Babits Mihály (érettségi tételek)

Babits Mihály (érettségi tételek)

BABITS MIHÁLYAdy mellett Babits (1883 - 1941) volt a Nyugat legmarkánsabb arcélű lírikusa. A XX. század legműveltebb írója: eredeti nyelven olvasta végig csaknem az egész európai irodalmat.

Az európai irodalom története (1934 - 35) mégsem tudományos mű, hanem izgalmas beszámoló egy rendkívül kulturált ember olvasási élményeiről. Nyelvtehetsége tette legkiválóbb műfordítónkká. Lefordította többek közt Dante Isteni színjátékát is.

Szekszárdon született 1883-ban értelmiségi családból. Apja erkölcsi szigora s anyjának finom műveltsége, a család mély vallásossága rányomta bélyegét életére. Budapesten szerzett magyar-latin szakos középiskolai tanári oklevelet. Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten később Budapesten tanított. A Holnap antológiában, majd a Nyugatban jelentek mag versei. A háború alatt pacifista versei miatt elvesztette tanári állását. 1919 januárjában egyetemi tanárrá nevezték ki. Az ellenforradalom győzelme után egyetemi tanszékétől és tanári nyugdíjától megfosztották. Élete vége felé az erkölcsi felháborodás fordította szembe a fasiszta embertelenséggel. Alkotóereje teljében halt meg hosszas szenvedés után gégerákban 1941-ben.

Lázongó elégedetlenség

Élete külső eseményekben szegényes volt, de e mögött rengeteg változás, szellemi izgalom rejtőzött.

In Horatium (1909)

Első kötetének - Levelek Irisz koszorújából - legelső verse is ezt a nyugtalan kutatást tükrözi. Az In Horatium latin cím, magyar jelentése: Horatius ellen vagy Horatiusszal szemben.
Ars poeticának is felfoghatjuk a fiatal Babitsnak ezt a költeményét. A bevezető négy sor Haratius-idézet (III. 1.), s ez egyben kihívás is. Az ókor és a világirodalom egyik legnagyobb költőjéhez, Horatiushoz méri magát: hozzá hasonlóan "soha nem hallott verseket" akar dalolni. Babits "arisztokratizmusát" olvashatjuk ki belőle: csupán a beavatottaknak, az értő olvasóknak a figyelmére számít.
A továbbiakban is a görög filozófiára hivatkozva a világ folytonos mozgását fejezi ki a gyors, rövid mondatokkal. S ebből az élményből vonja le a saját célkitűzését: "Ekként a dal is légyen örökkön új." Horatius az arany középutat propagálta, Babits ezzel szemben a "soha-meg-nem-elégedés" himnuszát akarja "dallani": a költészet legyen mindig új, tűz, örökös lobogó.
A vitázó mondanivalót Horatius kedvelt versformájában, alkaioszi strófákban zengi végig - tökéletesen, hibátlanul.

A fiatal költő művészete egyszerre konzervatív és újító: a klasszicistát és a modernséget együtt akarja megvalósítani. Tudatosan folytatta elődeit: azonosult velük, de mert folytatójuk, különbözött is tőlük. Témák, hangnemek, versformák gazdagsága jellemzi első köteteit. Feltűnt bravúros formai virtuozitása, hajlama a különös rímekre, a nyelv zenei lehetőségeinek kiaknázására.
A soha meg nem elégedés szavával kezdte kötetét, s a kínzó elégedetlenséggel zárta. A Levelek Irisz koszorújából utolsó költeménye A lírikus epilógja c. szonett (1904).

A lírikus epilógja (1904)

A vers szonett formában íródott.
Az első strófában felhangzik a hiábavaló erőfeszítés ("birok"), a valóság és a vágy ellentmondó feszültsége: a mindenséget megverselni vágyó költő csak az "én"-ről, önmagáról tud énekelni. Az önmagába zártság fokozódó keserűségét, sőt undorát érzékeltetik az "én"-hez kapcsolódó metaforák, hasonlatok: "vak dióként dióban zárva". Az én-nel szemben álló mindenség ezzel párhuzamosan veszít konkrétságából, halványabbá válik. Ezt jelzi az igék határozottabbá válás is. Az első versszakban még világosan beszél a mindenség létéről: "a mindenséget vágyom versbe venni". A következőben az "azt hiszem" már kétségbe vonja létezését. A harmadik versszak "jól tudom" igéje határozottan tagadja az énen kívüli világot: a vágy nyila még kiszökhet, de hiába, mert a vágy "sejtése csalfa". A lélekben lezajló vita negatív eredmény hívja elő az énhez kapcsolódó újabb metaforákat az utolsó strófában, s ezeket a rímhelyzet még ki is emeli. S a megszokottal fordított sorrendben jelenik meg: "ómega s az alfa". A sötét hangszínű negyedik versszakból (a magas és mély magánhangzók aránya 8 : 24) háromszor sír fel a sorok lején az én szó. - Bezárult a bűvös kör, az utolsó szakasz így visszakapcsol az elsőre: magányos, elszigetelt versei világában is. Az alfa és az ómega szimbolikája ugyanakkor az én világának végtelenségét sejteti.
Babits ebben a költeményében az ún. szubjektív idealizmus problémáival viaskodik. Ez feloldhatatlannak tartja a tudat és a lét ellentétét. Azt hirdeti, hogy az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, mert csak érzékszerveink kétes ismeretei adnak hírt róla. A költőt gyötri a világ megismerhetőségének tagadó világszemlélet, elfogadásába nem tud belenyugodni.

A háború ellen

A külvilág olykor erőszakosan tört be a börtönné vált énbe. A "véres csütörtök" is megszólalásra kényszerített (Május 23. Rákospalotán).
A világháború alatt az emberi élet védelme érdekében tiltakozott az élet- és értékpusztítás ellen. Maga mondta el Húsvét előtt (1916. március) c. versét a Zeneakadémián 1916. március 26-án. Zaklatott, egymásba indázó mellékmondatokból felépülő versmondat a költemény első része: az akkor merész igazság kimondásának félelme vissza-visszarettenti a költőt, de legyűri félelmét, s kimondja azt, mit már a vers elején ki akart mondani: "hogy elég! elég! elég volt! - hogy béke! béke! - béke! béke már! - Legyen vége már!" A versnek ez a legfontosabb üzenete: a soviniszta propagandával szemben a békevágy bátor kinyilvánítása. De míg idáig eljut a vers, sok-sok merész gondolatot, motívumot sodor magával.
Háromszor tér vissza a szenvedést is vállaló feltételes mellékmondat egy visszarettentő főmondat kezdetével: "S ha kiszakad ajkam akkor is..." Ezek biztosítják a szerteágazó mondatokban a rendet, alkotják a vers gerincét. Nem a háborús "diadalokat" zengi ("szakadjon a véres ének!"), hanem azt ünnepli, aki először meri kimondani a "béke" szavát. A lírai én maga mondja ki ezt először zsúfolt jelzőbokorral kiemelve és felnagyítva.
Miután a szó lehangzott a könnyed magyaros dalforma jelzi a lélek viharainak elcsitulását: dallamos, kétütemű hetes és hatos sorok váltakozása jelzi az általános megbékélést. A félrímek csengése, a mondatok ritmikai egysége pedig a rendet, az áhított békét sejteti, ígéri.

Fortissimo c. verse 1917-ben jelent meg a Nyugatban. (A cím olasz, magyarul: legerősebben, legnagyobb hangerővel.) Istenkáromlás miatt perbe fogták a költőt, s elveszítette tanári állását.

Sziget és tenger

Háború utáni magatartását a visszahúzódás jellemezte. 1925-ben megjelent kötetének címe is - Sziget és tenger - arra utalt, hogy a magánélet nyugalmában szeretett volna elbujdosni. Bár a Baumgarten-díj intézője lett, mégis egy rossz érzés uralkodott el rajta.
Költészete is elkomorult. Kiszorult verseiből a játékos virtuozitás, a forma "egyszerűsödött". Ez azonban tudatos munka eredménye volt. Művészete ezekben az években mélyült el igazán. Az új mondanivalókhoz nem illettek a régi díszek.
A gazda bekeríti házát c. vers ekkori jellegzetes magatartását fejezi ki.(Az istenek halnak, az ember él c. kötetben jelent meg, 1929-ben.) - A cím és az első sorok felidézik az esztergomi Élőhegyen lévő nyári lak kertjét, de a metaforák már a mélyebb értelmet bontják ki: a léckerítés a lírai én sün-életének tüskéi, a minden idegent kizáró testőrsereg. A költő komorságára vall, hogy a létben szépségnek csak a "táj varázsa" marad meg.
Léckatonái nem tudják megvédeni a "modern szelektől". A győztes ellenforradalmi rendszer propagandája csak hazudja az életet, s a lélek már előre sejti az elpusztító rettenetet. Mégis szeretné menteni az emberi kultúra értékeit az új "sisakos hordák (...) elől" - mint a népvándorlás középkori szerzetese.
A vers Ady küldetéstudatára emlékeztet. Adyéval azonos a túlélés reménye is, egy eljövendő tavasz hit, mikor az elesett léckatonák helyén "élő orgona hívja illattal a jövendő méheit".
A költemény rímtelen (szabadvers-szerű) sorokból áll: a jambikus lejtáést megzavarják daktilusok és anapesztusok is: a lélek félelmét közvetíti a vers zenéje. Verselési sajátossága a szándékolt enjambement-ok uralma: négy sor kivételáével a természetes ritmikai egység - a verssor- nem esik egybe a mondat logikai rendjével. Ez is a zaklatottság kifejezője.
A "szigetre" menekülést az aggodalom váltotta ki a költőből. "Ez nem az én terem, a költő itt idegen madár" - vallja Keresztülkasul az életemen c. önéletrajzi visszaemlékezésében. Babits ki tudott lépni "bűvös köréből", s rokonszenvvel közeledett a városi szegények felé. Ennek egyik legszebb bizonyítéka a Cigány a siralomházban c. (1926) keserű, mások fájdalmával együttérző verse.

Cigány a siralomházban (1926)

A "cigány" a híres Vörösmarty-versre utal, a "siralomház" pedig a körülötte lévő világ gonoszságára.
Az első három strófa három, gondolattársításokban gazdag hasonlat. Az időhatározók a babitsi költészet egy-egy korszakát jelzik. A "hajdan" ifjúkori formaművészetét, a "szárnyas (...), ízelt" jelzőbokor pedig az alkotás játékos örömét. Az "Úr" és a "bogár" meglepő összekapcsolásában ott rejlik a teremtés gondosságának és az alkotás jelentéktelenségének ellentéte. - "Később", a háború alatt születtek - "fortissimo"-ban -  tiltakozást, felháborodást kiváltó trombitahangú költeményei. "De ma" az előző versszakkal ellentétben "halkan, (...), remegve jön", születik a vers, s a könny-hasonlat a költemények megváltozott tartalmáról vall.
Szomorúságának azonban külső okai is vannak: versei személyes panaszai mellett és helyett a "testvérek" iránti szánalmat, az egyetemes emberi részvét hangjait szólaltatják meg. Kiúttalan, siralomházi hangulatot festenek képei, ahonnan csak öngyilkossággal lehet menekülni.
Az utolsó előtti strófa egyetlen kiáltásban összegzi az énen kívüli világból érkezett benyomásokat: "Szomorú világ ez!". S visszatérve a kezdő képekhez elhessegeti a bravúros formakultúrájú verseit, fölöslegesnek érzi a trombitaszót is, mert nem a holtakat ébresztő utolsó trombitaszózat ez. A "könny"-metafora költészetének közösségi indítékú szomorúságát hangsúlyozza. A legutolsó sor még ennek a másokért könnyező költészetnek az értelmét is megkérdőjelezi.
A vers jellegé miatt eltűnnek a csillogó rímek: kizárólag asszonáncok fordulnak elő, s legtöbbször egyetlen magánhangzós rím válaszol a rímhívó szóra. A szótagszám is egyenetlen, fellazulnak a metrumok, cserélődnek az időmértékes verslábak. Az egyetlen tiszta képletű anapesztusi sor a legfontosabb mondanivalót emeli ki: "Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull". (R - R - H / R - R - H / R - R - H / H)

Szembenézés a halállal

Kései költészetének hangulatát indokolja a halál fenyegető közelsége is. 1936-ban már tudta, hogy rosszindulatú daganata van.

Ősz és tavasz között (1936)

Ez a verse is "a halál rettenetében fogant. A halál rettenetének kiáltását artikulálta emberi szóvá (...). El nem rejtette, (...), de fölébe került, úrrá lett rajta. /Németh G. Béla: 11 vers/
A költemény témája nem általában  a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés.
A vers egyik szervező elve, poétikai eszköze az ősi hasonlat, s ezek a hasonlatok sem újszerűek. - A költemény strófái hat magyaros ritmusú, három ütemű (4 - 4 - 2), páros rímű tízes sorból állnak, s a hangsúlyos versritmusban trochaikus, ereszkedő lejtés is bujkál. Hagyományos eszköz e refrén alkalmazása is. A halálra készülő ember önmegadását erősítik a verssorok és a mondatok határainak egyeztetése (csak két sorátlépés akad).
A költemény szerkezetét nagyjából az évszakváltás rendje szabja meg; azt emeli ki a páros strófák refrénje is.
A szüret utáni késő ősz természeti képeivel indul a vers. Itt-ott még alliterációk is találhatók. Csak a strófazáró hasonlat - "mint mezítelen teste egy halottnak" -, melynek utolsó szavát a "rohadt" rímhívó is nyomatékosítja, viszi bele a versszakba a halál rémületét, s teszi jelképessé a megelőző képeket. Ettől kezdve minden kép a halál felé mutat, s a refrén feljajdulásában összegződik. A rövidülő esték az öregség képeit hívják elő.
A földet betakaró hó gyermeki emlékeket idéz, de belejátszik mindebbe a halottas ágy képzete is. A "Paplan alá! Hajjcsi!" anyai parancsa a rím által a halál kiáltásává torzul. Ebben a hangulati kettősségben fordul elő a két enjambement.
A harmadik egység az újév és az óév fordulójával az idő megállíthatatlanságát fejezi ki. A jövő reménye fel sem merül, csak egy Arany János-i panasz tör fel: "Mennyi munka maradt végezetlen! - S a gyönyörök fája megszedetlen..." Itt a búcsúzás szomorúsága, a türelmetlen idegesség uralkodik el.
Az eddig többes számú általános alanyt a tavasz képeivel az egyes számú első személy váltja fel: a vers hangneme elégikussá, személyessé válik. Ezt a fordulatot jelzi a két önrímmel kiemelt sor is:

"Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!"

Az évszakváltás ettől kezdve nem állítható párhuzamba az emberi léttel: a tavasz nem az újjászületés, hanem a tél elmúlásával az élet pusztulásának képe lesz. A hasonlatok helyett itt már a metaforikus sejtelmesség kerül túlsúlyba. Az eddigi általános elmúlás-gondolatot most a személyes halál döbbenete erősíti fel. A nyolcadik versszakban háromszor tér vissza erős hangsúllyal kiemelve az én személyes névmás, s az eddigi nyugodt ütemezésű dallam (4 - 4 - 2) most izgatottá válik: pirrikhiuszokkal tarkított trocheusok közvetítik a rémületet:

"Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó."

A két metafora után (madár, lombon) a refrén megváltozott hangulattal szólal meg,: az "én" egyéni pusztulását jajgatja el.
A halállal mindenkinek egyedül kell szembenéznie, ezt az elmagányosodást jelenítik meg a kilencedik versszak inverzióval szaggatott mondatpárhuzamai, s a "lompos" ragrímek. A magány fájdalmát növeli, hogy a tavasz az műveit is halálra ítéli ("Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja").
A költemény záró szakaszának metaforája (száradt tőke) visszaível a kezdő strófa képeihez, s így kerek egésszé formálja a vers képrendszerét. A kiszáradt szőlőtő, s a letört karó a fő mondanivalót hordozza: minden hiábavaló, nincs többé remény. A halál iszonyata némileg oldódik az asszonyi jóság népdalszerű szimbolikájával, a karóra boruló rózsa költői képével. Ezt a beletörődést sugallja az utolsó versszak zenéje is: visszatér a vers nagy részében uralkodó kiegyensúlyozott hangsúlyos ritmus 4 - 4 - 2-es ütemezése.

A prófétaszerep vállalása

Babitsot az emberiségre váró kínok is gyötörték. A kultúra s az emberiség féltésének morális parancsa fordította szembe a fasizmussal.

Jónás könyve (1938)

1938 őszén jelent meg a négyrészes elbeszélő költemény. A történet csaknem végig követi a bibliai elbeszélést, de olykor részletezéssel bővíti ki annak előadását. Ilyen pl.: a tengeri vihar, a ninivei vásár leírása, s Jónás a hal gyomrában ironikus bemutatása. A bibliai történettől azonban eltér a költemény: ott a niniveiek bűnbánatot tartanak s megtérnek, itt viszont kinevetik és tovább élik bűnös életüket.
Ez a változtatás a költő művészi szándékait szolgálta. A mű ugyanis elbészelő keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás. Babits költői hivatásáról mond véleményt olykor ironikusan, olykor pátosszal. Babits Jónásként menekül az Úr akarata elől: nem akart próféta lenni, "szigetre" vágyott, hol egyedül lehet. A fasizmus előretörésével látta be, hogy az elvonulás lehetetlen, s a költő nem térhet ki feladatai elől, a felelősségvállalás alól.
A testi-lelki gyötrelmek kényszerítik Jónást és Babitsot, hogy prédikáljanak Ninive ellen. A Babits-féle Jónás azonban komikus, alakja esetlen. Elmenekül a városból a sivatagba és várja Ninive pusztulását. De rá kell eszmélnie, hogy nem az eredményen, hanem a szándékon kell mérni a prófétát, a költőt: a gonoszság világában nem menekülhet , nem hallgathat,

"mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:"

A költő, a próféta kötelessége a harc az embertelenség, a barbárság ellen még akkor is, ha ez a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen. A küzdő humanista ember álláspontja ez.
Ninivét az Úr mégsem pusztítja el, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai túlélik a gonoszságot. Jogos a felháborodás az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ teljes pusztulását követelni - ez is egyik tanulsága a műnek.
A Jónás könyvének a nyelve a választott témának megfelelően bibliai ódonságú. Főleg a nyelvi archaizmusok biztosítják ezt, s az egykori bibliafordítók "latinizmusai"is megtalálhatóak a szövegben, pl.: "futván az Urat" (mivel a latinban a "fut" ige vonzata a tárgy).
A költemény ironikus-komikus ábrázolása a bibliai ünnepélyességet olykor hétköznapi, prózai szavakkal, mondatokkal ellensúlyozza, pl.: rühellé, lotykos, fene víz, stb.
A versforma is a tárgyhoz s a kettős hangulathoz alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a sorátlépések, s a rímekre sem fordított túl sok gondot a költő. A szándékolt "egyszerűség" mögött azonban hallatlan műgond húzódik meg.

1939-ben írta Babits a Jónás könyvéhez kapcsolódó Jónás imája c. megrendítő költeményét. A két hatalmas versmondatban gáttalanul áradó szavak a halálosan beteg költőnek azt az elhatározását fejezik ki, hogy "mig égi és ninivei hatalmak engedik", bátran fog szólni, s nem hallgat cinkos némasággal.
Babits Mihály kiváló regényírónk is volt. Halálfiai c. regénye a XX. századi széppróza egyik legjelentősebb alkotása.

Adnow banner

loading...

Ciráda zenekar - Hazám hazám

 

Facebook diákmeló - Box Middle

Online Toborzás hírek
Új lap - 1