Magyar reneszánsz ( érettségi  tételek -  magyar nyelv és irodalom)Magyar reneszánsz

Hazánkban a Mátyás király korában beáramló reneszánsz művészet kivirágzását a török uralom megakadályozta. Néhány épület maradt csak meg, mint pl. az esztergomi, vörös márványból épített Bakócz-kápolna (1506-1507) vagy a sárospataki vár Perényi-szárnyának árkádos loggiája (loddzsa) és lépcsôfeljárója. Mátyás budai és visegrádi palotájából csak töredékek kerültek elô.

Az olasz literatúra művészi színvonalát a következô évszázad (15.) irodalmi termése – legalábbis Itáliában – meg sem tudta közelíteni. Ez a korszak a humanisták, a tudós újlatin költôk „fénykora”, a humanizmus pedig nem kedvezett a nagy költészetnek. Az antik irodalom felfedezésének mámora, a klasszikusok föltétlen tisztelete egyúttal korlátokat, gátakat is emelt: a humanisták írói alapelve az utánzás lett. Nem a kimondhatatlan kimondása, nem az élmény feszítô ereje szülte általában a műveket, hanem a rutin. Az írói becsvágyat az jelentette, hogy minél több idézetet, mitológiai utalást, célzást, antikos sallangot zsúfoljanak bele a költeményekbe. Ezzel kívánták bizonyítani saját tudós voltukat. A korabeli olvasóközönség is ezt értékelte bennük.

A reneszánsz humanistái, Cicero és Horatius nyelvének tudós utánzói természetesen lenézték, megvetették a barbár latinsággal írt, rímes középkori himnuszokat.

 

„Janus Pannonius alkotásaival jelent meg irodalmunkban a reneszánsz tematika: az egyén, a magánember testi és lelki problémáival; a családi összetartozás érzése: az édesanya iránti szeretet; a családnál szélesebb közösség: a haza, a hazai táj, az ember átlelkesítette természet; és a humanista értelmiségi legnagyobb élménye és ihletforrása: a kultúra, a tudomány, a művészet és fôképp a költészet kultusza.” (Gerézdi Rabán: i. m. 18. l.)

 

 

A 16. század a magyar reneszánsz második nagy korszaka. Bár ekkor sincs még fejlett polgárságunk, s hiányoznak a nagy kulturális központok is, a reneszánsz irodalmi műveltsége mégis szélesebb körben – alacsonyabb szinten ugyan – és már magyar nyelven terjed el. A tragikus történelmi helyzet ellenére sokszínű, széles skálájú, eleven szellemi élet, gazdag irodalom bontakozik ki. Ennek a fejlôdésnek leglényegesebb mozgatója a reformáció volt. (Luther Márton, egy német szerzetes 1517-ben szögezte ki a wittenbergi vártemplom kapujára tételeit, s ezekben szembeszállt a római egyház több vallási dogmájával. Ezt a dátumot tekintik a reformáció, a hitújítás kezdetének.)

Reneszánsz és reformáció között sajátos és ellentmondásos kapcsolat létezik: mindkettô ugyanannak a nagy gazdasági és társadalmi átalakulásnak az ideológiai vetülete, csak a reformáció az északi országok gyengébben fejlett kispolgárságának vallásos köntösben jelentkezô antifeudális mozgalma. A reneszánsz az élet újfajta szemléletével az evilági élet felé fordult, a reformáció viszont megerôsítette a vallás szerepét. Mégis: a középkori katolikus világképnek a reneszánsz korában való megrendülése, valamint a humanizmus bibliakritikája nélkül a reformáció elképzelhetetlen. A reformáció nemcsak táplálkozott a humanizmus eredményeibôl, hanem a műveltség szélesebb és jórészt anyanyelvű terjesztése révén hozzá is járult a reneszánsz kultúra általánosabbá tételéhez.

A reformáció a vallásos hit egyetlen alapjának – a katolikus felfogással szemben – a Bibliát fogadta el. Azt a célt tűzte ki, hogy mindenki a saját nyelvén olvashassa és maga magyarázhassa a szent szövegeket. Nemzeti nyelvekre kellett tehát lefordítani a Bibliát, olvasni tudóvá kellett tenni az egyszerűbb embereket is.

Az elôzô században Gutenberg által fölfedezett könyvnyomtatás révén nagy példányszámban és viszonylag olcsón lehetett már terjeszteni a könyveket. – A teljes német Biblia 1534-ben jelent meg Luther fordításában, a magyar Biblia – több részlet elôzetes lefordítása után – 1590-ben került ki a vizsolyi nyomdából. A fordítást Károli Gáspár készítette paptársaival.

 

„A reneszánsz nemcsak az emberiség eladdig legszebb eszméinek, a kultúra, a tudomány és a művészet minden korábbit felülmúló, csodálatos alkotásainak, hanem egyúttal a kíméletlen vagyonszerzésnek, a pénz, az arany utáni gátlástalan hajszának is a korszaka. De míg Itáliában a vérrel, csalással, spekulációval összehordott vagyonból Firenze palotái és Róma kupolái születtek meg…, addig Magyarországon a vagyon és életöröm hajszolásának zajába az egykor oly fényes ország romlásának, rohamos pusztulásának akkordjai vegyültek.” (Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1961. 186-87. l.)

Európa fejlett országaiban a reneszánsz a modern polgárság kialakulásának az idôszaka, nálunk a 16. században egy új fônemesség játssza a vezetô szerepet a reneszánsz életszemlélet, életforma kialakításában. S mindez egybeesett a török elleni élethalálharccal, az ország három részre hullásával, a feudális anarchia tombolásával.

A 16. század elsô évtizedeiben – a középkor kései hajtásaként – új virágzásnak indult ugyan a magyar nyelvű kolostori irodalom, de a szellemi életre a reformáció nyomta rá a bélyegét. Neves és névtelen protestáns prédikátorírók új irodalmi műfajok sorának megteremtésével hirdették eszméiket. Verses bibliai históriákkal és zsoltárfordításokkal pótolták a még le nem fordított Bibliát, elsôsorban az Űszövetséget, hitvitázó drámákban cáfolták a katolikus egyház hittételeit, fabulák (tanító mesék) példázataival terjesztették antifeudális erkölcstanukat. Prózai dialógusokban és hatalmas prédikációgyűjteményekben dörögtek „a részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról”, hadakoztak az új arisztokrácia kegyetlen népnyúzása és kicsapongásai ellen, „tudós” tanulmányokban bizonyították, hogy a török hódoltság Isten büntetése az ország romlottsága miatt, s megjövendölték a közeli világvégét.

A protestáns szellemű, vallásos irodalommal egyidejűleg a reneszánsz műveltség és a világiság is egyre mélyebben hatolt be a magyar szellemi életbe. Sylvester János fölfedezte, hogy magyar nyelven is lehet idômértékes verseket írni; az Śjtestamentum fordításának (1541) ajánlásában kitűnô disztichonok olvashatók:

„Próféták által szólt rígen néked az isten,

 Azkit igírt, ímé, vígre megadta fiát.

Buzgó lílekvel szól most es néked ez által,

 Kit hagya, hogy hallgass, kit hagya, hogy te kövess”.

Tinódi Sebestyén egyik helyrôl a másikra vándorolt, s fülbemászó dallamú históriás énekeiben adott hírt a török elleni csatározásokról. Bornemisza Péter megalkotta hazafias líránk elsô remekét (Siralmas énnéköm…), s lefordította – átdolgozta – Szophoklész Élektráját. A reneszánsz novellairodalom erotikája az ún. széphistóriákban szólalt meg. S mindez már magyar nyelven, hogy mindenki érthesse, olvashassa.

 

    A  magyar  reneszánsz tanulmányozása után a  fentiekben  csak

megemlitett  magyar szerzôk mellett  számitógépes  feldolgozásban

ismerkedjűnk meg a két nagy magyar reneszánsz költônkkel,  Janusz

Pannoniusszal,  aki  latin nyelven világrangra  emelte  a  magyar

lirát,  és  Balassi Bálinttal, aki pedig  magyar  nyelvenn  tette

naggyá a magyar irodalmat, a magyar lirát!