A 20 század magyar irodalma

 Líra
A  húszas években fellépô nemzedék költészete a nyugatos irányzat  és  az
avantgárd hatása alatt bontakozott ki.

A nemzedék legjelentôsebb költôire egyaránt hatott
az   avantgárd,   de  Szabó  Lôrinc  késôbb   az   expresszionizmustól   az
újklasszicizmus,  Illyés  Gyula a népies líra  irányába  fejlôdött,  József
Attila   pedig  az  avantgárd  és  a  népköltészet  egyes   sajátosságainak
továbbfejlesztésével alakított ki teljesen önálló stílust.

  A népi líra a népköltészet és a népies mľköltészet
formáit használta fel. Elôször Erdélyi József szólalt
meg a népdalok egyszerľ, tiszta hangján (Ibolyalevél,
1922),  példáját  mások  is követték. Sinka István  a  népköltészet  ôsibb,
archaikus rétegeibôl merített.
  A költôk visszatértek a vers hagyományosabb, kötött
formáihoz,  nemegyszer a század elsô évtizedeiben mellôzött  mľfajokhoz  is
(lírai  dal, életkép, elbeszélô költemény). A népiesek legjobbjai  esetében
azonban nem
egyszerľen  a Petôfi-kori elôadásmódhoz és mľformákhoz való  visszatérésrôl
volt  szó: žk ismerték és alkalmazták a Nyugat szimbolikusabb,  bensôbb  és
metaforikusabb   közlésformáját  is,  de  ez  az  ô   kezükön   közéletibb,
konkrétabb, realisztikusabb és életrajzian személyesebb lett.

  A 20-as évek derekán megfigyelhetô költészetünkben
egy  bizonyos  klasszicizáló törekvés, amely a  30-as  években  általánossá
vált. A költôket nemcsak a nagy irányokhoz és mľvekhez sorolódás igénye s a
leszľrô, elrendezô összegzés vágya vezette, hanem az is, hogy a
háború  és  a fasizmus veszélyében a mľvek  a  hagyományosabb  közlésformák
segítségével minél szélesebb rétegekhez eljussanak. A költôk a nagy európai
költészet
hagyományában emberi önfenntartó erôt láttak, és arra
törekedtek, hogy a személyiség megvédéséhez minél
több tradíció nyújtotta segítséget megszerezzenek.
A klasszicizálódás igénye nem pusztán hazai jelenség
volt, ebben az idôben az európai irodalmak legtöbbjében föllépett.

  Sárközi  György  (1899-1945)  leginkább  a  klasszicizáló   törekvésekhez
kapcsolódott,   azokat   romantikus-expresszonista   nyugtalansággal   vagy
népköltészeti hatással elegyítette. Elsô
kötetében  (Angyalok  harca,1926)  egy  harmonikus  költôi  világot  teremt
védelemül a diszharmonikus való világ ellen.
A Váltott lélekkel c. kötetétôl (1927) kezdve egyre közelebb kerül az "örök
szegénység"  világához.  1935-38  közt a Válasz  szerkesztôje,  1944-ben  a
nyilasok  hurcolják el. Esôcseppek c. versében (1942) rezignáltan  szemléli
saját költôi létét és sorsát. A rezignáció csendes keménységgel  ötvözôdik.
A szemlélet illúziótlan keménysége ez, amivel tudomásul veszi helyzetét,  s
elfogadja sorsát ebben a helyzetben.

  A  harmincas években fellépô költôknek, az Ezüstkor nemzedékének  líráját
általában  áttételesebb, közvetettebb közlésmód jellemzi.  Közülük  Radnóti
Miklóssal és Weöres Sándorral külön fejezetben foglalkozunk.

  Az erdélyi Dsida Jenô (1907-1938) pályája a szabad verstôl
a kötött vers felé, az avantgárdtól az újklasszicista formamľvészet felé, a
disszonanciától a harmónia felé haladt. Nagycsütörtök c. második (1933)  és
az Angyalok citerája c. posztumusz
(1938) kötete zenei hatásokra építô, a szépség áhítatával áthatott verseket
tartalmaz. Dsida a maga hangját a bonyolult formákban, a tündöklô rímekben,
az olvatag zenében találta
meg, a Nyugat költôit áttetszôbben, az angyaliság lebegésével folytatta.

  Költészete  a  fiatal,  játékos kedvľ  életszeretet  és  a  halálközelség
ellentétének énelmi izzásából fakad. Nagycsütörtök c. versében saját sorsát
az  áldozatvállalás  keresztény  erkölcse szerint  értelmezi:  a  krisztusi
áldozattal  azonosul,  ugyanazt  a magányt és  gyötrelmet  éli  át,  melyet
Krisztus a Getsemáne-
kertben.  Ahogy közeledik halála pillanatához, egyre  hasonlatosabbnak  éni
magát az örökké Madonnát festô középkori baráthoz (Arany és kék szavakkal).
A  Psalmus  Hungaricus  c.  költeménye az  erdélyi  magyar  irodalom  egyik
legjelentôsebb alkotása.

  Zelk  Zoltán  (1906-1981)  az  20-as évek  közepén  indult  Kassák  késô-
aktivista  lapjaiban,  de neve csak 1945 után kezdett  országosan  ismertté
válni, amikor a felszabadulás, majd a szocialista átalakulás ôszinte  hangú
énekese  lett.  A politikai életben mutatkozó hibák és  bľnök  nyomán  kelt
megrendülése
aztán a lelkes ódák atmoszférájából a végletesen kétségbeesett rezignációba
taszította. Magára találása az 50-es évek végén
emberi  megrázkódtatások  eredménye. A Tľzbôl mentett hegedľ (1963)  és  az
ezután   megjelent  köteteiben  ért  el  pályája  magaslatára.  Sirály   c.
költeményében (1960) a sorssal száll perbe
a feloldhatatlan magány szívszorítóan ôszinte panaszával.

  Zelk  lírája  érzelmi  fogantatású  élményköltészet,  frissen,   intenzív
átéléssel  reagál  a  világ hatásaira. Utolsó éveiben  kis  formákban  írt,
aforisztikussá lényegített versei megtelnek mélyebb sugallatokkal.

  Vas István (1910-1991) az avantgárd mozgalmában, Kassák
körében   indult,   hamarosan  azonban  a  Nyugat   harmadik   nemzedékének
törekvéseihez közeledett, tudatosan vállalta a hagyományok folytatását.

  Már  elsô  kötetében, az žszi rombolásban (1932)  megmutatkoznak  azok  a
kettôsségek,   amelyek   késôbb  is  jellemzôk   költészetére:   romantikus
elvágyódás és klasszicista önfegyelem,
lázadás és rezignált belátás, cselekvés és csüggedés, szárnyalás és mérték.
Költészetének más vonásai is megnyilatkoznak:
ôszinte  személyessége, pózoktól idegenkedô szubjektivitása,  önnön  emberi
sorsának  versbe emelése. A közbeszéd természetességébôl  kiindulva  próbál
kifejezô erôt és szépséget elérni.

  Költôi  fejlôdésének legfontosabb fordulópontja az  1947-es  olaszországi
utazása, a Római pillanat c. verseskönyve (1948).
Róma a költô számára felszabadítóan hatott, lehetôvé tette az átélt  másfél
évtized tapasztalatainak történetfilozófiai általánosítását.

  A Rapszódia egy ôszi kertben c. kötetében (1960) erôteljesen  nyilatkozik
meg  az  európai mľveltségľ költô magyarságtudata. Messzi  idegenben  is  a
magyarság sorsával viaskodik (Cambridge-i elégia, 1959).

  Rónay György (1913) impressziókat és belsô misztikus élményeket szólaltat
meg  lírájában  tiszta klasszikus formában. A 60-as  évektôl  versei  egyre
gyakrabban  szikárabb fogalmazásúak, a költôi szavak, metaforák  helyett  a
látásmód,  a  jelentés költôiségével hatnak. A versek  esztétikai  sorselve
tragikus, a
költô  etikai állásfoglalása sztoicizmusba hajlik. Rónay kiváló  mľfordító,
irodalomtörténész és esszéíró is volt.

  Kálnoky László (1915-1985) lírájának a betegség és szenvedés, az  esendô,
kiszolgáltatott   emberség   adta  az   alapélményeit   és   meghatározóit.
Szanatóriumi   elégia  c.  verse  (1942)  szembenézés  a  lét   értelmetlen
kiszolgáltatottságával  olyan  helyzetben,  amikor  az  egyén  és  a  világ
állapotának vigasztalansága egyaránt keserľ realitás.

  A  Lángok  árnyékában c. kötetében (1970) a lélek  félhomályos  zónájáról
szerzett  értesüléseit Kálnoky szigorú logikával és nagyfokú  precizitással
foglalja  versbe.  Magát  és  a világot  kegyetlenül  éles  fényben  látja.
Költeményeit a semmi homályt
nem  tľrô  fogalmazás,  a képeknek a kemény,  tiszta  rajza,  a  céltudatos
szerkezet jellemzi, de a töretlen ívľ mondatok, a kristályos felszín  alatt
egy sötét, alaktalan világ riasztó jelenései
gomolyognak.  Sorait  valami fájdalmas, keserľ érzelem hatja át, de  ezt  a
lírai  szólamot  nyers,  prózai,  groteszk  vagy  éppen  abszurd  hangzatok
ellenpontozzák.

  A  De  profundis c. verse (1969) a létezés, az élet elsiratása  és  ilyen
értelemben  az  egyetlen élet értékének tudatosítása. A  jelennel  szembeni
tiltakozó  elégedetlensége  és  a múlt  messzeségében  megszépülô  ifjúkora
ellentétét  iróniával,  öniróniával  hidalja  át.  A  vers  elviselhetetlen
közérzetrôl vall, zárlatában a
teljes magány állapotában hangzik fel a jajszó: egy jel az utókornak.

  A  Szvidrigajlov  utolsó  éjszakája  (1970)  félig  szerepjátszás,  félig
személyes vallomás. A költô egyszerre részese és részvétlen megfigyelôje  a
reménynélküliség, a kénytelen beletörôdés
állapotába jutott groteszk figurának.

  Az elsodortak (1971) részvétlenül, sôt kajánságig fokozódó idegenkedéssel
mutatja be a 30-as évekbeli Eger fôutcájának esti korzó-kavalkádját. A záró
képsorban a vízáradás részben a megállíthatatlan idô, részben a  történelem
pusztító sodrását szimbolizálja. A beszélô is ott sodródik a többiekkel, ám
a költôre utaló "pisztráng" pikkelyei ezüstösen csillogó jeleket hagynak  a
sziklákon és a házak falain.

  Élete  utolsó évtizedeiben írt versciklusaiban (Egy magánzó  emlékiratai;
Homálynoki Szaniszló történeteibôl) felszabadult iróniával regisztrálja  az
élet  egyszerľ kis képtelenségeit, a kicsinyes emberi  történések  groteszk
elemeit.

  Jékely Zoltán (1913-1982) Erdélyben született, az ottani líra
légkörében  nevelôdött, ettôl távol szakadva is valamiképp erdélyi  maradt.
Elsô  verseskönyve,  az Éjszakák(1936) természetes  költôiségével,  spontán
líraiságával  tľnt ki. Nyelve régies, bibliás erdélyi ízeket  ôriz,  versei
ugyanakkor telítve vannak
modern idegességgel, nyugtalan vibrálással. Elégikus költô, verseit emlékek
és álmok szövik át. Legfôbb ihletôje az elmúlás, amelynek feledtetôje lehet
a szerelmes egymásra találás
pillanata.  A  visszahozhatatlan  pillanat  azonban  múlttá,   gyönyôrľsége
semmivé  válik.  A halál és a szerelem összevillanó  élményérôl  mondja  el
leghitelesebb vallomásait. Más verseiben a múlt, jelen és jövô viszonylatai
történelmi, sôt kozmikus
arányokban is megjelennek. A marosszentimrei templomban c. versében  (1936)
a magyarság sajátosan erdélyi sorstudata nyilvánul meg: már nemcsak a halál
a költô ellenfele, hanem a
magyarságot porlasztó, a szabadság reményét pusztító történelem is.

  Jékely  a  magyar költészet egyik nagy hagyományát  folytatja,  amikor  a
Hajnali részegség látomásának egyéni változatát teremti meg. Az ég  játékai
c. költeményében (1946) a lírai én két hant között, mintegy gödörben  hever
- lent ott nyugosznak igazi halottai - és az eget szemléli. A szemle  által
megtörténik  az  "én"  és a föld alatt nyugvók, a fönti és  a  lenti  világ
azonosulása,  a beszélô már a mindenség áramába kapcsolódott, a  holtakkal,
sôt magával a földdel, az egész mindenséggel érzi a közösséget.

  Életének utolsó két évtizede legtermékenyebb korszaka.
A  közelgô öregség, a magányosság érzései válnak uralkodóvá  költészetében.
Tragikus  társadalomszemléletét  történelmi  elégiái fejezik  ki  (A  budai
Kapisztrán-toronyhoz, 1963).

   A szülôvárosában, Pécsett élô Csorba Gyôzô (1916-) költészetét  objektív
tartás,  a  lélek mélyrétegeiben való tájékozódás jellemzi.  A  szó  ünnepe
(1959),  Séta  és  meditáció (1965), a Lélek és ôsz  (1968)  c.  köteteiben
bontakozik  ki  a maga teljességében látomásos, egyre  szigorúbb  formálású
lírája, melyen az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés megrendültsége
vonul végig. Legszebb verseiben az életvágy és a haláltudat vitája
adja  a  feszültséget. A sötétebb érzéseket a szerelem, a családi  élet,  a
megtalált  otthon boldogabb ihlete szövi át (Március, 1954). Följegyzés  c.
versében  (1955)  két  éleformát,  magatartást  tár  elénk:  az  egyik   az
elmélkedés,  a nyugtalan gyötrôdés, a másik önfeledt  cselekvés,  nyugalom,
derľ.  Az  érezhetô  fölényeskedés a vers végére  elolvad,  s  -  ugyancsak
érezhetô - nosztalgiává válik.

  A  70-es  évektôl  egyre  inkább  a  múló  idô  foglalkoztatja,  a   test
hanyatlásával,  az elmúlás tényeivel szinte naponta számot kell  vetnie.  A
szavak bolyhai c. kötetének (1988) már szinte egyetlen tárgya a búcsúzás az
élettôl,  a fölkészülés a végre, a szembenézés a halállal.  A  költészetben
vívja  meg harcát a lélek épségéért, hogy belsô  küzdelmeiben  megôrizhesse
emberi  méltóságát  (Dona  nobis pacem,1987).  Stílusát  tömörség,  puritán
lényeglátás  jellemzi,  nyelve  emelkedett, pontos,  telt  hangulatú,  szép
hangzatú.

  Csanádi Imre (1920-1991) a népi irodalom vonzásában indult, költészete az
Erdei vadak, égi madarak c. kötetében (1956) bontakozott ki. A régi  magyar
költészet  hangját  elevenítette  fel.  A  történelmi  események   hatására
költészetét  sötétebb  hangulatok  szôtték át,  majd  növekvô  reménységgel
tekintett  az  emberiség,  a kis nemzetek  sorsára  (Észtek).  Az  1973-tól
közzétett îrott képek sorozatában nosztalgikusan tér vissza a
régi forráshoz.

  Határ  Gyôzô  (1914-) építészmérnök, de már mľegyetemi évei  során  egyre
intenzívebben  foglalkozott filozófiai tanulmányokkal. A század  legnagyobb
zavarait  szenvedôként  és bele nem törôdô lázadóként  élte  át.  (Megjárta
Horthy és Rákosi börtöneit, részt vett a sátoraljaújhelyi  börtönlázadásban
stb.).1956  végén külföldre távozott, és Wimbledonban telepedett  le.  Arra
tesz kísérletet, hogy elsöpörje a mľfajok közötti
határvonalakat, s visszaállítsa a gondolkodás olyan ôsállapotát, amikor  az
író is filozófus volt. îrásait a bölcseleti gondolkodás igénye, stílusát  a
nyelv lehetôségeinek szinte a végletekig történô feszítése jellemzi.  Eleme
a játék, a játszó ember és
a vizsgálódó szellem egyeztetése adja mľveinek ironikus feszľltségét.

  A Golghelóghi c. háromszor három részes, sokjelenetes,
tôbb  mint  800  oldal terjedelmľ misztériumjáték  (1976)  és  másfél  száz
oldalas utôszava ôsszegzése Határ Gyôzô életmľvének.

  Benjámin László (1915-1986) még a munkásírók csoportjának egyik tagjaként
kezdte  pályáját.  1945 után sokáig magányos harcosnak érezte magát,  de  a
fordulat  évétôl  már a közösségbe tartozás, az építés pátosza  hatotta  át
költészetét.
1953-tól  szigorú  önvizsgálattal  és  erôs  hangú  bírálattal  reagált  az
elkövetett bľnökre. Súlyos lelkiismereti válságba került, de továbbra is az
egykori hit igazságát kereste. A vívódás hangjai aztán lassan csendesednek,
az öniróniával árnyalt rezignáltság szavai váltják fel.

  Az  1945  körül föllépett költôk élményvilágát a háború  kataklizmája,  a
nagy  társadalmi  változások  dinamizmusa s a  totális  diktatúra  idejének
feszültségei határozták meg.

  Az  új nemzedék két iránya hozta e korszak magyar lírájában a legtöbb  új
színt és hangot.

  Az  Śjhold köré csoportosult költôk (Nemes Nagy Ćgnes,  Pilinszky  János,
Rába  György,  Rákos Sándor, Jánosy István és mások)  líráját  a  gondolati
igényesség  szabta  meg.  Kiszľrték  a  versbôl  a  közvetlen   élményeket,
személyes  megnyilatkozásokat,  és az érzelmeket,  indulatokat,  az  elvont
gondolatokat   közvetve,  tárgyias  képekben  fejezték  ki.  Az   ellobbanó
hangulatok  és változó érzelmek helyett az élmények mélyén  szilárd  emberi
tartalmakat  akartak  föllelni. Lírájuk lényeges  poétikai  tulajdonsága  a
magas  fokú  sľrítés, a szöveg tömörítése. Közülük Pilinszky  Jánost  külön
fejezetben mutatjuk be.

  Nemes  Nagy ágnes (1922-1991) lírájában az intellektusnak, az  értelemnek
különleges szerepe van. Vágy a tiszta ismeretre és az ismeret  hiánytalanul
teljes  kifejezésére: ez a hajtóereje költészetének. Versei azonban  nem  a
gondolati tartalmakat, hanem a gondolkodás szenvedélyét közvetítik.
 
  Elsô  kötete,  a Kettôs világban (1946) már címében is  sejteti  a  pálya
késôbbi alakulását. A versek kettôs világba vezetnek: egymással szemben áll
és egymást tükrözi a közeli és a távoli, a véges és a végtelen, a lenti  és
a  fenti, az érzéki és az érzékfeletti, a földi és az égi világ. A költô  a
világot  látomás értékľ látványok színterének tekinti, ahol a  dolgokban  a
dolgok eszméjét, lényegét szemlélheti.

  A  tíz  év termését begyľjtô Napforduló c. kötetben  (1967)  találta  meg
igazán  az egyéniségére szabott, egyéni közlésmódot. A tárgyak  új  mľvészi
funkciót  kapnak  a versekben, a költô valahogy belľlrôl, a  tárgyak  lelke
felôl törekszik az érthetetlen világ megértésére. Ćtvilágítja a  tárgyakat,
a lényegükig hatol,       
szinte azonosul velük: " Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az  én
szívemben  boldogok  a  tárgyak" (A tárgyak).  Śgy  idéz  elénk  tárgyakat,
jelenségeket - olyan megszervezettségben, történésben vagy szituációban  -,
hogy  azok alanyi jelentést kapnak. A kötet verseinek legtöbbször  nincs  a
hagyományos  értelemben  vett  témájuk,  nem  egy,  hanem  több   élménybôl
táplálkoznak. Ezt a szintetikus, összetett élményt adó jelleget úgy éri  el
a  költemény, hogy a szerzô a dolgokat bonyolult kapcsolódásokon  keresztül
kľlönféle élményekkel, képze-                        tekkel,  hangulatokkal
érintkezve jeleníti meg érzékletesen képekben, s a látványokat, látomásokat
a legkülönfélébb, általában igen távoli képzetkörök elemeibôl rakja  össze.
Szemléletében az egész világ egyetlen, egységes, élô organizmus, nem  válik
kľlön  élettelen  tárgy és eleven tett, a költô is egynek  tudja  magát  az
egyetemességgel.(Között,1962.)
  Rába  György (1924-) vallásos versekkel indult, költészete  késôbb  egyre
tárgyiasabb  lett:  bensôséges  viszonyt alakított ki  a  jelenségekkel  és
tárgyakkal,  a hétköznapi benyomásokat egy tágasabb térbe transzponálja,  s
így egyetemesebb mondanivaló kifejezésére teszi alkalmassá.

  A  Pillantás  az  éjszakába  c. költeményének  (1961)  lírai  helyzete  a
következô:  a költô hazakísér valakit az éjszakai külvárosba,  néhány  szót
váltanak, s ô elindul vissza a város irányába; a kihalt  villamosmegállóban
várakozik,  ekkor lép mellé a második beszélgetôtárs; együtt  indulnak  el,
aztán végleg elválnak. A vers mindezt csak jelzésszerľen közli, képei  igen
tömörek.  Szerkezete  igen  bonyolult: a különbözô  temák  egymás  mellett,
egymást  kiegészítve épülnek. Az 1., 3. és 5. vsz.-ban tömör  bevezetô  kép
után a költô elmélkedik életérôl, sorsáról,
a  2.,  4.  és  6.-ban viszont alkalmi társai szólalnak  meg.  A  vers  egy
életállapotot jelenít meg, melynek egyik döntô élménye a "kupacban  magány"
fájdalma. A feloldás lehetôségét egyedül a szeretet hordozza.

  Rába   egyre  koncentráltabb  formában  fejezi  ki  magát,  lírájára   az
elhallgatások  éppúgy jellemzôek, mint csupasz, csak a lényegre  szorítkozó
mondatai.  Lobbanások  c.  kötetében  (1973)  alapvetôen  egzisztencialista
indíttatású  tartással  figyeli a világot és  annak  különbözô  dimenzióit,
melyek közül leginkább az idô titka foglalkoztatja. Verseiben a  megismerés
folyamatának asszociációs rendszerére épít. Az Emlékezés egy birodalomra c.
vers visszatekintés az élet legszebb korszakára, az élet delelôjére, a szép
emberi  találkozásokra.  Az erotikus képzetek egy mámoros  érzéki  himnuszt
indítanak  el.  Az  életörömtôl  duzzadó  vers  hátterében  megszólal   egy
sötétebb, tragikusabb szólam is: az idô múlásának, az ember  mulandóságának
tudata.  A  megidézett emlék azonban jelenvaló és hatalmas: "ami  volt,  az
van".  Az istenek sorsa megírt,lezárt, az embert azonban az  esendôsége  és
éppen az elmúlása emeli a hatalmasoknál is magasabbra.

  Lator  László  (1927-)  ha nem volt is az  Śjhold  közvetlen  munkatársa,
költészetére   az  a  szikár,  fegyelmezett,  mégis  feszült   formálás   a
legjellemzôbb,   mely  e  kör  lírikusait  is  jellemzi.  Hosszú  idôn   át
mľfordítóként  ismerték,  s  csak 1969-ben jelent meg  Sárangyal,  majd  Az
egyetlen  lehetôség  (1976) és Fellobban, elhomályosul  (1986)  c.  kötete.
Költeményeiben  a  mindennapi  látványt  a  létezés  drámaiságát   összegzô
szimbólummá  tudja  fejleszteni.  Nyelve  választékos,  emelkedett,  minden
köznapi esetlegességtôl megtisztított, lecsupaszítva felfokozott nyelv.

  Költészetében a körülötte áradó roppant anyagi világ,a
mindenség rejtett áramainak tárgyiasítására törekszik. Ennek az  áramlásnak
nemcsak  a  felemelô, sugaras sodrását érezte, hanem az  egész  létküzdelem
görcsös, szilaj, veszedelmes tartalmait, örvényeit is. Világa ellentétekben
felfogott  világ:  szerves  és szervetlen, kô és hús sivatag  és  éden.  Az
utóbbi  az  újszülött korábbi "vak paradicsoma" az  anyaméhben,  máskor  az
ifjúság tája, megint másszor a váratlan, kegyelemteljes ráébredés a létezés
teljességére.  Ide  kapcsolódik a héj, a burok és a  velük  rokon  képzetek
(Kagylóba, héjba,1947-49).

  Fa  a  sziklafalon  c.  verse  (1956-67)  a  létezés  drámaiságát   képes
éreztetni, azt, hogy az "üdvözült gyönyör s az iszonyat" közös tartalmai  a
létnek.  A  fa "mondhatatlan szépsége-árva-sága"  a  kivetettség  közepette
kiküzdött    szépség   értelmét   hangsúlyozza.   A   látványt    élesrajzú
tárgyiassággal  állítja  elénk,  de a rajzos  elemeket  expresszív  élettel
telíti, érezteti a látvány kiváltotta döbbenetet.

  Az  új  nemzedék költészetének másik irányzata az  a  látomásos,  mítoszt
teremtô  líra,  amelynek  Juhász Ferenc és Nagy László  alakította  ki  két
legfôbb  személyes  változatát.  Költôi útjuk  a  Iátványtól,  a  közvetlen
érzékeléstôl  vezetett  a  látomásig. Elsôsorban  Weöres  Sándortól  kaptak
ösztönzést a látomásos képszerkesztés kialakításához. Képeiket egyre inkább
az  asszociáció mechanizmusához igazították, és ez maga után vonta a  képek
egymásba kapcsolódását, síkváltását, terjeszkedését.

  Juhász  Ferenc  (1928-)  elsô köteteiben  a  népi  irodalom  hagyományait
követi.  A költôi indulás idillikus életképei és verses epikája  után  1950
körül költészete új irányba fordul. A naiv hang üde frissességét disszonáns
akkordok  kezdik felváltani. Ez a folyamat költészetének  differenciáltabbá
válásával,  gazdagodásával jár együtt. Az igaz fordulatot A tékozló  ország
c."költôi  eposz" (1954) hozta meg. A nagyarányú történelmi  látomás  Dózsa
György  alakját, az 1514-es parasztháború reményeit, elbukását  és  szörnyľ
megtorlását idézi föl.

  A  Harc  a  Fehér  báránnyal c. kötet  (1965)  versei  a  "létezés  lázas
Iátomásait" festik. A kötetet A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok
kapujából (1955) nyitja meg. Ez a költemény parafrázis, egy román  népének,
ún.  kolinda  átfogalmazása,  újraköltése;  a  költô  Bartókhoz   hasonlóan
(Cantata profana) az                   
ôsi, népi anyagot dolgozta fel bonyolult szerkezetté. A mľ drámája a "titok
kapujáig" jutott kôltôfiú, a családi otthonba hívogató anya és a halott apa
háromszögében bontakozik ki.
A költeménybe a legkülönbözôbb ôsi és népi formák épülnek
be.  A  népballadai indítás aztán átcsúszik  disszonáns  hangzatok,  merész
expresszív   vagy   éppen   szürrealisztikus  képek   közegébe.   A   költô
felsorolásaival,    képhalmazaival,   szokatlan    szóösszetételeivel    és
metaforáival, nyelvünk lehetôségeinek kiaknázására törekszik.

  Kormos  István (1923-1977) népi költôként indult, József Attila és  Sinka
István  líráját  érezte  a  magáéval  rokon  forrásoknak.  Franciaországban
töltött  hónapjai (1964-65) folyamán megismerte a szürrealisták  képteremtô
módszerét. Költészetét derľ és játékosság hatja át, derľje és játékossága a
világ  dolgaival  és embereivel való jó viszonyát  érzékelteti.  Stílusa  a
rusztikus  és  az éteri, a súlyos és a lebegô, a köznapi  és  az  álomszerľ
végletei  között megkapó könnyedséggel szólaltatja meg azt  az  árnyalatot,
amelyre a képzeletnek éppen szüksége
van. Szegény Yorick c. versében (1962-65) önarcképét rajzolja meg, életének
elégikus hangvételľ összefoglalását adja. Azzal tüntet, hogy ô csak Yorick,
a  szegény bohóc, s az is csak múlt idôben. A csak ennyi vagyok állítása  a
halál tudatában hangzik el, s e távlatból rezignált nyugalommal néz  vissza
élete  dolgaira. A Nakonxipánban hull a hó-ban (1962-b5) a  szétpergô  élet
emlékkincseit varázsolja elénk egyetlen meseszigetre.

  Csoóri  Sándor (1930-) mľvészi magára találása  meglehetôsen  elhúzódott,
hosszú   küzdelem   eredményeként   valósult  meg.   Indulásakor   a   népi
hagyományokat követte, majd a modern európai költészettel való  találkozása
nyomán  a  kötetlenebb  költôi  képzeletnek  juttatott  nagyobb   szerepet.
Nyugtalan  alkotó szellem, aki mindig új költôi vállalkozásba  és  közéleti
küzdelembe fog. A költôi szándék és a valóságos gyakorlat, a mľvészet és  a
magatartás  belsô  egységét keresi, de tudja, hogy ez az egység  már  nincs
meg,  neki kell megteremtenie versrôl versre. A lét teljességének, a  világ
intenzív  átélésének  vágya  hajtja, de az  elragadottság,  a  kitárulkozás
állapotaival  szemben  gyakran  elfogja  az  elégedetlenség,  a  hiány,   a
beteljesületlenség zaklató élménye is. Versei többnyire rezignáltak, de nem
beletörôdôek, noha végül a magányba, a csendes meditációba vezetnek.

  Költôiségének    legnagyobb   ereje   a   képteremtésben,   a    villódzó
képzettársítások gazdagságában van. Fogalmazása pontosságából és a jelentés
másfelé  is  sugárzó asszociációiból támad bennünk a  felismerés:  azok  az
egyszerľ   dolgok,  megfoghatatlan  hangulatok,  melyeket  Csoóri   rögzít,
kivételes alkalmai az emberi létnek.

  Csoóri  verseinek világában gyakori metafora a "tél" : a hideg  világ,  a
hó.  A  Hó emléke c. versében (1978) a havazás az  elmenekülés  lehetôségét
teremti meg, az utolsó tiszta szembenézés elképzelt jövôjét "egy fennkölten
züllô ország szemével farkasszemet nézve".

  Tôzsér  árpád  (1935-) a Fiatal szlovákiai magyar  költôk  antológiájában
(1958)   tľnt   fel.   Pályakezdését   erôs   tájélmény,    hagyományokhoz,
történelemhez kapcsolódó erkölcsi elkötelezettség, klasszicizáló törekvések
jellemezték (Mogorva világ, 1963). Kettôs ľrben c. kötetében (1967)  befelé
fordult,  személyes  világának  feszültségeit szólaltatta  meg.  A  korábbi
ábrázoló-leíró  módszert  kérdezô-meditatív kifejezésmód, ill.  a  tárgyias
líra  szemléleti  és  nyelvi  formái  váltották  fel.  Harmadik   kötetében
(Érintések,  1972)  ironikusan  vet  számot  helyzetével,   objektivitásra,
absztrakcióra tôrekszik.

  Az erdélyi Kányádi Sándor (1929-) korai verseit a népköltészet és  Petôfi
ihlették,  majd  költészete  megtelik a  metaforikus  szemlélet  elemeivel,
személyes   lírája  a  romániai  magyarság  gondjainak  vállalásával   lesz
zaklatottá és összetetté.
Verseinek    hagyományosan    zárt    szerkezetét    gondolati     kitérôk,
képzettársítások,   a   sejtelmek  disszonánsabb   hangjait   megszólaltató
szövegrészek  teszik  nyitottá.  A  mozaikos  szerkezetľ  Fekete-piros   c.
költeményben  (1972)  a  városi  civilizáció  környezetében  falusi  lányok
táncolnak.  A  lassú  és  néma tánc  nemcsak  a  kis  népcsoport  hányatott
történelmi  sorsát, elmerülésének szorongató veszélyét jelképezi,  hanem  a
hagyomány, az
eredeti kultúra megtartó hatalmát is.

  Szilágyi  Domokos  (1938-1976),  a  Forrás-nemzedék  legnagyobb   szabású
kísérletezô egyénisége, pályája kezdetén naiv racionalizmussal hirdette  az
értelem rendteremtô diadalát, a
szabadság  közeli  megvalósulását,  a  világ  és  a  lét  célszerľségét  és
harmóniáját. Aztán hamarosan megjelenik költészetében az
utópikus szemléletet kikezdô kétely, mely a Garabonciás
(1967) és A láz enciklopédiája (1976) c. kötetekben már általánossá  válik.
A történelmi tapasztalatok megingatják a költô evolucionista felfogását, és
az  alapvetônek  vélt értékek bizonyossága megrendül. Ez a változás  hat  a
versek  megformálására  is:  nézôpontok  váltogatása  kezdi  jellemezni   a
szerkezetet,
gyakoribbak lesznek a síkváltások, rétegzettebb a jelentés, ôsszetettebb az
értékszerkezet.  A Garabonciás (1967) c. versben a tér és idô határait  nem
ismerô,  száguldó,  nyugalmat  sohasem találó szabad  szellem,  a  bujdosó,
kivetett, az otthontalan igazság példázata rejtôzik.

  A  Búcsú  a trópusoktól c. kötetben (1969) a költô  eljutott  az  abszurd
létélményig, a Semmi határáig. Tudatosan törekszik a
vers "depoetizálására", búcsút mond a költészet hagyomá-
nyos  díszeinek,  kerüli a képeket. A Fagyöngy(1971) és  a  Sajtóértekezlet
(1972)  c. köteteiben a kiürült emberi értékvilág peremén járkál  a  költô,
ahol a személyes lét értelme is kétségessé
válik. Válsághelyzetében a transzcendens távlatok felé fordulva  ostromolja
a megismerés, az emberi értékvilág határait. Ćm
az  ésszerľ ismeret igényével közelít ahhoz is, ami a tudásnak  a  rációnál
tágabb  területe.  îgy  "megváltástalanul",  az  életfogytiglan  szenvedést
jelentô  létben, kizárva a transzcendencia vigaszát a lázadó Jób  szerepébe
helyezkedik, aki a számára teljesen kiürült emberi értékvilágért is  Istent
vonja felelôsségre (Mestrovic: Jób, 1972). A 70-es évek közepe táján írt
verseiben  egyre  mélyebben  foglalkoztatja a  személyes  halál  gondolata.
Eszménytelennek  és  tarthatatlannak  minôsül  számára az  élet,  s  a  nem
autentikus  létezést,  a  látszatéletet  megszüntetendô  látszik   egyetlen
kiútnak a halál (Circumdederunt, 1973).


Kassák Lajos
(1887-1967)

  Érsekújvárott  született, apja patikaszolga, anyja mosónô. Tizenegy  éves
korában   kimarad   az   iskolából,   és   beáll   inasnak   "Szporni   úr"
lakatosmľhelyébe. Segédként szabadul, rövid
ideig Gyôrött dolgozik, majd 17 évesen Pestre költözik. Mint vasmunkás több
gyárban  és mľhelyben megfordul: dolgozik, szervezkedik,  sztrájkol,  ezért
sorra  elbocsátják.  Az  irodalommal  az  egyletben  és  a   munkáskörökben
ismerkedik.

  1909-ben útnak indul, és Gödrössel, a faszobrásszal, majd Szittya Emillel
végigcsavarogja  Nyugat-Európát.  Ezt  a  "nagy  csavargás"-t  késôbb   így
minôsíti: "az én eszmélése a káoszban ".

  1915-ben  egy fanatikusan újat keresô kis csoportot szervez maga köré  és
megindítja A Tett c. folyóiratot, a magyar irodalmi avantgárd elsô fórumát.
A  lapot 1916-ban betiltják, ám Kassák másik folyóiratot alapít  Ma  címmel
(1916-19). A Tanácsköztársaság idején nyilvános vitát folytat Kun  Bélával,
aki a Ma irodalmát "a burzsoá dekadencia terméké"-nek nyilvánította.

  Kassákot  a  Tanácsköztársaság bukása  után  letartóztatják.  Szabadulása
után, 1920-ban Bécsbe emigrál. Itt folytatja a
Ma (1920-25) szerkesztését, a folyóirat a nemzetközi avantgárd egyik fontos
orgánuma  lesz.1926-ban  visszatér  Magyarországra,  és  ismét   folyóirat-
alapításhoz lát, kiadja a Dokumentumot (1926-27) és a Munkát (1928-38).

  1945  után  rendkívüli aktivitással vesz részt az irodalmi  és  mľvészeti
élet  újraszervezésében: a Magyar Mľvészeti Tanács alelnöke (elnök:  Kodály
Zoltán), három folyóiratot is szerkeszt (Śj Idôk, Kortárs, Alkotás).  1949-
tôl  azonban  más írókhoz hasonlóan ôt is  elhallgattatják,  csak  1956-ban
szólalhat
meg újra.


Pályakezdés

  Elsô költôi próbálkozásait a "munkásirodalom" akkor
szokványos   stílusa,  népiességgel  kevert  századvégies  hang   jellemzi.
Mintaképe Csizmadia Sándor, a Népszava költôje és Petôfi Sándor. Éri  ugyan
egy élmény, amely közelebb viszi igazi önmagához: "Kölcsönkaptam  Berzsenyi
költeményeit, s
ezek  a kemény, vasból és acélból való mondatok egyszerre átlöktek  együgyľ
tépelôdéseimen"  -  de  ez a gazdagodás még nemigen  látszik  meg  versein.
Amikor  kezébe  kerül a Holnap antológia, fontos felismerésekre  jut:  "Még
sohasem  olvastam  ilyen nagyszerľ verseket. Egészen mások,  mint  amit  mi
csinálunk, de
azt  hiszem, ôk az igazi költôk és nem mi. . ."Olvassa a Nyugatot is:  "Ady
fékezhetetlen indulataival, a többiek finom technikájukkal hatottak rám."

  Játék-Élet  címmel összegyľjti 1909 és 1915 között írt verseit, de  végül
úgy  dönt,  hogy  nem  adja  nyomdába  a  verseskönyvet.  Miközben  ugyanis
igyekezett  "nyugatos" verseket írni, lassan ráeszmélt, hogy  ô  egyáltalán
nem olyan, mint a nyugatosok.

  Párizsban  hallhatott  elôször  a  modern  mľvészetrôl,  a   kubizmusról,
Cendrars-ról,  Apollinaire-rôl: "észrevétlenül gazdagodtam a lelkemben,  de
ez a gyarapodásom még nem érett meg
a  világ  részére (. . .) Amit magamba szedtem,  az  rétegekben  lerakódott
bennem, s csak alkalom kellett hozzá, hogy megoldódjon a nyelvem. . ."

  Vándorútjáról hazatérve úgy érzi, hogy prózában jobban
tudja  magát  kifejezeni. Misilló királysága c. regényét  (1914)  Osvát  is
elfogadja közlésre, de csak néhány év múlva jelenteti
meg   folytatásokban   a  Nyugatban.  Verseskötettel  Kassák   csak   akkor
jelentkezik,  amikor úgy látja, hogy már önálló költôi nyelven tud  szólni.
Saját hangjának megtalálását segítette a világháború kitörése.


Az expresszionista költô

  Elsô verseskötete, az Éposz Wagner maszkjában
(1915) mindössze 13 vers. A kötet zord, monumentálisra
formált képeivel, harsány hangzataival vallomás "a vér
és a tľz undok, fekete mocska" ellen. Nem közvetlenül
kifejezett  érzésekkel, indulatokkal, átkokkal vagy jajongásokkal  pöröl  a
háború  ellen,  hanem  azzal,  hogy  versben  "megcsinálja",  foghatóvá  és
láthatóvá alkotja a szavak anyagával, mintegy elôgörgeti magát a valóságot,
belesľrítve egy-egy nagy erejľ, komor, látomásossá
emelkedô képbe. "A versek végtelen, forradalmas, kaotikusan vajúdó,  tľzben
és füstben tekergô sorai a mai lelket zengetik meg - írta Kosztolányi -, és
a  szavak,  melyeket mintha felrobbantott volna a világ  katasztrófája,  új
pályákon keringenek."

  Az Éposz Wagner maszkjában és A Tett c. folyóirat
megjelenésétôl (1915) számíthatjuk a magyar avantgárd
történetét.  A  magyar  avantgárd  a  világ  forrongásban  lévô   mľvészeti
törekvéseitôl  kapott  elindító ösztönzéseket, de  önállóságra  törekedett.
Kassák  és társai a Marinetti-féle futurizmustól csak  esztétikai  nézeteit
kölcsönözték, de tagadták a háborút és erôszakot dicsôítô agresszív elveit;
inkább az orosz futuristák, a baloldali
német  expresszionisták politikai radikalizmusával azonosultak,  és  hatott
rájuk a francia kubizmus új szerkezeti rendet kutató személete.

  A  mozgalom  magát  aktivizmusnak  nevezte.  Az  aktivisták  meg  akarták
szünteti   a  távolságot  alkotás  és  hétköznapi  tevékenység  között,   a
mľalkotást elsôsorban
tettnek tartották, cselekedni akartak, beleszólni koruk
életébe.   Az   expresszionistákkal  egybehangzóan  az   ösztönös   érzelmi
tartalmakat akarták megszólaltatni, és ezt
a törekvésüket összekapcsolták világmegváltó, szociális
gondolatokkal, a felelôs társadalmi cselekvéssel. Célul
tľzték ki az új embertípus, a "kollektív individuum"
megteremtését.

  Az  aktivista  költôk átütô, dinamikus  mľvek  létrehozására  törekedtek.
Igyekeztek  összeforrni  az  emberi  közösség  és  a  természet  dolgaival,
szimultanista  módon  jelenítették meg a külsô és  belsô  eseményeket.  Fel
akarták  mutatni  a kavargó világ arcát: a nagyvárosi  életet,  a  "roppant
metropoliszok" vegetációját, a technika csodáit. Míndent mozgásban  levônek
láttak,  szemük  elôtt  a  nyomorúságos  vagy  a  diadalmas  élet  látványa
kavargott: siratóénekeket és örömtôl duzzadó ódákat írtak. Következetesen a
szabad   vers   mľvelôi   voltak.  Az   aktivizmust   az   expresszionizmus
magyarországi változatának tekinthetjük.

  A  Mesteremberek  (1914)  Kassák  elsô  klasszikus  értékľ  megszólalása,
mintegy magába foglalja az induló
költô teljes programját. Kassák visszaemlékezése szerint Osvát a  következô
szavakkal utasította vissza:
"Uram, ez nem vers, ez szekérdöcögés." Nem vállalták a
közlését másutt sem, végül A Tett 3. számában jelent
meg 1915-ben.

  Már a szöveg elsô szava (Mi) jelzi, hogy itt a közösség
hangját  halljuk; ennek alapján közösségi drámai monológnak  nevezhetjük  a
verset. Hangnemét tekintve a himnikus ódával tart rokonságot.

  A beszélôk negatív jellemzést adnak magukról: "nem
vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok / és hôsök
sem  vagyunk".  Az utóbbiból a háború elutasítása következik:  a  3-5.  sor
monumentális  képe  holtakat  láttat az egész földön.  A  költemény  nem  a
"hôsöket  dicséri,  hanem  az építkezô embert.  A  "mesteremberek"  a  jövô
emberei,  szavaikból  erô sugárzik és a technika iránt  érzett  lelkesedés.
Elvetik  az  ábrándokat, az immorális szórakozató ipart. A  költô  hatalmas
szerkezetek,  építmények  látomását tdézi elénk. Egyre emelkedik  a  pátosz
(anyagfelsorolás,   túlzás,   expresszív   kifejezések),   majd    kozmikus
hasonlattal   ("mint   az  ég  szédületes  meteorjai")  teljesedik   ki   a
monumentális  program,  mely  az  új ember  eljövetelét  is  meghirdeti.  A
mľvészet  hivatása,  hogy  "az  idôk új  arcát"  énekelje,  kiterjesztve  a
programot  egész Európára. A nagyvárosok felsorolása a vers  zárlatában  az
erô élményét is növeli.

  Kassák ebben a költeményében a mľvész újszerľ eszményét is megfogalmazza:
a  szórakoztató,  a  "szép" verset elôállító költô vagy  az  egyéni  látnok
helyére a közösségi alkotás prófétáját állítja.

  1. Figyeljük meg, hogyan érvényesül a költeményben Whitman tág  lélegzetľ
versmondatának hatása!

  2. Hasonlítsuk össze Kassák költeményét Ady "Góg és Magóg fia vagyok  én"
kezdetľ és Babits A lirikus epilógja c. versével !

  A  Tett elsô verse, az Örömhöz c. expresszionista óda (1915) a világ-  és
önátalakítás feltétlen bizalmát és vágyát fejezi ki.
Kassák  Az izmusok története c., halála után kiadott könyvében  (1972)  így
kommentálja:  "Ez már a modern, XX századi irodalom hangja. Amikor  a  vers
iródott, Verhaeren és Apollinaire még élt; s én az ifjú költô valóban nem a
halál rokona voltam, hanem azoké, akik az élet új szépségét énekelték."

  A  költemény kijelentô mondatai közül kiemelkedik a második és az  utolsó
elôtti  sorban  a  lásd felszólítás. A  kijelentéssorozat  éppen  ettôl  az
ismételt  felszólítástól  kapja sajátos, ünnepi  retorikáját,  bensôségesen
boldog,  büszke, magabiztos ódaiságát. Ez fejezi ki a fölütésben a  múlttal
való  leszámolás  sürgetô  ösztönét,  a  meggyôzés  társkeresô  vágyát,   a
zárlatban   pedig  a  kinyilvánítás  megtörténtének  örömét,  a   meggyôzés
teljesülésének büszkeségét, az együttes cselekvés biztonságát.

  A   vers   egy   pusztulásra  érett,   egy   életet   fojtogató   állapot
megjelenítésével  indít. Ez az állapot a beszélôt körülvevô  világ  számára
még  jelen (most); a beszélô tudata, akarata számára már múlt (már). Sôt  a
beszélô számára valójában a költô jelene is múlt, melybôl környezô világára
jövôlátomása felôl csak visszatekint.

  Az     idôszembesítéssel    együtt    végbemegy    az     állapot-     és
magatartásszembesítés  is.  A múlt félelmetes járványaitól  rémült  városok
képei   halotti   himnuszok,  temetési   szertartások   s   gyászzsolozsmák
motívumaival  kapcsolódnak,  hogy aztán mámoros diadalénekbe váltson  át  a
költemény. Az állapotszembesítés mibenlétét a második strófa elsô két  sora
pontosan ki is mondja.

  Ami ezután következik, az a vágyott új világ boldog és
büszke,  telt és férfias himnusza. A 3. vsz.-ban a beszélô  esz.1.  sz.-bôl
átvált  tsz. 3. sz.-be, majd a cselekvés pillanatában viszszavált  esz.  1.
sz.-be, mintegy éreztetve, hogy az etikai döntés
az  egyén joga, kötelessége, érdeme, akkor is, ha az a közösségi  cselekvés
együttes vállalásának jegyében történik.


  1.  Figyeljük  meg,  hogyan  ötvözi a  költô  a  zsurnaliszta,  jelszavas
jelenet-   és   képtöredékeket   a   liturgikus,   kultikus   látomás-   és
motívumtöredékekkel!

  2.  Figyeljük meg, hogy egymástól milyen távol esô nyelvi és  fogalomköri
(ipari,  politikai, mozgalmi, vallási, filozófiai,  utcanyelvi)  rétegekbôl
származó szavakat, kifejezéseket vegyít a költô a vers szövegében!

  3. Figyeljük meg a különféle (gyengéd és nyers, elkoptatott és szokatlan,
egyszerľ és irodalmias) szószerkezetek, szókapcsolások vegyítését!

  4. Mi a funkciója a mozgalmas, energikus igei állítmányoknak?

  5.  Figyeljük meg, hogy a versbeszéd ritmusa mennyire egybeesik a  beszéd
biológiai ritmusával!

  Kassák a 10-es évek második felében írt verseit második, Hirdetôoszloppal
c. kötetében (1919) gyľjti össze. Ezekben a költeményekben a költô  mindent
dinamikusan   él  át,  a  kifejezést  a  lehetôségig,  igésíti,   maximális
expresszivitásra tör.

  Expresszionizmusának  kiteljesedése  a Máglyák  énekelnek  c.  prózaverse
(1920) a forradalmak korszakáról.
A lírai-gondolati jellegľ elbeszélô költemény fôhôse, a
"szakállas ember" a maga különharcát vívja az ember
megváltásáért.


A Dadától a konstruktivizmusig

  Világanyám c. gyľjteményes kötete (1921) az elsô korszakából a  másodikba
való átmenetet mutatja. A kötet
elsô könyve az Éposz Wagner maszkjában. Második
könyve a Hirdetôoszloppal anyagát hozza, és még öt új
darabot.  Az  utolsó:  O x 0 = 0 (1920),  tagadása  egy  Kassáknál  gyakran
visszatérô igazságnak, a 2 x 2 = 4-nek.
A kórházban keltezett költemény a holtpontra jutott
élet, a teljes semmi lázálmas víziója. Alapélménye a
széttöredezett  világ káoszának átélése: "A reménytelenség bazalt  oszlopai
virágoznak  fölöttünk. . . " A költô ekkori állapotának a Dada  felelt  meg
legjobban. A kötet
harmadik könyve 18 cím nélküli, számozott vers. Ezek
az "öntémájú" költemények a logikai kötéseket fölbontó dadaista kísérletek.
Bár  Kassák sosem volt a szó teljes értelmében dadaista, az emigráció  elsô
éveiben megjelennek írásaiban ennek az irányzatnak a vonásai.


A ló meghal a madarak kirepülnek

  A bécsi évek legnagyobb költôi teljesítménye A ló
meghal a madarak kirepülnek c. költemény (1922). Elôször a 2 x 2 elnevezésľ
folyóiratban  jelent meg (481. sora is így hangzik: 2 x 2 = 4),  képszerľen
nyomtatott
címmel s folyamatosan szedve, az egyes részeket csillaggal elválasztva, nem
sorokba tördelve.

  Két hasonló típusú költemény példája is ösztönözhette
Kassákot   mľve   megírására:  Apollinaire  Egöv  (1912)  és   Cendrars   A
transzszibériai expressz és a Franciaországi kis Johanna prózája (1913)  c.
verse.  Mindkét  költemény  emlékeket idéz, és  rokon  bennük  a  kószálás,
vándorlás, utazás ihletbeli alaphelyzete is.

  Kassák  mľvében  egy  nyugat-európai csavargás  emlékei  1909-10-bôl  úgy
jelennek meg, amint azok az idôközben mľvésszé érett, bécsi  emigrációjában
tevékenykedô egykori csavargó tudatában az 1920-as évek elején
felidézôdtek.  Ezekben  az években kezdte írni önéletrajzát, az  Egy  ember
életét  is,  a költemény az önéletrajz elsô három kötetének,  elsôsorban  a
Csavargások könyvének lírai sľrítménye.

  Kassák poémája tudatosan megszerkesztett nagyszabású szintézis, melyben a
reális és irreális, a szubjektív
és  objektív elemek, a pozitív és negatív értékek állandóan  egyensúlyozzák
egymást. A vers sodra, egyhuzamú
dikciója - nagy betľvel kezdôdik és ponttal fejezôdik
be,  közben  nincs  központozás - az  elôadás  folyamatában,  az  emlékezés
szüntelen   áradatában  mintegy  úsztatja  a  reális   elemeket,   képeket,
kifejezéseket, és vegyíti
ezeket az elvontakkal, az irreálisokkal. Éppen ez teszi
az emlékezést hitelessé és szuggesztív hatásúvá: az erôs
valóságelemek  hitelt  adnak  az elvontnak,  az  irreális  pedig  lebegôvé,
emlékszerľvé emeli a reálisat is.

  A költemény szövegében ábrázoló (leíró v. elbeszélô),
értelmezô (reflexív, gondolati) és önkifejezô részletek
váltják egymást, de ezek gyakran egyidejľleg is jelen
vannak. Ezt megfigyelhetjük mindjárt a vers elején az
alábbi három sorban:

a gyárkémények alatt ültünk

tudtuk holnap a görbe vonalak

ho zsup ho zsup

  Az idézett elsô sor életrajzi hitelľ valóságmozzanat
(ábrázoló), melyben ott rejlik a lent ("alatt') és a fönt
érzelmi-gondolati  szembeállításának  lehetôsége. A  következô  (értelmezô)
sorban  a  "görbe  vonalak" látszólagos elvontsága  az  elbeszélés  szerves
részévé  válik  a belgiumi utazás során: "de azért mégis itt  értek  bennem
öszsze  a  görbe vonalak / itt találkoztam össze szittyával  aki  zürichbôl
jött  és chilébe készült vallásalapitónak". Az önkifejezô "ho zsup"  élesen
fölcsapó, kétszer jambusi
(v - v -) halandzsája nemcsak a személyes kitörésvágy
érzékletes  kifejezôje, hanem a fönt ("a madarak") világát is megidézi  egy
pillanatra.

  Ebben a három sorban megfigyelhetjük a költemény
különbözô stílusrétegeit is: köznapi (néhol durva, közönséges),  emelkedett
és ironikus (néhol parodisztikus)
mozzanatok fonódnak benne össze szerves egységgé.

  A mľvet egymásba fonódó motívum-sorok szövik át.
Ezek közül talán a legfontosabb a címben is szereplô
ló- és madármotívum. A nyitó képben mindkettô az idô
képzetét  idézi  föl: "Az idô nyerített akkor azaz  papagájosan  kinyitotta
szárnyait  mondom  széttárt vörös kapu". A ló, az  idô  kinyitotta  száját,
nyerített;  a  madár, a papagáj kinyitotta szárnyait;  az  összetett,  több
rétegľ költôi képbe még egy motívum illeszkedik: a széttárt vörös kapu.
A vörös a vér és a forradalom színe; a vörös kapu a test
és a jövô kapuja, felidézi általában a fogantatást és a jövô születését,  a
szerelem  és a politika tágabb képzetköreit. A nyitó képben tehát a  ló,  a
madár,  a  kapu  az  idô  metaforái.  Az  idô  "kinyitotta  szárnyait":   a
repülésnek, a
föld feletti szférának az egész mľben kiemelt szerep jut.
(A   hajóúton,  a  Duna  partján  falusi  szélkakasok,  "vörösréz   madarak
kukorékoltak";  Belgiumban Szittya vallásalapító kudarcát kísérve "a  házak
fölött csörömpölve
más tájak felé röpültek a madarak"; a záróképben egy
fémtestľ madár repül.)

  A ló-motívum is végigvonul az egész mľvön: "az
ember elhányja csikófogait és néz a semmibe, ahol az élet
beleharap a saját farkába / a semmibe"; Stuttgartban
"egy  kese csikó meg betolta fejét az ablakon / és nyeritett";  végül  "egy
csipkebokor  nyilik  ki mindenütt / de a modern lovaknak  vasból  vannak  a
fogaik".

  Az   510   sorból  álló  költemény  bár   egyöntetľ   versfolyam,   mégis
megkülönböztethetô benne bizonyos rejtett
szakaszolás.

  Az elsô és utolsó szakaszok mintegy keretbe foglalják
a  cselekményt. A lírai útirajz fôhôse Pestrôl indul (1-15. sor) és  Pestre
érkezik  vissza  (478-500. sor). Az érsekújvári éveket idézô  rész  (16-47)
központi  szereplôje  az  apa, kulcskérdése pedig  az  elutasított  hivatás
("káplán").  A  befejezô rész (501-510) a  megtalált  hivatás  vállalásával
visszautal erre.

  A  48.-tól a 477. sorig tart maga az elbeszélt utazás. az utazás.  A  48-
227. sorig a beszélô "a félkrisztus faszobrász"-szal
vándorol, majd rövid magányos kóborlás után "szitytyá "-val folytatja útját
(246-477).

  Az út fôbb állomásai: Bécs, Stuttgart, Brüsszel és Párizs. E színhelyeket
a vándorlás szakaszai kötik össze.
Az egyes szakaszok az emberlét és a költôi hivatás alapvetô, nagy kérdéseit
vetik fel:

  Bécs (48-79): távlatkeresés

  vándorlás (80-129): közösség és munka

  Stuttgart két szakasza:

  ( 130-162) hit és részvét

  ( 163-227) szerelem és halál

  vándorlás (228-283): remény és kudarc

  Brüsszel három szakasza, a mľ hangulati és eszmei
csúcsa, a forradalmi jövôt biblikus látomásban (passió)
idézi meg:

Este: vacsora "a maison du peuple hosszú asztalainál"
(284-329), az apostolok utolsó vacsorájának profán változata

Éjszaka: "orosz gyľlés" a "petit passage"-ban (330-367);
újszövetségi  utalások:  pünkösdi  "lángok"; nagycsütörtöki  út  "a  hegyre
fölfelé";   az  "új  ember"  születésének  ígérete;  a  majdani   rendôrkém
júdáscsókja;  a  lábmosás  szertartása; felajánlott  áldozat  "a  szegények
asztalára"

Hajnal: letartóztatás, út a toloncházba (368-406).
A láncra vert csavargók "a szôke gyerekoroszra"
gondolnak, akit modern messiásként fognak felakasztani "egy kék reggelen  a
kreml elôtt".

  Párizs (407-477): az élet és költészet. Ez a szakasz
mintegy érzelmi fókuszba gyľjti a korábbi élményeket,
elôkészítve a zárórész gondolati összegzését.

  Az utazás 9 egység. Nem lehetetlen, hogy épp ezekre
vonatkozik a "9 féle tojást találtam a madárfészekben"
megismételt kijelentése (407. és 421. sor). A fészkekbôl
kiröppenô 9-féle idômadár a múlt meghaladásának, a
társadalmi, egyéni és mľvészi újjászületésnek 9 változata.

  A  költeményben  gondolati csomópontokat is felfedezhetünk.  Az  510  sor
középtengelyében (255-56) ezt
olvassuk: "igéim virágokban lobogtak már a mezôkön /
dögöljenek  meg  akik  elismerik a nyugvópontok  szükségszerľségét".  A  mľ
hangulati  tetôpontja,  amikor "mindenki tudta már nem lehet  messze  isten
órája" éppen a
költemény elsô aranymetszéspontjában (317) található.
(Az aranymetszet geometriai lényegének megfelelô
arányviszonyok a költeményben: (194 : 316 = 316 :
510.) A második aranymetszet (194) szintén kiemelkedô
érzelmi csomópont: az álombeli egyesülés elragadtatott
pillanata ("vitézkötés az életemen"). A két aranymetszet
és a tükörtengely gondolati-érzelmi csomópontjában tehát a költôi  világkép
központi problémái szólalnak
meg:  politika  ("isten  órája"), szerelem ("vitézkötés  az  életemen")  és
költészet ("igéim").

  A költeményben a szubjektív idô tempója más, mint
az eseményeké. Az utazás néhány hónap alatt zajlik,
ezen belül a brüsszeli "passió" néhány órája a terjedelem több mint  negyed
részét foglalja el.

  A  belsô,  lelki-tudati  folyamat  egy teljes  élet,  egy  alkotói  pálya
kibontakozásának,  egy személyiség önmegvalósításának története. A  beszélô
kiemelkedik a "mindennek vége" sivár tehetetlenségébôl, megtalálja önmagát.
A  madarak  ugyan  lenyelték a hangot, a jelenné vált  jövô  nem  azonos  a
megálmodott jövôvel, a fák azonban tovább énekelnek. (A motívum elôzményei:
a fák alapjában véve teherbe esett lányok; mi teljesek vagyunk mint a
beojtott  fák - énekelték a brüsszeli "tiszták". A fogamzás,  terhesség  és
szülés motívumlánca az egész mľvet
átszövi.)

  A zárlat - én KASSáK LAJOS vagyok / s fejünk fölött
elrepül  a  nikkel  szamovár - a személyiség  maradandóságát  és  a  kaland
elmúlását állítja szembe egymással. Az
elröpült  évek  helyett  álló nikkel szamovár  az  orosz  motívumokra  utal
vissza. Elôzményei: ezüst szalamander
(192); a teherbe esett teáskanna (214); egy szôke tovaris
(. . .) kezei röpködtek mint vörös galambok (332-33).

  Az élet egy korszaka visszahozhatatlanul elmúlt, Kassák megjárta az  utat
a múltból a jövô felé, a céltalanság
érzésétôl eljutott a rend, a konstrukció, az építés igényének kimondásához:
"bizonyos hogy a költô vagy épít magának valamit amiben kedve telik /  vagy
bátran elmehet
szivarvégszedônek".

  1. Hol és milyen értelemben van szó a mľben versekrôl,
költészetrôl, magáról a költôi tevékenységrôl?

  2. Megmutatkozik-e a képalkotásban Kassák érdeklôdése a
mértani elrendezés iránt? A választ igazoljuk szövegrészletekkel !

  3. Milyen halandzsa-szavak fordulnak elô a költeményben? Mi a szerepük?

  4. Hasonlítsuk össze Kassák költeményét Apollinaire Ég-
övével!

  Kassák útja a 20-as években a konstruktivizmus felé
vezet.  égy  véli,  hogy a "forradalmak  romantikus  jelszavai"  helyett  a
teremtô  építéshez  kell fordulnia. Olyan mľveket akar  létrehozni,  melyek
felépítése  architektonikus,  egyszerre  fejezik ki  az  élet  új  szellemi
rendjét  és  a kaotikus társadalommal szemben a szociális  közösség  tiszta
szerkezetét   (Vissza   a  kaptafához,   1923).   Síkgeometrikus   képeket,
"képarchitektúrákat" kezd festeni
(1920-25). Ezek a rend, a tisztaság, a harmónia értékképzeteit  sugározzák,
és az áhított társadalmi és létmodellt állítják az emberek elé.

  Következô köteteiben - Śj versek (1923), Tisztaság
könyve  (1926), 35 vers (1931) - folytatja a Világanyámban  megkezdett  cím
nélküli,  számozott  versek sorozatát. Ebben a 100  versben  észrevehetô  a
képzômľvészeti
konstruktivizmus ösztönzô hatása: a költô nem kívülrôl
vett "témát" énekel meg, hanem belsô érzésvilágát, a
diszharmónián úrrá lett ember érzésvilágát tárgyiasítja.
Képvers is akad közöttük, s többségük látszólag össze
nem illô elemek képszerľ elrendezése. A költô mellôzi a
jelképszerľséget, a homályos célzásokat, a mellékjelentéseket, minden  szót
egyetlen alapjelentéssel kell azonosítanunk.

  A 71., A mellékutcából jöttem kezdetľ költemény
(1931)  belsô önéletrajz. A beszélô társaival együtt szembefordul a  létezô
külvilággal,  mert  rendetlenséget, zľrzavart lát benne. Üzenetet  vár,  de
hiába.  A  zárósorokban ugyanazt az életet látja maga körül,  mint  a  vers
kezdetén,  de  most már a szivarok kiégtek, a barátok alszanak.  A  beszélô
azonban  nem mond le a megváltás jövendölésérôl. A vers zárlata  érzelmileg
hitelesíti a vers egészének tényszerľségét.

  Kassák  hazatérése  (1926)  után ott próbálta  folytatni  munkáját,  ahol
Bécsben  abbahagyta.  Dokumentum c. folyóirata (1926-27)  azonban  nem  tud
gyökeret  verni,  az  érdeklôdés egyre inkább elapad  körülötte.  A  magyar
szellemi élet egészében
felerôsödnek  az  "új  szintézis", "új  harmónia"  megteremtésére  irányuló
törekvések.   Kassák   a   Munka  c.   folyóiratban   (1928-38)   megpróbál
alkalmazkodni  a  hazai  lehetôségekhez,  így  ez  a  lap  hosszabb   ideig
létezhetett.


Klasszicizálódás


  A 30-as évek elején nagy változás játszódik le Kassák
költészetében. A folyamat kezdete már a Tisztaság
könyve  (1926) és különösen a 35 vers (1931) költeményeiben  megfigyelhetô.
Fokozatosan  lerázza  magáról a szövevényes formai elemeket, marad  csak  a
szilárd  belsô  forma,  a  fegyelmezett,  feszes  szerkezet;  egyre  inkább
egyfajta  "klasszicizáló" puritán tisztaság, végsôre  redukált  egyszerľség
jellemzi verseit.

  A  Földem  virágom  c. kötete (1935)  összefoglalás  és  egyúttal  tovább
indulás. Elôszavát Gyergyai Albert írta: "Az újabb versek mľfaja - olvassuk
benne   -  valami  parttalan  és  idôtlen  recitativo"   (ének-beszéd).   A
versküszöböt    rendszerint   egy-egy   prózai"    ténymegállapítás    vagy
helyzetrögzítés helyettesíti.
Pl.:  "Kiállok  a kapuba, és eldúdolom a széllel" (Boldog reggel,  1934)  -
egyszerľen elmondja, amit lát és hall, elmondja életét.
Elégikus hangvételľ költeményeiben sztoikus nyugalommal
számol   be  lelki  világának  zajlásáról,  érzékelteti  az   emberi   sors
hullámverését,  és  így a szokásos életrajzi lírát igyekszik  meditációs  -
kontemplációs lírává tágítani.

  Klasszicizálódása  a 30-as évek második felében folytatódik  (Ajándék  az
asszonynak, 1937; Fújjad csak furulyádat, 1939),
és  a  40-es években (Sötét egek alatt,1940; Szombat  este,1942;  Szegények
rózsái,1949)  megy végbe teljesen. Ez a klasszicizálódás a  magánbeszéd,  a
monológ   jellegzetességeinek  hangsúlyos  jelenlétével  nyeri  el   egyedi
formáját.  Mondatai  belsô  tagolása  hosszan  hullámzó  melódiát  ad   ki,
többnyire kijelentô
módban  és  jelen  idôben  szóló sorai  recitáló,  szép  hangzású  beszédet
sugallnak.

  A  költô  rendszerint elsô személyľ jeleneteket  bontakoztat  ki  önmagát
bemutató laza cselekménylogikájú, többnyire jelképesen is érthetô történés-
vagy  látványsorrá  (žszi  riadalom,  1942).  Máskor  3.  sz.-ľ  elôadásban
szemlélete tárgyát jeleníti
meg, az asszociációs folyamatokat hasonló módon kezelve
(žszi kép, 1942). Elégikus magánbeszédét az egyetemes sorsközösség áhítata,
panteizmusa   hatja  át  minden  élôvel,  azaz  minden   szenvedôvel   való
együttérzésben.


Az utolsó évtized

  Kassák a hat éven át tartó kényszerľ hallgatás, a "belsô emigráció" nehéz
évei után 1956-ban ismét bekapcsolódhatott az irodalmi életbe.

  Az ezután következô évtized az összegzés korszaka: a
költô ökonómiára és a dolgok végleges tisztázására törekszik. Egyre  többet
foglalkozik  a  mľvészet  kérdéseivel,  de  most  már  nem  a   programadás
szándékával, hanem a végsô rögzítés és meghatározás igényével.

  Ennek   a   korszakának   legjelentôsebb   kötetében,   a   Vagyonom   és
fegyvertáramban (1963) megtalálja életmľve különbözô elemeinek szintézisét.

  A  Novemberi kánkán (1963) mintegy félúton áll az  avantgárd  metaforikus
gazdagsága és középsô korszakának hagyományos jelrendszere között. Az  elsô
két  szakasz  látványt  idéz föl, amelyhez a 3.  vsz.  értelmezést  fľz.  A
következô  szakasz  az elmélkedést a  látvánnyal  összekapcsolva  fejleszti
tovább. Az
ezután következô hosszabb egység a lelkiismeret áldozatának
mutatja  a mľvészt, aki csak tragikus értelmezést képes adni az életrôl.  A
négysoros zárlat az élet tragikumát meglátó költô helyzetét rögzíti.

  Kassák tiszta, hajlíthatatlan jellem volt, aki bámulatos  eltökéltséggel,
ösztönös  biztonsággal és tudatos fölkészültséggel járta választott  útját.
Hatása  igen  nagy volt: tanult tôle Kosztolányi,  Illyés,  József  Attila,
Szabó  Lôrinc,  Radnóti,  Vas  István és még sokan  mások  is  -  s  amikor
szembefordultak a kassáki példával, magukkal is vittek belôle valamit.

Forrás: ebookz.hu 

Adnow banner

loading...

Ciráda zenekar - Hazám hazám

 

Facebook diákmeló - Box Middle

Online Toborzás hírek
Új lap - 1