Bronté – Üvöltő szelek (olvasónapló)

Bronté – Üvöltő szelek Ritka, váratlan alkalma az ábrázolás teljességének, de egyúttal szabadságának is, az ihlet csodálatos rátalálása legtitkosabb mondanivalóira.
Az angliai Yorkshire-ban a XIX. század első felében egy korán megözvegyült, ír származású falusi papnak  három lánya volt, mindhárman megpróbálkoztak az irodalommal. Emily BrontÉ (1818-1848) volt a középső nővér, és jóllehet egykönyvű író maradt, de egyetlen regénye világsiker lett. Az Üvöltő szelek (Wuthering Heights) a XIX. századi angol irodalom legdémonibb műve” – a fordító Sőtér István szavaival. Romantikus és egyszersmind modern lélekelemző regény, a kísérteties gothic novel” hagyományaira építve az emberi szenvedély viharait mutatja be. A cím eredetileg azonos volt a fő színhely nevével (ez szó szerint +süvöltő magaslatokă, Sőtér Istvánnál Szelesdomb”); a magyar cím expresszív szókapcsolata előrevetíti az érzelmek és természeti erők együttes tombolását.
Az Üvöltő szelek az ember társ utáni vágyáról, szeretet iránti igényéről szól; elemi erejű szenvedélyekről, az emberi kapcsolatok sajnálatos elvadulásáról, a tomboló bosz-szúról. Főhőse különös, különc figura, de szereplőtársai is sajátos karakterek. Az írónő a rendkívüli egyéniségek és a különös magatartások mögötti titkokat tárja fel, azt elemzi, hogy mi motiválja egy adott  személyiség kialakulását. Miért lesz valaki embergyűlölővé? Milyen mértékben vagyunk felelősek embertársunk sorsáért, boldogságáért? Mi alakítja ki a jellemet? Milyen szerepet kap a személyiség formálódásában az öröklődés és a környezet? Kitörhet-e az ember a korlátai közül a saját erejéből? Hogyan lehet megtörni a szeretetlenség és kegyetlen gyűlölködés láncolatát?
Sivár, szélviharoktól gyakorta pusztított vidéken, a Szelesdombon” él a regénybeli Earnshaw család, a közeli barátságos völgyben (Thrushcross Grange-ben) pedig Lintonék. Sorsuk egy talált gyerek megjelenésétől kezdve fonódik össze és fordul mindinkább tragikusra: Earnshaw úr a városból egy sötét bőrű  kisfiút visz haza. Saját fia, Hindley kezdettől gyűlöli Heathcliffet, a Catherine nevű kislány viszont testi-lelki jó pajtása lesz a jövevénynek. Az apa idővel meghal, Catherine pedig az elegáns és udvarias Edgar Linton felesége lesz, Heathcliff így minden szeretetből kiszorul. Eltűnik, majd háromévnyi rejtélyes távollét után visszatér, megemberesedve, vagyonosan, de kegyetlen bosszútervekkel. Odaköltözik a közben (felesége korai halála után) elzüllött Hindley Earnshawhoz, és kártyán  minden vagyonát elnyeri. Catherine változatlanul melegen szereti Heathcliffet, de Edgarnak hű felesége akar maradni. Heathcliff kegyetlen bosszúsorozata következik félreértésekkel és végzetszerű fordulatokkal, mígnem a gyűlölködés megszakad; Heathcliff meghal, és a két megmaradt fiatal az Earnshaw és a Linton családból egymásba szeret.
Heathcliff, a kakukkfióka” jelleme áll a mű középpontjában. Amikor Szelesdombra kerül, még alig 2-3 éves, épp hogy járni és beszélni tud. Származása és addigi (feltehetően megpróbáltatásokkal terhes) előélete azonban ismeretlen; talán cigány, talán valamilyen keverék, spanyol vagy amerikai fajzat”. Azt tudjuk csupán, hogy Earnshaw úr az éhhaláltól menti meg a kisgyereket Liverpoolban. Megpróbáltatásainak Earnshaw úr gondoskodása vet egy időre véget, de a szeretet már ebben a családi közegben is gyűlölettel együtt jut osztályrészéül. A kisfiú korán megedződött a megpróbáltatásokkal szemben, de annál hevesebben áhította a szeretetet, és annak elmaradására csak dacos lázadással tudott válaszolni. Catherine kedvessége mentsvár lett a számára, hisz a szeretetlenség sorsközösségében egymásra találtak. Szelesdomb feudális rendjében a gyerek megaláztatásokat él át, embertelen büntetésekben részesül, és csak ájtatoskodó, hamis valláserkölcsöt ismer (ennek ellenpontja Thrushcross Grange valódi otthonossága, családias melegsége, művelt légköre, egészében humánus világa). Heathcliff és Catherine önfeledt összemelegedése cinkos elvadulással (a lápban való csatangolással) járt együtt. Catherine-nek azonban megmaradt a lehetősége (szépségénél, tanultságánál és főképp családja  rangjánál fogva), hogy kilépjen ebből a körből, míg Heathcliff mindent elveszít, amikor a lány Edgar Linton vonzáskörébe kerül. Egész életére kiható vereséget szenved, amikor úgy látja, hogy fel kell adnia a Catherine-ért, a vele való lépéstartásért folyó versenyt.
A titokzatos három év alatt Heathcliff megteremti  saját egzisztenciáját, valamiképpen kiemelkedik a vaskos tudatlanságból”, de már alapjaiban sérült személyiséggel, tragikusan torz céltól, eszelős bosszúvágytól hevítve tér vissza: +sötét tüzű szemében félig vadállati, de megfékezett kegyetlenség bujkált.” Képtelennek bizonyul elviselni azt, hogy Catherine saját akaratából a másé lett, mással él. Agresszív ösztönei, brutális gyűlölködése elvakítja, nem látja meg Edgar Linton humanizmusának értékeit, csak a legázolandó ellenfelet látja benne. Monomániás gyűlölködővé vadul, elveszti a jogát és a lehetőségét a boldogságra, ahhoz, hogy normális emberi kapcsolatokat építsen ki.
Catherine, eltávolodva Heathclifftől, fennhéjázó, akaratos és gőgös” lesz, kétszínű életet él”. Nem tudja tisztázni – Ellen Deannel folytatott beszélgetése során sem -, hogy ki mellé kell állnia. Szíve minden szeretete Heathcliffé, de pajtását Hindley, a bátyja lealacsonyította”, és így nem vállalja a mellette való életet. Pontosan látja Ellen Dean: Azon a napon, mikor magából Lintonné lesz, ő elveszít barátságot, szerelmet, mindent.” Heathcliff összeomlásáért Catherine is felelős, hiába próbálja a szerelmet kedvességgel pótolni. Ha már leromboltad a palotámat, ne építs helyette kunyhót [+]” – tör ki a vád Heathcliffből.
Isabelle fel tud lázadni, ki tud szabadulni Heathcliff hatalmából (bár ez óriási erőfeszítésébe kerül), és megtalálja saját életcélját gyermekének féltő nevelésében. Edgar Linton kezdetben csupán naiv szerelmes, Heathcliffhez képest csenevész, pipogya fiatalember, ebből az állapotából azonban képesnek bizonyul kiemelkedni. Évek múltán úrrá tud lenni személyes fájdalmán is, az igazi bátorság és hűséges, ragaszkodó lélek tanúbizonyságát adta: bízott Istenben, és Isten megvigasztalta őt” (Ellen Dean), bár gyenge szervezetét a betegség legyőzi. Megerősödő nemes erkölcsiségét és lelkierejét lánya, Cathy (az ifjabbik Catherine) örökölni fogja, és ő lesz a végső győztes.
Cathyben már mint kisgyerekben kifejlődött a mély és gyengéd vonzalom képessége. Hideg szépség, a felszín mögött sejthető szelídség, de visszautasító modor – így ismeri meg Lockwood. A mű végére megtalálja saját énjét és feladatát; nem csupán azzal, hogy megsejti Hareton értékeit és közeledik hozzá, tanítja és magához emeli, hanem azzal is, hogy Heathcliff elevenére tapint: Heathcliff úr, maga kegyetlen ember, de nem a megtestesült ördög [+] Soha senkit sem szeretett életében, bácsikám?” [+] bármennyire tönkretett bennünket, mindig megmarad elégtételül a gondolat, hogy kegyetlenségének egy, a mienkénél is nagyobb nyomorúság az oka. Mert maga szerencsétlen, ugye?”
Hareton Earnshaw félárván nevelkedik, apja gyűlölte, Heathcliff pedig vadócnak nevelte.” Azt a sorsot szánta neki, amit ő élt meg Hindley Earnshaw mellett – ez is embertelen bosszúja része volt. Sohasem tanították írni vagy olvasni [+], nem tiltották el semmi rossztól.” Faragatlan, de érzékeny”. Erről a mélypontról emelkedik fel, sokáig szunnyadó igényessége bátorításra talál, és elnyeri Cathy rokonszenvét, majd legvégül szerelmét.
A társadalmi tér csak közvetve van jelen, a társadalmi helyzetek és kapcsolatok csupán másodlagos jelentőségűek, ebben a világban a társadalmon kívüliség dominál. Liverpool és Gimmerton, a műben megjelenő nagy- és kisváros csak hátteret jelent. Az embergyűlölet közegében vagyunk, a külvilágból legfeljebb emberkerülők tévednek ide (pl. Lockwood úr, a saját társadalmi-társasági frusztrációja következtében). Heathcliff származása, meggazdagodásának módja rejtély marad, lényegtelen kérdés az író szerint.
A szelesdombiak keveset beszélnek, sokkal mélyebben élnek”, hisz alig talál-
koznak idegennel. A családok is mérföldekre élnek egymástól, nem csupán a lelkek. A világ azonban itt befelé tágul, és a lélek belső törvényei-örvényei jutnak hatalomra. A lelket közvetlenül a természeti környezet alakítja ki és tartja rabságában, felerősítve ősi ösztöneit.
Az embert alakító és egyszersmind fogságban tartó természeti környezet az Üvöltő szelekben hármas tagolású: szirt, völgy és láp. A szirt (Szelesdomb”) az erő és a magány világa; rideg körülményei megedzik a testet, de szikárrá, érzéketlenné keményítik a lelket. Ez a tomboló természet és a társadalmon kívüliség világa. A láp az ösztönélettel kapcsolatos, titokzatos és egyben rendkívül veszedelmes terület. Az itt lakók sem ismerik valamennyi titkát, számukra is életveszélyes, de a gyermek Heathcliff és Catherine önfeledt együttlétének ez volt a színhelye, ők birtokba vették és uralták ezt a tájat. A völgy az érzelem és a humánum bensőséges közege, csodálatos szépségű vidék (könnyű pára szállt fel, és bodros felhővel szegte be az ég alját”). Otthonos életkörülményeket nyújt, lelki fogékonyságot alakít ki, de puhány, életképtelen  alkatokat formál. Szelesdombon ennél egészségesebb [+] a levegő, élesebb és szárazabb”. Egyik szféra sem teremt tehát önmagában kiegyensúlyozott személyiséget. Az ember csak akkor szabadulhat ki a XIX. századi meghasonlásából, a széthasadt kultúra megnyomorító rabságából, ha ki tudja magában alakítani az erő, az ösztönvilág és a humánum közös harmóniáját. Az ifjabbik Catherine-nek ez végül sikerül, és ez a mű megoldása.

Az öröklött és a környezettől meghatározott lelki-fizikai alkat korlátaiból azonban sokáig lehetetlennek látszik a kitörés. A Lintonok csaknem valamennyien örökletes betegségben, fiatalon sorvadnak el (lassú és gyógyíthatatlan lázban, mely ellenállhatatlanul ragadta őket a halál felé”). Edgar Linton hősiesen küzd sorsával, de azt végül nem kerülheti el. Nem tud dacolni a rejtélyes természeti erőkkel Earnshaw úr sem, korán hal meg felesége és menye is. Heathcliff sorsa már gyerekkorában megpecsételődik, és csak amikor mindinkább magára marad, és bosszúvágya is kifárad, akkor jelenik meg (Cathy keze nyomán) virág Szelesdombon, az ember akkor lesz úrrá a külső és belső természeten.
Az érzékennyé váló, lelki életében gazdagodó ember számára mindenekelőtt kapaszkodó szükséges: olyan külső támasz, amelyhez kapcsolódva az önazonossága is megragadható. Ez a támasz lehet BrontÉ tanítása szerint a vallásos hit, a könyv, leginkább azonban a másik emberi lélek.
A dombvidék lakói (pl. Joseph, az öreg szolga) állhatatossággal, rendíthetetlenséggel viselik sorsukat, magányosak, de intenzív lelki életet élnek; olykor látomásoktól szenvednek, a  keresztény vallás és mágikus-pogány hitvilág valamiféle sajátos keverékében élnek (Heathcliff özvegye pl. fekete mágiával foglalkozik). A valóság és az álom összemosódik  Lockwood úr tudatában is, zaklatott lelkiállapotában ő is kísértetjárást érzékel a halott Catherine egykori hálófülkéjében. Heathcliff folytonosan Catherine szellemének megjelenéséért esdekel, lelki nyugalmáért. Űriási emberi tragédiák emlékétől terhes a szelesdombi légkör.
Könyvek nélkül gyötrelem volna az életem” – mondja a befejező jelenetek egyikében Cathynek Lockwood. Deanné azért  tudja megőrizni lelki rugalmasságát, mert a házikönyvtár minden elolvasható darabját ismeri, mindegyikből tanult valamilyen bölcsességet. Catherine akkor kezd elszakadni Heathclifftől, amikor lehagyja őt a tanulásban (talán öröklött képességeik különbsége miatt). Az ifjú Hareton csak akkor léphet ki primitív létállapotából, amikor megbarátkozik a betűkkel, és megnyílik számára az írott világ – ezzel együtt Cathy szíve. (Mindebben a nagyvilágtól elzártan élő, az irodalomban életlehetőségre találó BrontÉ-lányok szemlélete és sorsa is erőteljesen tükröződik.)
Az ideális út és cél azonban: szeretetben találkozni az embertárssal. Catherine mondja (Nellynek) Heathcliffről: [+] ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy, s úgy különbözik a Lintonétól, mint a holdsugár a villámfénytől vagy a jég a tűztől. [+] kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. [+] Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él[+]”
A cselekményt az írónő közvetett módon tárja elénk, az epikus narrációt jellegzetesen reflexív közegbe ágyazza. Egy kívülről érkező idegen, Lockwood, az új bérlő személyes élményei,  benyomásai során kezd feltárulni előttünk az embergyűlölők paradicsoma”, majd a főszerepet a neki elmondott visszaemlékezések veszik át. Elbeszélő szereplőket alkalmaz tehát a szerző (elsősorban Deanné, mellette még Isabelle, Zillah, Cathy kisasszony személyében), akik nemcsak szemtanúk, hanem az egykori  történtek cselekvő részesei, saját élményeik előadói, vagy a hősök bizalmasai. A napló (Catherine Earnshaw aprólékos feljegyzései) és a levél (Isabella hosszú beszámolója Ellen Deannek) beiktatása is ehhez a lírikus kifejezésmódhoz illeszkedik. A drámai sodrású, fordulatos cselekménysor szubjektív előadásban jelenik meg az olvasó előtt.
Epika, líra és dráma fonódik tehát össze ebben a romantikus regényben.
Lockwood és Heathcliff között párhuzam fedezhető fel; az új bérlő is képtelen a szeretet kifejezésére, ezért lett emberkerülő, lépett ki a társadalomból, ezért jön északra. Ez a párhuzam végül is oldja a démoni” sötétséget; a regény végén Lockwood visszatalál az emberek közé, jóllehet a véglegesen eltorzult személyiségű Heathcliff számára nincs visszaút, élete a bosszúállással célját vesztette.
A regény időszerkezete közvetlenül a művészi célt szolgálva alakul. A végkifejlet előtti epizódban, a mélyponton nyerünk először betekintést Heathcliff és társai sorsába, majd több nézőpontból visszaemlékezések derítik fel fokozatosan az előzményeket.
A szerző ezzel megújítja a hagyományos epikát. Az elbeszélő szereplő (főként Deanné) többször előre jelzi valamely hős sorsát, az in medias res kezdés szintén előre megadja az életutak végét. Az olvasó figyelme így a történtek okaira koncentrálódhat, az írói szándéknak megfelelően a lelki motivációra összpontosul.
A kerettörténet időszaka l801. novemberétől l803. áprilisáig tart, Lockwood ezalatt ismerkedik meg a hősökkel és az előzményekkel. A betét családtörténetben mintegy négy évtizedre tekintünk vissza, a családi előtörténetben pedig mintegy háromszáz évre, a késő középkori gótikus várkastélyok idejére. A szenvedélyek gyökerei azonban az emberi tudat mágikus-mitikus őskoráig nyúlnak vissza.
Az írónő többféleképpen is alkalmazza az időszimbolikát: tél elején indul a cselekmény, a hosszú tél nyomja rá bélyegét a történetsorra, a tavasz kezdete pedig az érzelemviharok enyhülését szimbolizálja.
A regény értékcsúcsán a megbékítő szeretet áll (sokáig csupán igény, hiány formájában). Heathcliff a középrészben gúnyosan utasítja vissza a kötelesség, a lelkiismeret, az emberség, az irgalom és a jótékonyság erkölcsi parancsait (szemben a gyűlölködő bosszúvággyal), végül azonban fejet kell hajtania előttük. Olyan szeretet csendesíti csak le az üvöltő szeleket, amely az összetartozást és az emberi szabadságot egyaránt kifejezi, lehetővé teszi. Háttérbe kell szoruljon a birtoklás (ő az enyém”),  az emberi kapcsolatokat is szétziláló anyagi érdek; az enyém-tied mindent meghatározó joga helyett a szeretetnek és az együttérzésnek, a kölcsönös megbecsülésnek kell uralkodnia.
Az életörömöt, áradó és sodró életszeretetet hirdeti végül is az Üvöltő szelek című BrontÉ-regény. Szelesdombon a záróképben viola és petúnia illatát hozza a szél, a halottak pedig immár békésen nyugosznak a földben.

Iratkozz fel Te is hírlevelünkre!

Név:* E-mail:*

Iratkozz fel Te is hírlevelünkre
Név:* E-mail:*
Hasznos Linkek (D)

A témához kapcsolódó oldal(ak) címét küldje el nekünk!

LINKAJÁNLÁS


 

Pályázatok - Pafi.hu


Egyszervolt Oldalcsoport > Napocska (kicsikrl nagyoknak) > sulihalo.hu: