége mellett, s azt hirdeti: ha a magyar nép túlélte ezeket a csapásokat, nem pusztul el a világosi bukás után sem.
Legigazibb témáját, legfôbb ihletôjét a reformkor ábrázolásában találta meg. E kor eszményeit, a nemzeti felemelkedésért vívott küzdelmeit, a nemzetegyesítés, érdekegyesítés céljait mutatja be két remekében, Egy magyar nábob (1853-54) és Kárpáthy Zoltán (1854-55) című dilógiájában. Ez szűkebb műfaját tekintve családregény. Ez a forma igen alkalmas arra, hogy valamely idôszakasz társadalmi körképét sűrítve mutassa be. Az egymásra következô nemzedékek egymástól eltérô magatartása igen jellemzô a történelem fordulópontjain: Kárpáthy János, a nábob még a parlagi maradiság ironikusan bemutatott képviselôje, fia, Zoltán már a legnemesebb liberális és hazafias eszmék cselekvô letéteményese.
Regényeinek sikerei nyomán hamarosan megszűntek anyagi gondjai, s nemsokára a legjobban fizetett hazai prózaírónak számított. 1853-ban Budán vásárolt egy svábhegyi telket, amelyen egy rozzant kis ház is állott: A telek tulajdonképpen egy elhagyott kôbánya volt, de Jókai szívós kitartása gyönyörű kertté varázsolta, s rozoga házát is újjáépíttette. – 1853-ban és 1858-ban Erdélybe látogatott, s ez a második út – állítólag – nagyon jót tett tüdôbetegségtôl legyengült szervezetének.
Az 50-es évektôl kezdve egyre jobban bekapcsolódott a politikai életbe. Az 1861-ben összehívott országgyűlésen a határozati párt képviselôje. Ehhez a csoportosuláshoz azok a politikusok tartoztak, akik határozat formájában kívánták az uralkodó elé terjeszteni követeléseiket. Jókai ekkor kétkedés nélkül tekintett a jövôbe, hitt a nemzet fölemelkedésében, egy új reformkor kibontakozásában. Ćbrándos derűlátásának jellegzetes műve Az új földesúr (1862). Egyik legtöbbet vitatott munkája ez. Sokan a kiegyezést elôkészítô regénynek tekintették, holott Jókai egyáltalán nem annak szánta: ekkor még ellenezte a bécsi udvarral való egyezkedést. Az új földesúrban a nemesi passzív ellenállás köré fon dicsfényt. A nemzeti bizakodást igyekszik serkenteni, amikor azt példázza – ha mégoly álmodozó, illuzórikus módon is -, hogy volt ellenségeink közül a „jószándékúak” belátják tévedésüket, az önkényuralom hivatalnokai, a Bach-huszárok pedig vereséget szenvednek a becsület és a nemzeti érzés arcvonalai elôtt. A cselekmény középpontjában az a történet áll, hogy egy nyugalmazott osztrák tábornok, Ankerschmidt lovag a magyar föld és a magyarok erényeinek hatására lelkes magyarrá, 48-as elveket hirdetô politikussá válik. – A szabadságharc megörökítésén kívül elsôsorban az életrajzi elemek felhasználása, az írói önszemlélet kifejezése, Petôfi (a regényben Pusztafi) alakjának megformálása teheti számunkra érdekessé Politikai divatok (1862-63) című regényét.
1863-ban megindította a balközép párt politikai napilapját, A Hont, s szoros barátságot kötött Tisza Kálmánnal, a párt vezetôjével. 1867 és 1875 között a parlamentben ellenzéki képviselô. Ez az idôszak művészi pályájának fénykora, népszerűségének csúcsán állt, anyagi helyzete egyre jobban megszilárdult: 1871-ben felépíttette balatonfüredi villáját is. Közeli kapcsolatba került az uralkodóházzal: 1868 ôszén felkérték arra, hogy a Szerelem bolondjai (1868) című regényét személyesen nyújtsa át hűséges olvasójának, Erzsébet királynénak. Családi élete viszont nem volt felhôtlen ekkor. Felesége korán öregedett, 1869-ben méltatlan körülmények között nyugdíjazták. A megkeseredett színésznô meggyűlölte az embereket, férjét pedig féltékenykedéssel gyötörte: Az író a 70-es évek elején egy nagy érzelmi válságon ment át: beleszeretett gyámleányába, a 18 esztendôs Lukanics Ottiliába, s már válásra is gondolt. A házastársak konfliktusát a leány korai halála oldotta meg.
1867 után írta legjelentôsebb műveit. Ezek közül ki kell emelni A kôszívű ember fiait (1869), az 1848-49-es szabadságharc erôs eszményítéssel megrajzolt „hôseposzát”. – A kiegyezés után a magyar nemzeti kultúra nagy fellendülésérôl ábrándozott Jókai. Ennek támogatását akarta szolgálni Eppur si muove! És mégis mozog a föld! (1872) című regényével, melyben a reformkort elôkészítô művészi és tudományos törekvések heroikus küzdelmeinek állít emléket. – A reformkor elôtti, a 18. század végi antifeudális mozgalmak hagyományait, a felvilágosodás és a csökönyös konzervativizmus harcait eleveníti fel Rab Ráby (1879) című munkájában.
Saját jelenének, a kiegyezés utáni korszaknak legégetôbb, idôszerű kérdései is megjelennek Jókai témákban rendkívül gazdag és változatos regényvilágában. A Fekete gyémántokban (1870) a nemzeti polgárosodás, a hazai kapitalizálódás átfogó ábrázolására törekedett. Az író nem tagadta meg magát: most is elsôsorban romantikus vágyait fogalmazta meg. A valóságtól elrugaszkodott ábrándjai elsôsorban a regény fôhôsében öltenek testet. Berend Iván alakjában saját osztályának, a köznemességnek dicséretét zengi. Śgy látja, hogy a köznemesség, mely vezetô szerepet töltött be a reformkor, a szabadságharc és az önkényuralom idején, ezt az irányító szerepet megôrizheti 1867 után is. Berend Iván az új, modern társadalmi körülmények között nem süllyed dzsentrivé, hanem vállalkozóvá válik. Benne a magyar nemes, a polgár (bányatulajdonos) és az értelmiségi (tudós) minden jó tulajdonsága egyesül, azok minden hibája nélkül. Jókai lelkesedik a tudományos és technikai haladásért, abban reménykedik, hogy a nemzeti, a magyar kisüzem diadalt arathat a külföldi tôkére épülô nagyüzem felett, s azt hirdeti, hogy a munkás csak az emberséges tôkéssel együtt találhatja meg boldogulását. A Delej-ország leírásában a távoli jövôbe vetett vízió bontakozik ki egy igazságos és a technika csodáin alapuló emberi társadalomról.
A Fekete gyémántok optimizmusának, a tôkés fejlôdésbe vetett bizakodásának nyomait sem lelhetjük fel Az arany ember (1872) című művében. Az illúziókkal való leszámolás, a rezignált kiábrándulás regénye ez. Az a felismerés szólal meg benne, hogy tisztességes munkával nem lehet meggazdagodni, a nagy vagyonok mögött még le nem leplezett bűncselekmény lappang. A fôhôs kettôs életébe, két asszony közti vergôdésébe saját érzelmi válságát sűríti Jókai. Tétova kiúttalanságát pedig leginkább az jelzi, hogy fôhôsét, Timár Mihályt kora társadalmából egy utópisztikus világba, a Senki szigetére menekíti, ahol nem ismerik a pénzt, a társadalmi konvenciókat, s az ember – épp ezért – megtalálhatja az igazi boldogságot.
Az utolsó évek
1875-ben politikai fordulat történt az országban: a hatalmon lévô Deák-párt egyesült az ún. Tisza-párttal, s az addigi ellenzék bekerült a kormányba. îgy lett kormánypárti képviselô Jókai is, aki abban a hiszemben támogatta a fúziót, hogy így majd eredményesebben lehet fellépni a kiegyezés módosításáért. Nagyjából ettôl az idôponttól számíthatjuk népszerűségének fokozatos csökkenését, művészetének lassú, bár egyenetlen hanyatlását. 1875-ben még megválasztották Budapesten képviselônek, de 1878-ban már megbukott a választásokon, s csak Erdélyben tudtak számára mandátumot szerezni. 1896-ban végleg lemondott az alsóházban való szereplésrôl.
Laborfalvi Róza sok szenvedés után 1886-ban meghalt. Ez a csapás összetörte Jókait, attól félt, nem fog többé írni tudni. Ekkor fogadott leánya, Feszty Ćrpádné (Laborfalvi Róza unokája) állt mellé – otthagyva a müncheni rajziskolát -, hogy ne maradjon egyedül. – Ötvenéves írói jubileuma 1894-ben valóságos nemzeti ünnep volt; ekkor kezdték megjelentetni összes műveinek 100 kötetes kiadását (1898-ban fejezték be). Második házassága azonban (1899-ben) elfordította tôle rokonait, s a közvélemény is egyre jobban elhidegült tôle. Śj felesége a húszéves, koldusszegény Nagy Bella színésznô lett, aki fényes karrierrôl álmodozott. Mindenki rossz néven vette ezt a kései házasságot, s az általános értetlenségbe még antiszemita hangok is keveredtek.
Utolsó éveiben is rengeteget dolgozott, de az írás már inkább kenyérkeresô robot volt számára. A korábbi, nagy nemzeti és társadalmi problémákat feldolgozó „irányregények” helyét elsôsorban a kalandos történelmi regények foglalták el, még pontosabban a kalandregények vagy kalandorregények. A múlt idôk korrajza már nem érdekelte Jókait, a történelem csak a háttér, a kulissza szerepét töltötte be az izgalmas, fordulatos cselekménybonyolításban. Regényeivel már nem nevelni akart, nagy célok érdekében mozgósítani, csupán szórakoztatni kívánta olvasóit. – A kuruc korba helyezte két kalandos regényét: a Szeretve mind a vérpadig (1882) és A lôcsei fehér asszony (1884) címűeket. Az elôbbiben azt kívánta bemutatni, miképpen lesz a Rákóczi-szabadságharc hôs vezérébôl, Ocskay Lászlóból áruló, a másikban pedig az áruló Korponaynébôl nemzeti vértanú. – Néhány regényében egy-egy lelkiismeretlen, bár rokonszenves kalandor az események fôszereplôje (pl. Egy hírhedett kalandor a tizenhetedik századból, 1879; A cigánybáró, 1884; Trenk Frigyes, 1893; A két Trenk, 1893). – Két művében érintette a századvég nagy témakörét, a dzsentrik világát, mert rá kellett döbbennie, hogy a birtokos nemesség nem tud szakítani visszahúzó hagyományaival, s le fog lépni a történelem színpadáról (A kis királyok, 1886; A mi lengyelünk, 1902).
Utolsó éveinek legkiforrottabb alkotása a Sárga rózsa (1893). Ebben a kisregényben a kalandosság csaknem teljesen hiányzik; a balladaszerű történet középpontjában két árnyaltan jellemzett népi figura, Decsi Sándor csikós- és Lacza Ferkó gulyásbojtár halálos végű vetélkedése áll a sárga rózsáért, Kláriért. A cselekmény színhelye a Hortobágy, a civilizációtól még érintetlen puszta, s ez bô lehetôséget ad Jókainak, hogy szinte halmozza, hajszolja a néprajzi különlegességeket – a külföldiek, idegenek szemszögébôl nézve, s bemutassa a pusztai pásztorok szokásait, beszédmodorát, értékrendjét, babonáit. Egy új, Mikszáth felé mutató paraszti romantika elemei jelennek meg itt, s Jókai megértô rokonszenvvel mutatja be fôszereplôvé nôtt paraszti alakjait.
Fiatal éveiben a gyakori betegségek, késôbb a súlyos tüdôvérzések újra meg újra figyelmeztették a halál közelségére, de öregkorában, a fiatal feleség oldala mellett nem sokat foglalkozott az elmúlás gondolatával. 1904. május 5-én sem akart meghalni; azt mondta családjának: „És most aludni fogok”, s e szavakkal szemét örökre lehunyta.
Jókai regényköltészete
Jókai Mór irodalomtörténeti helye és iránya a francia Eugene Sue (özsen szü; 1804-1857) és Victor Hugo (1802-1885), valamint az angol Walter Scott (szkot; 1771-1832) és Charles Dickens (csárlsz dikinsz; 1812-1870) nevével határolható leginkább körül. Akkor bontakoztatja ki a magyar romantikus szépprózát, amikor Európában már a realista regény diadalmaskodott. Működése eltéríti ugyan a magyar regényt az idôszerűbb realizmus útjáról, a magyar széppróza fejlôdésében azonban fordulatot jelent, a magyar elbeszélô stílust ô emelte igazi magaslatra; elôdei és kortársai (Jósika Miklós, 1794-1865; Eötvös József, 1813-1871; Kemény Zsigmond, 1814-1875) nehézkesebb ünnepélyességét, körmondatos szónokiasságát nála a könnyed természetesség, az élôbeszéd frissessége, eleven, szellemes modora váltja fel. Azt a korszakos stílusfordulatot hajtja végre az elbeszélô prózában, amit Petôfi a lírai költészetben. Stílusának ez a varázsos könnyedsége vonzotta az olvasókat, s így közönségtörténeti szerepe is nagyobb minden írótársáénál. (A mai olvasót legfeljebb a sok, de a maga korában még nehézséget nemigen okozó idegen szó zavarhatja helyenként.)
Regényeire a hangnem sokfélesége jellemzô: a humor, az anekdotákba illô fordulatok, a szatíra, az idill s a nemes eszmékért lelkesedô és lelkesítô pátosz váltogatják egymást.
Műveinek legvonzóbb sajátja az író lenyűgözô mesélôereje, „a mesélés örömének csodálatos adottsága” (Németh G. B.). Hihetetlenül könnyen és sokat írt, szinte létezési formája volt az írás. Színes képzelete nem ismer térbeli és idôkorlátokat. Bekalandozza a régi Magyarország regényes tájait a Fertôtôl a Szent Anna-tóig, az Al-Dunától a Tátráig, végigvezeti olvasóit mind az öt világrészen, bepillantást enged a távoli jövôbe (A jövô század regénye, 1872-74) s a földtörténeti múltba is (Fekete gyémántok):
Bár művészete – legjobb alkotásaiban – a romantika és a realizmus sajátos ötvözetének mondható, meseszövése legtöbbször bonyolult, szélsôségesen romantikus. Kedveli a párhuzamos meseszálak egymás melletti haladását. Gyakoriak a várakozásunkra rácáfoló, meghökkentô fordulatok, a kiélezett konfliktushelyzetek, az emberfelettinek ható teljesítmények, az eseményekre ható ismeretlen okok sokáig való titokban tartása, a véletlen találkozások. Halmozza a hôs elé tornyosuló nehézségeket, s nagy kedvvel alkalmazza a hatásos színpadiasságot, a cselekmény nagy csomópontokban, drámai jelenetekben való összefogását. Vonzódik a nagy elemi csapások, katasztrófák színesen, érdekfeszítôen megrajzolt tömegjeleneteihez (tűzvész, földrengés, árvíz, aszály stb.).
Jellemei – elsôsorban a fôszereplôk – a legtöbbször eszményített alakok, nem fejlôdô, hanem statikus, eposzi hôsök, s egyéniségük mozgatója egy eszmei megszállottság. E kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott alakok eléggé egyszerű, néhány vonásra redukált lelki életet élnek. Jókai fôleg a cselekmény által jellemez, az analitikus lélekrajzot általában kizárja eszközei közül. – Pozitív hôsei mindig a legnemesebb eszmék harcosai: a nemzeti felemelkedésért, polgárosodásért, a szabadságért, egyenlôségért, erkölcsi tisztaságért küzdenek, önzetlenség, áldozatvállalás jellemzi ôket, nôi szereplôin pedig éteri tisztaság ömlik el. Hogy eszményített jellemei mégsem válnak puszta képletté, papirosfigurává, azt részben a hangulatokat megragadó költôiségnek, részben az érzékletesen felidézett korabeli atmoszférának s a köréjük felsorakoztatott életteli mellékalakok sorának köszönhetik.
Legjobb alkotásaiban nem ritkák a realisztikus igénnyel jellemzett szereplôk sem. Ilyen több oldalról megvilágított, sokféle élethelyzetben bemutatott hôsei többnyire valamilyen átalakuláson, jellemfejlôdésen mennek keresztül, lassanként alkalmazkodni tudnak az új idôkhöz (pl. Kárpáthy János, Timár Mihály, Berend Iván, Baradlay Richárd). – Mellékalakjainak, zsánerfiguráinak tömege a 19. századi magyar világ sokféle rétegét, szakmáját, csoportját képviseli, ezeknek túlnyomó többsége nem az elôkelôséghez, hanem a szegényebb emberek közé tartozik. Az író felülrôl nézi ôket, ám legtöbbször megértô szeretettel, együttérzéssel, s anekdotába illô különceit életszerű vonásokkal ruházza fel.
Jókai korabeli hatásának titka abban is keresendô, hogy teljes mértékben azonosulni tudott saját osztályával, a századközép középbirtokos nemességével, egyben olvasóközönségével, ennek legfôbb képviselôjévé lett, vágyait, törekvéseit fogalmazta meg. Szinte gyermeteg hittel bízott a jövôben, hitt az igazság felülkerekedésében, a kiábrándultságnak, a kételynek alig volt szerepe életművében: kitért a tragikus sors, helyzet, gondolat elôl. Nem annyira formálni, mint inkább csak kifejezni, szolgálni kívánta nemzetét és osztályát. Ćbrándos illúziókba ringatta az embereket: eltúlozta nemzeti erényeinket, hibáink fölött szemet hunyt; nemzete, osztálya kiválóságát, erkölcsi fölényét, ellenállhatatlan vonzását bizonygatta; kielégítette a nemzet hiúságát, takargatta önismeretének hiányát. – Életműve egészében mégis megfigyelhetô bizonyos szemléletváltozás: a korai regények fônemesi hôseinek helyére köznemesi alakok lépnek, s a költô, a tudós, a vállalkozó, a mérnök válik ideállá.
„Regényeinek hatása tulajdonképpen a novella fejlôdésére volt igazán jótékony. A magyar novella századvégi nagy magaslatát, amelynek éppen a hallatlan erôs légköridézô erô, a tömör környezetrajz, a dialógusbeli, a nyelvi biztonság, a hangnembeli zártság a jellemzôje, Jókai nagyszerű részletművészete nélkül el sem lehetne képzelni.” (Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedô félszázad. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1971. 129. 1.)
Egy magyar nábob
Irányregény anekdotikus szerkezettel
Korai regényei közül az egyik legjelentôsebb az Egy magyar nábob (1853-54). Jókai maga „irányregénynek” nevezte művét 1858-ban. Még 1847 júniusában, az Életképek szerkesztésének átvételekor így nyilatkozott a folyóiratban: „Az irodalom hivatása az igazság eszméit terjeszteni: Ezért nem értünk egyet azon irodalmi töredékkel, mely, szűkkeblűségébe elfalazva, korlátai közé szoktatott szellemével ily elveket mondat ki: a költészet maga magának cél, a költészetnek ne legyen iránya. – Mikor egy virágszál sem születik cél nélkül, mikor a széles mindenségben mindennek hatása, mindennek haszna van: éppen a költészet, e minden virágok virága, élne-e azért, hogy viruljon és elhervadjon, mikor annyit tehet minden életkérdés eldöntése körül.” Ilyen értelemben „irányregény” a Nábob, de ebbôl a szempontból irányzatosnak tekinthetjük életműve jobbik részét is.
Szerkezetét nézve az ún. anekdotikus-életképszerű változatot képviseli ez az alkotása: pompás életképek és anekdoták füzére. Voltaképpen az egész két anekdotára épül: részben egy parlagi és betyáros magyar mágnás tékozló csínyei alkotják a cselekmény részleteit, másrészt azt a humoros történetet használja fel, hogy egy idôs fônemes bosszúból, dacból házasságot köt egy fiatal polgárleánnyal hitvány és kéjsóvár rokonának kisemmizése végett.
Az elsô fejezet Törikszakad csárdájában fonódnak össze az eseményszálak, hogy aztán szétváljanak, majd ismét egymásba szövôdve kiindulópontjai legyenek újabb eseményeknek. A lineárisan haladó elbeszélés ütemét az anekdoták sajátos elbeszélési technikája szabja meg. Jókai az épp elbeszélt események mögött mindig készenlétben tart egy újabb szálat, melyet a korábbi cselekményhez fűzhet. Pl. Abellino csábítási kísérleteihez hozzákapcsolja Fanny Szentirmay Rudolf iránt kibontakozó szerelmét; Kárpáthy János születésnapi ünnepségének koporsó-epizódjával továbbszövi az Abellino-féle szálat, majd az Abellino iránti gyűlölet vezeti az öreg Kárpáthyt a Fannyval kötendô házassághoz; a házasság történetébe ismét belefonja Rudolf eseményfonalát, hogy ezzel megteremtse következô regényének, a Kárpáthy Zoltánnak mesealapját. – Közben az anekdotai elôadásmód sajátos fogásaival él Jókai: a váratlan fordulatot elôkészítô feszültséget folyamatosan növeli, illetve a meghökkentô csattanót az érdekkeltés kedvéért közbevetett epizódokkal hátráltatja.
Irányzatosság a jellemalkotásban
A regény indítása valóságos remeklés (Egy különc 1822-bôl). Tagadhatatlanul hazai és egészen sajátosan magyar, kelet-európai színezete van itt mindennek. Talán egyik regényében sem ábrázolja oly szívszorítóan – bár humorral színezve – a reformkor elôtti, pusztuló hűbéri Magyarországot, mint itt. Jókai Széchenyi szemével nézi a tájat, a termést pusztító áradatot, a járhatatlan utakat, a mindent elborító, a közlekedést megakadályozó sarat, mely az egész ország sivár elmaradottságát jelképezi. Elmaradottak, műveletlenek, parlagiak itt az emberek is: Nemcsak a Törikszakad csárda kocsmárosa, nemes Bús Péter uram, nemcsak a nábobot kísérô pojácák és bohócok, hanem a két mágnás is: a vagyonát ostoba tréfákra fecsérlô Kárpáthy János báró és az elidegenült, kozmopolita Kárpáthy Abellino.
Már a legelsô fejezetben – egymásnak ismeretlenül – végzetesen szembekerül a két fôszereplô, a két Kárpáthy. Az agglegény nábob – mint Jókai írja – „hamarább megszűnt élni, mint meghalt volna, úgyhogy most csak egy eleven hazajáró lélek, ki eltompul, elfásul, s csak akkor kezd újra élni, ha valami új inger, valami új mámor, bohó, bizarr, rendkívüli eszme, vágy, gondolat felébreszti lelki tetszhalálából”. Most az éjszakai álmatlanság ösztönzi ostoba, ízléstelen szórakozásra a csárdában. Mulatozásának vad durvaságát megjelenítve bôven buzognak a komikum forrásai, de az embernek inkább sírni volna kedve.
Ide érkezik meg cseh vadászának hátán lovagolva (kocsija fennakadt a sártengerben) a másik Kárpáthy, Abellino egyenesen Párizsból arra a hírre, hogy nagybátyja halott, s hogy átvegye a dúsgazdag örökséget. Nemcsak idegen divat szerint készült feltűnô öltözete megmosolyogni való, a komikum az ô bemutatkozásakor elsôsorban a nyelvi jellemzésben található: affektált kényeskedéssel keveri a francia szavakat tört magyarságába. Pompás írói lelemény, hogy éppen Abellinótól tudjuk meg a legfontosabbakat az idôs, bogaras Kárpáthyról. S mindezt neki magának beszéli el, mikor még nem tudja, kivel ismerkedett össze. îgy jellemzi többek között a vén mágnás bennszülött barbárságát: „És annyira különc a magaviseletében, hogy semmit sem tűrhet, ami külföldi, még csak borsot sem enged tenni az asztalára, mert nem idehaza termett, hanem paprikát, s kávét nem szabad a házához vinni, cukor helyett pedig mézet használ. Nem bolond ez?”
Abellino pimasz arroganciájára vall, hogy mikor megtudja: nagybátyjával áll szemben, az elôzô sértések ellenére szemrebbenés nélkül rögtön kölcsönért zaklatja. – A szerkesztés tudatos átgondoltságát jelzi, hogy a cselekmény indításában már megjelenik a késôbb oly döntôvé váló koporsó-motívum. Abellinó dölyfös hányavetiséggel vágja Kárpáthy János szemébe: „Hisz amije van, az elébb-utóbb úgyis az enyém lesz; csak nem akarja magával vinni a koporsóba.”
A mai olvasó szemében nincs sok eltérés a két egyaránt tékozló, üres és haszontalan életet élô, műveletlen magyar fôúr között. Jókai azonban mindezt másként látja: lényeges különbségnek tekinti, hogy az egyik külföldön, a másik pedig itthon veri el vagyonát; mindkettô valójában romlott erkölcsű, de az egyik a hazafiatlanság megtestesítôje, a másik pedig lelke mélyén öntudatlanul is hazafi. îgy lesz a regényben Abellino Kárpáthy János ellenlábasa. Abellino vétkére nincs mentség és feloldozás, Kárpáthy János gyarlósága azonban bocsánatos bűnné szelídül.
Jókai szerint Abellino botlásai nem hibák, hanem bűnök. „Embernek rossz – írja 1858-ban a regényhez kapcsolt végszavában -, hazafinak jellemtelen, szeretônek aljas, férfinak nyomorult, tekintélynek esztelen, úrnak – önhibája miatt – koldus.”
Kárpáthy János ábrázolásában – már a legelsô fejezetben is – lappang valami rejtett írói rokonszenv, burkoltan jelen van már a megjavulás lehetôsége. „Egy eltévedt lélek látszik” szemeiben, „mely tán döntô nagy eszmékre volt hivatva”, s csupán „fátuma, környezete, elhagyatása” siklatta ki életét.
Irányzatosság az epizódokban
A címszereplô hosszú idôre eltűnik a regény lapjairól; Kárpáthy János az elsô fejezet után csak a nyolcadikban (A pünkösdi király) és a tizenharmadikban (A nábob nevenapja) jelenik meg, s Kárpátfalva is csak a házasság után lesz a cselekmény tartós színhelye. – A mű elsô harmada epizódokból, önállósult novellákból áll: fôleg Abellino és Kárpáthy János környezetét és életmódját tárja elénk. Ezek a részletek bár szétzilálják a regény kompozíciós egységét, eszmeileg mégis nagyon fontosak, hiszen bennük domborodik ki az az irányzatosság – a nemzeti létért vívandó küzdelem gondolata -, melynek szolgálatában Jókai ezt a regényt megírta.
Különösen a nagyra nôtt párizsi fejezetek szakadnak el a cselekmény fô vonalától. Az énekesnôk vetélkedésének sem a nábobhoz, sem Fannyhoz nincs köze, Mainvielle-né (menviel) Fodor Jozefine pedig egyáltalán nem bukkan fel késôbb a történet folyamán; Chataquéla (satakéla) szerepeltetése is csak viszonyítási pontul szolgál Szentirmay Rudolf megváltozásában, illetve alkalom egy katasztrófajelenet, a párizsi tűzvész leírására.
Mégis ezek a párizsi fejezetek azt bizonyítják, hogy a külföld nemcsak az Abellino-féle aranyifjúság léha szórakozásainak színhelye, tanulni, művelôdni is járnak ide magyarok. Szimbolikus értékű, hogy a Rousseau műveit olvasó fiatal, öntudatos kézműves, Barna Sándor éppen a nagy francia filozófus ermenonville-i sírjánál találkozik össze három ifjú magyar fônemessel, Istvánnal (Széchenyi István), Miklóssal (Wesselényi Miklós) és Szentirmay Rudolffal. Az asztaloslegény hét éve él Párizsban megbecsülésben, jómódban, mégis haza akar menni Magyarországba; s könny szökik a szemébe arra a gondolatra, hogy távol kell élnie hazájától. Az ifjú mágnások közül kettô (István, Miklós) gyalog utazta be kölcsönös fogadásból, nélkülözésekben versenyezve Európát, a harmadik pedig (Rudolf) Amerikából jött vissza Párizsba. Mind a négyen magyarul beszélnek!
Jókai álmait, vágyait nép és nemesség összefogásáról nem csupán e négy ember között kialakuló és tartósnak bizonyuló bensôséges kapcsolat fejezi ki (Rudolf és Miklós lesz majd Barna Sándor párbajsegéde), a polgárosult jövôrôl szôtt ábrándjait, merész reményeit István szájába adva meg is fogalmazza: a magyar „versenyezni fog minden téren a világ elsô nemzeteivel; lesz új élet, új mozgás, új vérkeringés az egész fajban, leteszi a kardot, mellyel egykor Európát védte, s megmutatja, hogy minden eszközt bír forgatni, mellyel hírt, hasznot, becsületet lehet szerezni, legyen az szobrászvésô vagy bányakalapács, festôecset vagy építészzsinór; s kik buzdítsák, lelkesítsék, lesznek magas lelkű emberei, s úgy hiszem, hogy azoknak születése után már nem kell várakoznunk”. Ugyanez a lelkesült prófécia csendül meg a lányával, Flórával Londonból hazatérô Eszékiné szavaiban is, mikor Buda és Pest leendô szépségérôl, pezsgô szellemi életérôl beszél: „Nyári lakul választjuk a budai hegyeket; rajta leszünk, hogy minden munkát hazai művészek és mesteremberek által teljesíttethessünk; alkalmat adunk tehetséges költôknek, művészeknek, hogy Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan száműzve lesz minden idegenszerű, a divatvilág asztalainkon magyar lapokat, termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani…”
Annál felháborítóbb az Abellino által irányított „ifjú óriások” frivol hecckampánya Fodor Jozefine színésznô ellen. Meg akarják buktatni, ki akarják fütyülni, mert magyar, mert tisztességes, mert szereti a férjét, s másoknak nem nyújt kegyeket, mint vetélytársnôje, a merészen kacér Catalani (kataláni). A magyar színésznô becsületét, hírnevét, dicsôségét Barna Sándor menti meg iparos társaival: szembeszállnak – a maguk kétkezi módján – a nyegle aranyifjúsággal.
A pünkösdi király című fejezet epizódjai „a szegény Magyarhonban” játszódnak. Śjra rávilágít ez a novella Kárpáthy János tékozló hóbortjaira, de több is annál. Nemcsak a Kárpátfalvára látogató parlagi nemesek körképe, a Kutyfalvi Bandik, az „eredeti fickók” társasága (újra találkozunk velük a nábob nevenapján és a rókavadászaton), hanem egyben színes leírása is egy néphagyománynak. S a folklorisztikus érdekességek bemutatása mellett Jókai együttérzô rokonszenve itt is megjelenik az ügyes, kemény, bátor és ravaszul eszes magyar paraszt iránt. Kis Miska, a nádudvari csikós, az újonnan megválasztott pünkösdi király egy év alatt százhúszezer forintot tett félre Jancsi úr bôkezű adományaiból és saját kártyanyereségeibôl, s földbirtokot, nemességet vásárolt magának. Nemesnek is egyenrangúvá lett a tôsgyökeresekkel.
A szerteágazó epizódok szereplôi a regény egyik fontos fejezetében (Ezernyolcszázhuszonöt), a reformkor nyitányát jelentô pozsonyi országgyűlésrôl festett tablóban mind együtt vannak, s egybefonódnak az eddigi cselekményszálak. Az országgyűlésre hazaérkeztek Pozsonyba a külföldön élô mágnások, megjelennek a hazai nemesek is. Pozsonyban dolgozik már Barna Sándor is Boltay János műhelyében. Ebben a városban szövi újabb praktikáit és tervezgeti gáláns kalandjait Kárpáthy Abellino is, aki, hogy nagybátyját bosszantsa, mindig és mindenben az ellenkezô politikai párt véleményét hangoztatja, mint az idôs nábob.
Romantika és szentimentalizmus
Abellinót persze nem a politika érdekli, hanem a vagyon és a társasági hírnév. A gazdag örökséghez nagybátyja állandó bosszantásával, halálba kergetésével szeretne hozzájutni, a „hírnévre” pedig egy csábítással kíván szert tenni. Fogadalmat tett az országgyűlésre összesereglett ifjú „gyönyörvadászok” elôtt, hogy egy év múlva övé lesz az a csodálatosan szép és erényes fiatal polgárleány, akit minden ifjú dandy meg szeretett volna hódítani.
A regény meséje ugyanis úgy fordul, hogy a történet második harmadában egyszerre egy új fôhôs jelenik meg: Mayer Fanny, s életének elôzményeit, családjának történetét egy újabb novella beszéli el. A Mayer család históriája s Fanny sorsa igen alkalmas a romantika kedvelte ellentétek kiaknázására. A sikkasztó és félrevezetett családfô öt leánya közül négy könnyelmű, léha, erkölcstelen életet él: házuk tele van ifjú, elôkelô és gazdag kéjencekkel. A naiv és ostobán hiszékeny Mayer mit sem tud háza, családja romlottságáról, bár háta mögött mindenki „szerelemkalmárnak” nevezi, „ki önleányi szerelmével űz kereskedést”. Mikor rádöbben a valóságra, öngyilkos lesz. Ebbôl a fertôbôl menti ki az apa testvére, Teréz az ötödik leányt, a legkisebbet és a legszebbet, a tizenkét éves Fannyt.
A regény legtisztábban romantikus színei Fanny alakját vonják be. 1825-ben már tizenhat éves, gyönyörű és erényes, mélyen vallásos, finom lénye körül a zománcos tisztaság glóriája ragyog. Jókai legköltôibb, legkövetkezetesebben jellemzett nôalakjai közé tartozik. Nemcsak az ôszinte szerelem áhítata irányul feléje – Barna Sándor részérôl, hanem Abellino csapdát állító aljas kéjsóvársága is: titokban pénzzel támogatja énekóráit, s anyja, Mayerné segítségével próbálja „megvásárolni” a leányt. Fanny azonban az elsô szerelem lobogó hevületével egy ismeretlent szeret, Szentirmay Rudolfot, akit titkos jótevôjének vél. S mikor meg kell tudnia a valóságot, Fanny szívébe zárja titkolt szerelmét, lemond róla, de felejteni nem tud.
Kárpáthy János feleségeként döbben rá arra, hogy akit rajongva imád, legkedvesebb barátnôjének a férje. A rókavadászaton találkozik vele, menekülne elôle a megbokrosodott paripán, de Rudolf, aki most látja életében elôször ôt, utoléri, kiragadja a nyeregbôl, s izmos kézzel odaöleli magához. „A nô ájultan borul vállára, a paripa szilajon száguld tova!”
Ez után a találkozás után Fanny súlyos beteg lesz, felgyógyulva pedig nem tágít férje mellôl, s minél messzebb szeretne lenni Szentirmaytól. De kell még találkozniuk. – Fannynak, a polgárlánynak nehéz megállnia helyét a mágnások közt. Ez csak Eszéki Flóra segítségével sikerül, de többen is rebesgetik, hogy rossz családból származik, nem jó a híre, 60 ezer forintért eladta volna magát stb. Szentirmay egy hétre átmegy Madarasra (itt is volt kastélyuk a Kárpáthyaknak), hogy „kipróbálja” Kárpáthynét. Gyakran vannak együtt, sétálgatnak a kertben, a fiatalasszony titokban imakönyvébe préseli a férfi által letépett virágokat. Rudolf meggyôzôdik az asszony tisztaságáról, erényességérôl, de egy fuldokló zokogásba torkolló érzelmes jelenet során azt is megtudja, hagy Fanny halálosan, a kétségbeesésig szereti ôt – már régóta, reménytelenül. Ez a vallomás, az asszony rejtett szenvedése, gátak közé kényszerített, mégis visszafojthatatlan szenvedélye megrendíti a férfit is, titkolt és tiltott szerelmet ébreszt az ô szívében is. Boldog házasélete sem feledteti el vele az asszony gyötrelmeit.
Fanny története nem véletlenül juttatja eszünkbe az Śj Héloise Júliáját. Rousseau-nak ez a szép szerelmi regénye Barna Sándornak volt kedvenc olvasmánya. Neki, a polgárnak ugyanúgy elérhetetlen Fanny, mint Saint Preuxnak Júlia; illetve Fanny és Rudolf ugyanúgy nem találkozhatnak a szerelemben, mint Rousseau regényének hôsei.
Fanny életét az alig palástolható hervadás mélabús elégiává változtatja. Egy pillanatra megkísérti ugyan az öngyilkosság gondolata, halálát mégsem a szerelem, hanem az anyaság okozza: gyermekágyi láz végez vele. (Az Śj Héloise Júliája is akkor kapja végzetes betegségét, mikor gyermeke kimentéséért a tóba veti magát.) – Az Egy magyar nábob Fannyval foglalkozó fejezetei a szentimentalizmus légkörében fogantak. Ezt bizonyítja Rudolfnak és Barna Sándornak Kárpáthyné sírjánál való váratlan találkozása és az a meghatóan érzelmes jelenet, amikor mindketten egyenként megcsókolják a márványba vésett Fanny név öt betűjét.
Romantikus jellemfordulat – realisztikus jellemfejlôdés
Az Egy magyar nábobnak még nincsenek héroszai és heroinái, szélsôségesen eszményített hôsei, ilyenek majd csak a Kárpáthy Zoltánban, a dilógia második részében fognak megjelenni. Ez a mű (a Nábob) épp azért kiemelkedô teljesítmény Jókai életművében, mert bár elüt mind a romantikus, mind a realista regénytôl, de mindkettôbôl elvegyül benne valami.
Legnegatívabb figurája, Abellino sem lesz puszta ördögi lénnyé, a Rossz megtestesítôjévé. Megóvja ettôl a sokféle helyzetben való bemutatása s az a komikum, amely körülveszi szánalmas alakját. Abellinóban a nemzetietlen jelleget emeli ki az író, s csábító mesterkedéseiben az arisztokrata frivolság és cinizmus szenved vereséget.
Látványosan romantikus jellemfordulatra csak egyetlen példa akad. 1822-ben, tehát a regénytörténet megindulásakor Szentirmay Rudolfot, jóllehet nagy műveltségű, széles látókörű, világjárt ember, az életunalom, világmegvetés, spleen, bizarr különcködés jellemzi. Hazájáról tudni sem akar, nem ismeri a honvágyat, Pestrôl azt is elfeledte, hogy Magyarországon van; egyébként is az a véleménye róla, hogy az „egy nagy német zsidó kolónia”, ahol nem is lehet magyar szót hallani. Chataquélával kapcsolatos terveinek végsô célja az életbôl való kilépés, az öngyilkosság szándéka volt. – Egyetlen pillanat műve, hogy a blazírt Szentirmay egy tisztult, nemes nôi lélek, a tizenhat éves Eszéki Flóra hatására megváltozott, új emberré lett. Visszatért szegény hazájába, s a második regényben (Kárpáthy Zoltán) emberfölötti hôssé magasodik. Itt, a Nábobban átalakulása után meglehetôsen elhalványodik, legfeljebb Fannyval való lírai kalandja hozza közelebb az olvasóhoz a mű végén.
Más a helyzet a címszereplôvel, Kárpáthy Jánossal. Az ô átalakulása, fokozatos erkölcsi megtisztulása áll tulajdonképpen a regény középpontjában. Esetében nem beszélhetünk romantikus fordulatról. A durva csínyei által hírhedt fôurat „fátuma, környezete” formálta olyanná, amilyen lett, s Jókai épp ezt a fátumot és környezetet töri szét. Ćtalakulása különös ugyan, lélektanilag mégis hitelesnek látszik. Az 1825-ös országgyűlésrôl hetvenedik születésnapjára hazatérô Kárpáthy János már némileg más ember: szelídebb, visszafogottabb, megbocsátóbb. Hatottak rá az országos események, segítette megváltozásában a „kortyondi fráterek” környezetébôl való ideiglenes kiszakadása. Szívében megjelenik a jóság, az együttérzés tétova vonása: szeretettel, rejtett türelmetlenséggel, a megbocsátás szándékával várja Kárpátfalvára egyetlen rokonát, a halálára spekuláló Abellinót. Unokaöccsének elvetemültsége (fekete koporsót küld születésnapi ajándékul), a csaknem halálát okozó lelki-testi megrázkódtatás újabb motívum az átalakulás folyamatában. Egy hónap múltán ismét Pozsonyban van, „s mind kívül, mind belül nagy változásokon ment át”. „Az emberekkel komolyan beszélt, közügyek, nemzeti vállalatok után tudakozódik; jószágaira tanult, becsületes tisztviselôket keres; a dorbézoló mulatságokat kerüli, az országgyűlésen okos, értelmes beszédeket tart.” Bosszúból kéri meg ugyan Mayer Fanny kezét, de a fiatalasszony tisztasága, lelki nemessége, erkölcsi fölénye nem marad rá hatástalan. A legemelkedettebb szerelmi áhítattal, rajongással veszi körül Fannyt, felerôsödik benne az aggódó gyöngédség, a körültekintô figyelem. Gyermeke jövôjéért remegô apa, felelôsségérzettel rendelkezô, komoly ember lesz. Felesége halála után ô sem tud tovább élni: követi a sírba is.
Kárpáthy János jelleme magában hordta megjavulásának csíráit. Barbárságában is ôrzött valami mélyen emberit. (Láttuk ezt az elsô fejezet idézett jellemzésében.) Eszményítésében azonban mérsékelte magát Jókai, alakjának megformálásában a realista művészet mértéktartása is érvényesül. Fejlôdése során nem válik belôle gáncstalan hôs, egy második Szentirmay. Sôt: átalakulása után is iróniával vegyes humorral láttatja az író. Lelkesedik ugyan a reformkor nemzeti célkitűzéseiért, de valójában nem sokat ért az egészbôl, s reformkori tevékenységét egy agarászegylet alapításában fejti ki.
Kárpáthy János átalakulásának útja azt a fordulatot is jelzi, amelyet a 20-as, 30-as években a reformkori Magyarország megtett. A nábob példája azt hirdeti: van lehetôség a gondok megoldására, a változásra, s ezzel Jókai utat mutat az elnyomatás kora arisztokratáinak, reményt kelt az 50-es évek olvasóiban.
Az utolsó fejezet (A világ nyelve), mely nem egyéb a Fannyra és férjére szórt rágalmaknál, megalapozza a következô regény, a Kárpáthy Zoltán meséjét. Az az örökösödési per irányítja a dilógia második részének eseményeit, melyet Szentirmay és az ifjú Kárpáthy ellen indítanak Abellino nevében, hogy Zoltánt öröklött vagyonából kisemmizzék. Ebben a második részben már szabadabban csapong Jókai romantikus fantáziája: a pozitív szereplôk – Kárpáthy Zoltán, Szentirmay Rudolf, Wesselényi Miklós – hibátlan félistenekké magasztosulnak, a nôi szereplôk is – Kôcserepy Vilma, Szentirmay Katinka – Mayer Fanny szintjére emelkednek.
Az arany ember
„Be kell vallanom – írta kései utószavában Jókai -, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve.” S valóban – csaknem minden szempontból – egyedi remeklés ez az író életművében. Nemcsak a kor nagy gondolatai, politikai válságjelenségei tűnnek fel itt, hanem nyomot hagyott benne az író magánéletének sok-sok konfliktusa, házaséletének ekkori zavara: feleségének elhidegülése, féltékenykedése és egy romantikus késôi szerelem is. Az író annyira azonosulni tud fôhôse kínlódásával, és saját keserű nézeteit oly gyakran adja szereplôi szájába, hogy egyes értelmezôk egyenesen „vallomás-regénynek” tartják.
Alkotói fénykorának (1867-1875) csúcspontja ez a regény azért is, mert Az arany ember (1872) Jókai legharmonikusabb, a romantikából a realizmusba viszonylag legmesszebb eljutó remekműve.
Ez a realista vonás a vívódó, meghasonlott fôhôs sokoldalú ábrázolásán túl abban is megnyilvánul, hogy szereplôi már nem mágnások, nemesek, mint korábbi írásaiban, hanem egyszerű, hétköznapi emberek: hajóbiztosok, hajókormányosok, kistisztviselôk, kereskedôk, kézművesek. Ha jól megfigyeljük, megelôzô regényeinek azok a figurái lépnek most az írói figyelem fókuszába, akik ott csupán anekdotikusan bemutatott és realisztikusan megrajzolt mellékszereplôk voltak.
Összefogott szerkezet
Szerkezeti felépítés szempontjából is egyik legösszefogottabb alkotása: nem kisebb-nagyobb novellák, anekdoták füzére: Az írói komponálás tudatosságára vall, hogy már a kezdô fejezetekben megjelennek mindazok a motívumok, cselekményelemek, amelyek késôbb felerôsödve, kibontva adják a regény cselekményszövetét, s így vagy úgy szó van valamennyi fontos szereplôrôl is.
Ilyen fontos motívum mindenekelôtt maga a Duna, mely összekapcsolja Komáromot és a Senki szigetét.
A legelsô találkozás a Szent Borbála fedélzetén már sejteti Timár és Timea késôbbi viszonyát: a török kislány hálát érez ugyan megmentôje iránt, de bensôségesebb rokonszenvet nem. Midôn a hajóbiztost lesodorja a hullám a hajó orráról, s azt hiszik, meghalt, a szíve „meg sem dobbant”. „Mikor a fehér cicát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondta rá, hogy »szegény!«”
Az inspiciens (vámtiszt) levélben azt üzeni sógorának, a komáromi seregellátási osztály fônökének, Kacsuka Imre úrnak, hogy Timár „arany ember”, érdemes rá felfigyelni.
Komárom felé vezetô útjukon fedezik fel a Senki szigetét és lakóit. Timea és Noémi szembenállása, kölcsönös ellenszenve már ekkor sokat sejtetôen megmutatkozik. A cica, Narcissza körül keletkezik köztük ártatlan nézeteltérés, de a két leány szemüknek pillanatnyi összevillanásából megérzi, „hogy ôk valaha egymás sorsának rejtelmes intézôi lesznek, hogy lesz közöttük valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom; és talán sohasem fognak arról többet tudni, mint egy elfeledett álomról, hogy ôk okozták azt egymásnak”.
Felbukkan a szigeten Krisztyán Tódor is mint Noémi „vôlegénye”. Elsô pillanatra a hôs és a kém keverékének látszik. Megjelenése halálba kergeti Ali Csorbadzsit, aki egyetlen leányát komáromi rokonára, Brazovicsra bízza. Krisztyán feljelentéssel zsarolja a szigeten élôket is. Vele kapcsolatban meséli el Teréza mama családja szerencsétlenségét. Férje, Bellováry volt Krisztyán Tódor apjának a kezese. Ebben a történetben is szó van Brazovics Athanázról, a szipolyozó komáromi gabonakereskedôrôl: a Pancsováról megszökött Krisztyán Maxim adósságát ötszörös nyereséggel hajtotta be annak kezesén. Bellováryék mindent elvesztettek, földjüket, házukat, s az apa egy éjszaka szíven lôtte magát. – „Visszajövök még ide!” – mondja Timár Terézának elbúcsúzva tôle.
A haldokló Ali Csorbadzsi tört mondataiban jelentkezik elsô ízben a „vörös hold”, „vörös félhold” motívuma, mely ismételten vissza-visszatér Timár életének válságos fordulóin vagy mint bűnre csábító jelenés, vagy mint a lelkiismeret-furdalás szimbóluma.
Végül amint a süllyedô hajóról megmentett Timea belép a Brazovics-házba, csírájában, rejtetten felsejlenek már a késôbb oly végzetessé váló szenvedélyek: a gyűlölködés és a féltékenység. Athalie szemei „egyet villámlottak Timea arcára, másikat a katonatisztre, s ajkait még jobban kipittyeszté. Kacsuka úr egészen el volt veszve Timea bámulatában.” Timár is bánatosan figyelte, hogy Timea milyen kedvesen mosolygott Kacsukára.
1828 ôszén (október végén) indul a regénytörténet, s az idôrendben haladó cselekménybonyolításban a fenti motívumok teljesednek ki. Itt nem egymással szembenálló társadalmi erôk, csoportok csapnak össze, mint más regényeiben: a drámai küzdelem színtere Timár Mihály lelke. A hűség és a szerelem, a hatalmas vagyon és az igazi boldogság ellentétei között való hányódás jelenti a nagy konfliktusokat. – A vívódó, a megoldhatatlan döntéskényszer elé kerülô fôhôs életének két fô színtere hol Komárom, hol a Senki szigete, míg a véletlen a kezére játszik abban, hogy az egyiket örökre elhagyhassa, és otthonra leljen a másikon.
A kiábrándulás regénye
A kiegyezés táján Jókai a korszak legidôszerűbb témái felé fordul: tôkés vállalkozókról kezd írni, lelkesedik a polgári átalakulásért, a tudományos és technikai haladásért, de nem hallgatja el a rohamos fejlôdés árnyoldalait, a munkások sivár helyzetét sem. Fekete gyémántok (1870) című regényében még kételyek nélkül, bizakodással tekint a jövôbe. Berend Iván a nemzeti tôkés vállalkozó megálmodott, ideális mintaképe. Nemes, bányatulajdonos, tudós, munkásai sorsát szívén hordó, számukra szövetkezeti részvénytársaságot alapító értékes ember. Saját maga teremti meg vagyonát – becsületes munkával, tehetségével, széles körű tudásával; vállalkozásához nem tapad bűn, korrupció, a pénzhez nem öröklés útján jutott. Sikeres ember lett: le tudja gyôzni az akadályokat, meg tudja buktatni a spekulációs tôkén alapuló nemzetközi részvénytársaságot, boldog életet teremt mindenki számára a Bonda-völgyben. Vállalkozói sikereivel összhangban magánélete is szerencsésen célhoz ér az Evilával kötött idilli házasságban.
A Fekete gyémántok naiv, illuzórikus hite, ábrándos optimizmusa hullik darabokra Az arany emberben. Jókai illúzióvesztését, kiábrándultságát részben politikai csalódásai okozták. 1871-ben már észre kellett vennie, hogy a kormánypárttal szemben a balközép ellenzéki politikája nem érvényesülhet. Egymás után buktak meg azok a javaslatai, amelyeket a honvédség kibôvítésérôl, a magyar jegybank felállításáról és a nemzetiségek támogatásáról beterjesztett a parlamentben. A reformkor eszméit megvalósíthatatlannak kezdi érezni a maga korában. De kiábrándult már a magyar kapitalizmusból is: az író nem hisz többé a „tiszta” nemzeti polgárosodásban. A sikeres hazai tôkés alakja foglalkoztatja most is, de már csüggedten szemléli hôsét, nem tud azonosulni vele, s pályáját meghasonlásba vivônek látja. Timár egész sorsa azt példázza, hogy vagyonnak, tôkének nem lehet becsületes úton birtokába jutni.
Jókai végletes, de általános érvényű megállapításokat von le Timár vagyonszerzésének, meggazdagodásának különös történetébôl. Művészi eszközei közé tartozik – többek között -, hogy nemcsak az események rajzával vagy a fôhôs lelki életének jellemzésével beszél, közvetíti saját világképét, hanem a kisebb szereplôk félreérthetetlen nyilatkozataiba is saját elkeseredett véleményét rejti el. Feleleveníti Rousseau elméletét, mely szerint a magántulajdon lopás. Ezt a sajátos nézetet egy gályarab, Krisztyán Tódor apja fejti ki kellô határozottsággal: „Akinek pénze van, az azt mind lopta. Akinek sok van, sokat lopott, akinek kevés van, keveset lopott; aki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott.” (Ugyanezeket a gondolatokat mondja el Balzac Goriot apó [balzak; gorió] című regényében szintén egy szökött gályarab, Vautrin [votren) a fiatal Rastignacnak [rasztinyak].)
De nem csupán a „becsületes” kapitalizmus ábrándja szenvedett vereséget, az egész fennálló világrend helyességébe vetett hit is megrendült ekkortájt Jókaiban. Eddigi, naivnak tetszô optimizmusa semmivé foszlott: tragikusan ellentmondásosnak látja mind a földi intézményrendszert, mind a túlvilági berendezkedést, s meghasonlottan kétségbevonja a létezés értelmét is. Családjának tragédiáját felelevenítve Teréza mama így elmélkedik: „De hát mire való akkor a vallás, a hit, a keresztények és zsidók minden hitágazata, ha ilyen követelést tenni szabad? – De hát mire való akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkôztessenek olyan tartozásért, mellyel ô maga soha adós nem volt? – De hát mire valók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni? – De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni? – Mire való az egész világ?”
Timár Mihály alakja
A közvetlen megnyilatkozásoknál sokkal művészibb módszer, mikor az író saját világképét fôhôse sorsában mutatja meg; Timár útkeresése mögött ugyanis nemcsak a hazai kapitalizmus kérdései lappanganak, hanem Jókai lelki válságának nagy problémái is.
Timár Mihály, az „arany ember” szokatlan, rendhagyó hôs Jókai életművében: rendkívül bonyolult jellem. A regény elején alakját még a szokványos, romantikus túlzások fonják körül: akadályokat nem ismerô, rendkívüli teljesítményekre képes mesehôs, valóságos akrobata, aki lélegzetelállító bátorsággal és ügyességgel menti ki hajóját és utasait a természeti erôk és az emberi hatalmak csapdái közül. Erkölcsi igényesség és feddhetetlenség jellemzi kezdetben: a megvesztegetéseknek (az egészségi ellenôrzéskor, a vámvizsgálatnál) nem kezdeményezôje, csak puszta eszköze, végrehajtója. Az egyszerű hajóbiztosból, Brazovics alkalmazottjából válik a regénytörténet folyamán vállalkozóvá, sikeres üzletemberré, dúsgazdag földbirtokossá, külkereskedôvé – Berend Ivánhoz hasonló figurává.
A világ szemében „arany ember”: amihez ér, arannyá válik. „De akihez hozzáér, az mind szerencsétlenné lesz, átok és szenvedés terem az öt ujjának helyén.” A legszerencsétlenebb azonban ô maga, aki végül tragikus helyzetbe sodródik.
Ez a sikeres üzletember mégsem Berend Iván, mesés vagyonának alapja nem a becsületes munka, hanem a korrupció, a lopás, a spekuláció. Legelsô erkölcsi megingása akkor következik be, amikor az elázott búzából kenyeret süttet a hadseregnek; s az üzlet megszerzéséért – Kacsuka tanácsára – 30 ezer forintot szán megvesztegetésre. – Majd megtalálja Ali Csorbadzsi legendás kincseit, s ellopja azokat. Ettôl kezdve és e kincsek birtokában ragyogó karriert fut be, de ahogy nô tekintélye az emberek szemében, úgy hatalmasodik el lelkében a lelkiismeret-furdalás, a gyötrô önvád. Mert erkölcsi igényességét, alapvetô tisztességét nem veszíti el, sôt épp ezért kerül konfliktusba önmagával. Becstelenné ugyan nem lesz, de nyugalma, boldogsága oda lett.
Örökös lelki vívódását, kezdetben önmentegetô, majd önmagát egyre kegyetlenebbül vádoló tépelôdéseit az író egy nála szokatlan eszközzel, a vissza-visszatérô belsô monológgal jeleníti meg (ezeket a szövegrészleteket idézôjelbe teszi). A legelsô lopásba finoman beleszövôdik a Timea iránt ébredezô szerelem. Azzal nyugtatgatja magát – nem is alaptalanul -, ha a kincseket Timeával együtt átadja Brazovicsnak, az biztosan megfosztja ettôl a vagyontól a leányt. Ha pedig megtartja, megháromszorozhatja a vagyont, s így adhatja át Timeának önmagával együtt. Szándékai „tisztességesek”: csak azért akar gazdaggá lenni, hogy boldoggá tehesse az árvát, de egy hang onnan belülrôl mégis azt súgta a fülébe: „Tolvaj vagy!” „Mert attól a naptól kezdve, amidôn Timár az elsüllyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, oda volt lelkének nyugalma; minden fényes siker után, mely vállalatait kísérte, felemelte szavát a belsô vádló: ez mind nem a tied! Ez egy árva leánynak a vagyona volt, amit te bitorolsz. Szerencsés ember vagy? Nem igaz! Szegények jótevôje vagy? Nem igaz! Arany ember vagy? Nem igaz! – Tolvaj vagy!”
Ettôl a hangtól sohasem tud menekülni, lelkiismeretének ostorozása egyre fájóbb, elviselhetetlenebb. Különösen akkor kerül tragikus helyzetbe, mikor tönkretéve Brazovicsot, dúsgazdaggá teszi Timeát és feleségül veszi. Házassága ugyanis boldogtalan. Timea hálát érez iránta, de szerelmet nem, mert rejtve, visszafojtva Kacsukát szereti. Ez a helyzet annál is elviselhetetlenebb, mivel felesége tiszteli férjét, felnéz rá, s végtelenül hűséges hozzá, valóságos szent, de „neje nem nô, hanem mártír”. Timár szerencsétlen, de szerencsétlenné, boldogtalanná tette Timeát is.
Timár Mihály meghasonlottsága, lelki tépettsége még inkább elmélyül, mikor három és fél év után újra megjelenik a Senki szigetén, s ezzel megkezdôdik két helyszínen kettôs élete. Fél évig milliomos és kétségbeesetten boldogtalan; fél évig vagyontalan, két keze munkájából élô egyszerű ember, de kiegyensúlyozott, és boldog Noémi odaadó szerelme által.
De ettôl kezdve folytonos hazugságban kellett élnie. „Minél tovább haladt e kettôs életben, annál jobban érezte a kettôs kötelesség ellentmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes, önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelôssé. Szerencsétlenné tette mind a kettôt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettô között. Hová meneküljön?”
Elsô tolvajlásának nyomasztó bűntudata – belsô vergôdései során – rátelepszik emberi kapcsolataira is, s minden lopottnak tűnik már szemében. Ellopta – így ostorozza önmagát – Timeától apja millióját, szíve férfiideálját, hitvesi hűségét; ellopta Noémitôl szíve szerelmét, nôi gyöngédségét; ellopta Teréza bizalmát, Krisztyán Tódortól az egész óvilágot; ellopta Athalie-tól apját, anyját, házát, vôlegényét; ellopta Kacsukától a boldogság reményét; lopta a tiszteletet, mellyel az egész ismerôs világ körülvette.
Feloldhatatlanul szembekerül tönkretett életében a gazdagság és a humánum. Feleségétôl nem tud elválni. Nincs is ürügye a válásra, s Timea még akkor sem szakítana vele, ha az ô hűtlensége kiderülne. A kettôs élet sok-sok kínja, megoldhatatlan problémája az öngyilkosság szélére sodorja. A lelkében dúló örökös perben nem talál már önmaga számára semmiféle mentô körülményt, sôt Krisztyán Tódor valamennyi vádját a maga összességében igaznak tartja, mikor a kalandor a balatonfüredi éjszakai beszélgetés során el akarja tôle orozni az ellopottakat: magának követelve a Senki szigetét, Noémit, Dódit.
A regény eseményszövete végül mégsem tragikusan végzôdik. Timárt az öngyilkosságtól egy véletlen és váratlan esemény menti meg: nem ôt, hanem Krisztyánt nyeli el a rianás Timár ruhájában és tárcájával a zsebében. A holttestben majd mindenki a komáromi kereskedôt véli felismerni – tavasszal, a jég elolvadása után.
Timár „kilép az életbôl”, a világból, otthagyja feleségét, házát, vagyonát. žszintén meggyónja egész szerencsétlen kettôs életét Noéminak, s „feloldoztatott”. Elmenekült abba a történelem elôtti paradicsomi idillbe, abba a rousseau-i ôsközösségbe, mely kiáltó kontrasztként áll szemben azzal a modern világgal, amely tele van kiábrándító zűrzavarral, becstelenséggel, embertelenséggel. A Senki szigete nem tartozik egyetlen államhoz sem, nincsenek itt hivatalok; csak a természet által diktált törvények léteznek, s itt a pénz is ismeretlen fogalom, csupán a cserekereskedelmet ismerik. Vallásuk sincs, de istenhitük rendíthetetlen. Teréza csak „arról a jóságos, minden teremtését szeretô, véghetetlen irgalmú, bűnbocsátó” Jézusról beszél Noéminak, s így ô „arról a kegyetlen, bosszúálló Istenrôl, arról a személyválogató Istenrôl, arról az áldozatot követelô, cifra templomokban lakó Istenrôl” nem tud semmit.
A regény megoldása romantikus ábránd: az ember nem léphet ki a világból, nem vonulhat ki a társadalomból. A Senki szigetének rajzában a menekülés költôi nosztalgiája jelenik meg, az elvágyódás lírája uralkodik. „A Senki szigete azonban nemcsak menekülés – hanem a jóság, a szeretet, a nagy emberi erények melegágya is.” (Sôtér István: Félkör. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1979. 461. 1.)
Az arany ember vonzó hatását növeli az a pátoszteljes romantika is, mely az al-dunai képekben vagy a téli Balaton látványaiban, a jég alatti halászat leírásában érvényesül. A sziget növényvilágának részletes bemutatásában a kertészkedô-füvészkedô Jókai jeleskedik.
Mellékalakok
A fôhôs bonyolult jellemének sokoldalú, a lélektani elemzés eszközeit is felhasználó ábrázolása mellett valamivel elnagyoltabbaknak tűnnek a kisebb szereplôk. Végletesen eszményített Noémi, akiben a nôiességbôl minden megtalálható, ami kedves, és hiányzik minden, ami bántó. „Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nô.” – Timea valamivel összetettebb jellem. Férjéhez a hála köti, hűséges hozzá, bár éveken át tisztán és épségben ôrzi Kacsuka iránti nagy szerelmét. Timár „halála után sem lehet boldog Athalie utolsó tôrdöfése miatt (Timár nem halhatott meg, hanem él, s egyszer még visszatérhet). Tragikusan szép alakja kiváltja az olvasó ôszinte rokonszenvét és szánalmát. – Krisztyán Tódor nem szokványos intrikus: züllött kalandor, kém és zsaroló, bár nem ilyennek született; szerencsétlen körülmények formálták romlottá. – Athalie-ban sem csupán a démoni gonoszság uralkodik: megcsalt és visszautasított szerelme indította el élete tragédiáját, s ettôl kezdve már csak a bosszúnak élt. – Brazovics, a komáromi rác kalmár tulajdonképpen nem is jó üzletember: soha sincs tisztában vállalkozásainak helyzetével; kíméletlen uzsorával gyűjtötte vagyonát; halálát a veszteség miatti hirtelen felindulás okozza. – Kacsuka Imre a korrupt államgépezet egyik figurája. Apró kis korrupciós ügyletekkel gyűjtögeti pénzét, de nem lett vagyonos ember. Timea iránt érzett kitartó és néma szerelme emeli meg alakját szemünkben.