Kölcsey Ferenc (érettségi tételek)

Kölcsey Ferenc (érettségi tételek)

KÖLCSEY FERENC A reformkor politikai fellendülése mindenek előtt az értekező próza korszerűsítését tette szükségessé.

Ennek a feladatnak a teljesítésére először Kölcsey Ferenc vállalkozott, kinek életműve átmeneti jellegű: a romantikus elemek klasszicista vonásokkal s az érzékenység kultuszával keverednek benne.
1790. augusztus 8-án született Sződemeteren. (Ez a falu akkor Középszolnok megyéhez tartozott, ma Románia ÉNY-i részén fekszik.) A szülővidék elmaradottsága is szerepet játszott abban, hogy Kölcsey rendkívüli fogékonyságot mutatott a társadalmi egyenlőtlenségek s a politikai fejlődés kérdései iránt. Szülei a magyar köznemességnek igen régi, vagyonos, református felekezetű rétegéből származtak. Ő maga a debreceni református kollégiumban tanult.
Már diákkorában verselt, előbb Csokonai, majd Kazinczy hatására. Eredeti költészete jogi tanulmányainak befejeztével bontakozott ki. 1812-ben birtokára vonult vissza gazdálkodni. Magányában érezte a feszültséget a felvilágosodás polgári műveltsége és nemesi életmódja között. 1814-ben barátjával, Szemere Pállal együtt Feleletet írt a Mondolat c. röpiratra, melyet az előző évben adtak ki a Kazinczy vezette nyelvújítás ellen.
Életében döntő változás volt, amikor 1829-ben tisztséget kapott Szatmár megye vezetőségében. 1832-ben a megye követeként a pozsonyi diétára utazhatott, hol a szabadelvű ellenzéknek egyik szónokává lett. 1835-ben, amikor megyéjében a szabadelvű irány a maradiakkal szemben megbukott, lemondott tisztségéről. Kölcsey éppen a korábban perbe fogott Wesselényi Miklós védőiratán dolgozott, amikor 1838. ugusztus 24-én, a Szatmár megyei Cseke községben egy hirtelen jött betegségnek áldozatul esett.

Értekező prózája

Kölcsey jelentékeny költő volt, de értekező prózája terjedelemben és minőségben egyaránt felülmúlja lírai verseit. Költészetét könnyebb levezetni értekező műveiből. Magyar nyelven ő hozott létre először maradandót e műfajban.
Első alkotó korszakában, az 1810-es években főként bírálatokat írt. A Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések (1815) és a Berzsenyi Dániel versei (1817) műhelytanulmánynak tekinthető. A bennük megfogalmazott, rendkívül szigorú értekezést az indokolja, hogy közvetlen költőelődei példájától el kíván rugaszkodni, mert új stílus megteremtésére törekszik. Felfogása ekkor még ellentmondással terhes: túl akar lépni az előző nemzedék eredményein, de klasszicista neveltetése még gátolja abban, hogy mindazt észrevegye elődeinek műveiben, ami előre mutat. Csokonai népiességét pallérozatlan vidékiességnek látja, és értetlenül áll szemben Berzsenyi metaforákat teremtő képzeletével, amely pedig döntő módon előkészítette a magyar nyelvű romantikus versírást.
Kölcsey második alkotó korszakát az 1820-as évekre tehetjük, amikor is a romantikus nemzetfelfogás került érdeklődése középpontjába. Ekkor írta legjelentősebb tanulmányait. A romantikus történelembölcselet és nemzetjellemtan segítségével a nemzet és az emberiség viszonyát éppen az ellenkező oldalról gondolta át, mint korábban. Kazinczy tanítványaként, a tízes évek elején még a világpolgárságnak következetes szószólója volt. A húszas évek közepére messze eltávolodott e korábbi felfogásáról. A német romantikusok hatására ekkor már minden nemzetnek egyedi értéket tulajdonított, s ezt a nyelvek és szokások sokféleségével indokolta. Mohács (1826) c. tanulmányában elkerülendő veszélyként írt annak a lehetőségéről, hogy az emberiség egyetemes fejlődése a nemzetjellemekben rejlő gazdagság eltűnését eredményezheti. A nemzetek egyenrangúságáról szóló tétele szabadelvű világképének szerves alkotórésze lett.

Nemzeti hagyományok

A klasszicisták világpolgár szemléletének romantikus ellentézisét legkövetkezetesebben Nemzeti hagyományok (1826) c. értekezésében fejtette ki. "Egész nemzeteknek, szintúgy mint egyes embereknek megvannak az ő különböző koraik" - így szól a tanulmány alaptétele. Ez a gondolat az 1820-30-as években már hazánkban is több munkában előfordul. Feltételezhető, hogy Kölcsey után másodiknak Széchenyi István gróf írt kinyomtatott szövegben a nemzetek életkoráról, de ugyanő Naplójában már 1816-tól foglalkozott a témával, melynek eredetét a történészek a római császárság koráig vezették vissza. Kölcsey akkor is Széchenyi nyomában járt, mikor azt állította, hogy a kezdeti hőskor a nemzet történetének egészét meghatározza, ez az időszak teremti meg a nemzet jellemét, hagyományát. Ez az álláspont azt a feltevést rejti magában, mely szerint a kultúra lényegét a folytonosság adja. Ha elszakadunk saját múltunktól, létünket veszélyeztetjük. Kölcsey érdeme a hagyomány irodalmi vonatkozásainak kifejtésében van: "Ahol az ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poesis nem származhatik; az ott születendő énekes vagy saját lángjában sűlyed el, vagy külföldi poesis világánál fog fáklyát gyújtani; s hangjai örökké idegenek lesznek hazájában."
A Nemzeti hagyományok szerzője a fejlődésnek két válfaját különbözteti meg. Görög típusúnak mondja azt a szerves, belső kezdeményezésből kiinduló fejlődést, amely a fa növekedésére emlékeztet. Ezzel a lényegében romantikus gondolattal olyan fejlődésnek az eszméjét állítja szembe, melynek külső ösztönzés az értelmi szerzője. Idegen példa követését látja a római, a középkori keresztény és a humanista reneszánsz kultúrákban. Mivel a görög-latin ókort példaként tisztelő klasszicizmus a fejlődésnek csak ezt a második típusát ismerte, Kölcsey okfejtése egyértelmű szakítás a művelődésnek klasszicista eszményével.
Kölcsey volt az első azoknak a magyar íróknak  a sorában, akik a magyarság múltjának elfogulatlan mérlegelésében a nemzeti önismeret elengedhetetlen feltételét láttak. Szerinte a magyar kultúrának, a költészetnek, belső kezdeményezésből kiinduló fejlődésre lett volna szüksége. Ez nem tudott létrejönni, s így a magyarság mindig külső ösztönzésnek van kiszolgáltatva. E borúlátó végkifejlet előtt akad egy megjegyzés a Nemzeti hagyományokban, amely később hatással volt Erdélyi János, Petőfi és Arany által képviselt népiességre. Ez az utalás pórdalainkra vonatkozik, amelyekben Kölcsey nemzeti kultúránk kibontakozásának lehetséges ösztönzőjét látta.
Kölcsey a nemzet visszamaradottságáért saját rétegét, a magyar uralkodó osztályt okolta, s ebben a vonatkozásban az 1848-as polgári forradalom előkészítője volt. "Ez a nép atyáinak bűneiért szenved" - írta egy 1834-es levelében.
Történetfelfogására döntően hatott bekapcsolódása a politikai életbe. Túljutott az elvont nemzetjelleg fogalmán, s történetibb szemléletet alakított ki. Országgyűlési Naplójának 1833-ban írt részei s ugyanekkor keltezett levelei tanúsítják, hogy felismerte: egységes nemzetről mindaddig nem lehet beszélni, "míg a népérdek név alatt legalább három különböző érdek él, miket egymással megegyeztetni (...) nem tudunk, meg nem is akarunk: a nemesség, a polgárság és a parasztság érdeke"; sőt még a nemesség sem egységes. A sajátságos történeti adottságok alapján így fogalmazta meg a korszellemet: "Hétszázezer nemes, és - tízmillió nemtelen ! (...) még adhatunk, várván köszönetet: de megtörténhetik, hogy adni fogunk kénytelen, köszönet nélkül."
Kölcsey kortársaival egyidőben távolodott el a rendi-nemesi szemlélettől, s vált a szabadelvű polgári felfogás hívévé. Wesselényi Miklós hatott rá közvetlenül, ki Balítéletekről c., 1831-ben befejezett könyvében a nemességnek és a parasztságnak az érdekegyesítéséről, valamint a jobbágyi sors megszüntetését célzó örökváltságról úgy írt, mint a forradalom nélküli szerves fejlődés egyetlen lehetséges módjáról. Amikor Kölcsey azt látta, hogy a magyar nemesség többsége nem hajlandó a Wesselényi által kijelölt úton járni, visszavonult a közélettől, és utolsó éveit cselekvő rezignációban töltötte.

Költészete

A versek Kölcsey életművének mennyiségileg nem számottevő és minőségileg kevésbé jelentős részét alkotják.

Elfojtódás (1814)

Kölcsey a felépítés tudatos kísérletezőjének bizonyult, a költői mondattan megújítására törekedett. Első jelentős versében, az Elfojtódásban az állítmányt sokáig késleltetve, bizonytalanságban hagyta olvasóját afelől, hogy az egymás után következő sorok milyen szerepet fognak betölteni a mondat egészében:

"Ó sírni, sírni, sírni,
Mint sem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után;
Mint nem sírt senki még
Legfelsőbb pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?"

A várhatóságnak ennyire alacsony mértéke, az olvasó figyelmének ilyen erős felcsigázása a romantika fő újságai közé tartozott. 1814-ben Kölcsey még csak belefogott a kísérletezésbe, és csak félsikerig jutott el: az Elfojtódás a felütéstől lényegében különböző, de esztétikai hatásában vele egyenrangú középrész után szokványos és a vers eddigi részétől elütő retorikus kérdéssel fejeződik be, amelyet Berzsenyi joggal marasztalt el.
A vers Kölcsey egyéniségének tükre, s így önértelmező tartalmú. Esztétikai hibája, hogy belső egysége nem teljes. Az utolsó három sor, bár a vers lezárását, kiteljesedését biztosítja, kilóg a versből.
A vers kiáltás, amit a boldogság elvesztése vált ki. Lelkiállapota is megnyilvánul, de érzelmi egyhangúság van jelen. A vers ellentétekre (vágy - valóság, teljesség- teljesíthetetlenség) és az ismétléssel ill. késleltetéssel előidézett feszültségre épül.
Kölcsey az ellentétek pólusai között helyezkedik el. Ezzel magyarázható romantikussága.
A mű befejezése késleltetés: "Ki tud? ki tud?". Ez formailag kérdés, de tartalmilag felkiáltás és megállapítás, ill. válasz: senki nem tud sírni. A harmadik részben elfojtja a sírást, s mintegy "agyoncsapja" a verset ezzel a három sorral.

Himnusz (1823)

A műfajt a cím is jelzi. A könyörgés tárgyát már az első versszak megfogalmazza. A reformáció korának jeremiádjai a nemzeti történelem tragikus fordulatait azzal magyarázták, hogy Isten bűnei miatt ostorozza a magyarságot. S ez a bűnhődés az indok is egyben: "Megbünhődte már e nép a / a múltat s jövendőt!". Az első versszak egyben a keret része is, s így a vers végén kis változtatással megismétlődik.
A kereten belül a II. és III. versszakban a múlt pozitív történelmi képeinek leírása történik. Ezek: a honfoglalás, az Árpád-ház felvirágzása, magyarországi természeti képek, a Hunyadiak győzelmei a török ellen, Mátyás uralkodás és Bécs elfoglalása. Ezt a boldog múltat Kölcsey a versben Isten adományaként értelmezi, s így ez Isten dicséretévé válik egyben.
A IV. és V. versszakban a történelmi negatívumok és ezek oka jelenik meg. A történelmi negatívumok (tatárjárás, törökök, belső viszályok, a nemzeti egység hiánya) bűnhődésként jelennek meg, melynek oka a magyarság bűnössége.
A VI. versszak képe elsősorban Rákóczit jelenti, de bárkit, akit üldöztek a magyarság melletti kiállása, s tettei miatt. Ez a negatív múlt: bujdosás, elnyomás.
A VII. versszakban a múlt és jelen ellentétpárokkal történő szembeállítása következik (jelen - értékhiányos; múlt - értékesebb ,jobb). A történelem folyamán a magyar nép, a nemzet a szabadságot vesztette el. A kérését a bűnhődés részletes leírásával indokolja.
A VIII. versszakban már csak szánalmat kér Istentől. A szenvedést (bűnhődést) hangsúlyozza ki. Már a múltat megbűnhődtük korábban  a történelemben, ezért a jövőt most, a jelenben bűnhődjük.
A vers hiányolja  a nemzetből a nemzettudatot, ugyanakkor a himnuszból hiányzik az önbizalom, hiszen Kölcsey pesszimista, s ezt a pesszimizmust a vers trocheikus (H - R) lejtése fejezi ki, ami pesszimistább, mint a jambikus (R - H).
A Himnuszban is megfigyelhető Kölcsey szándéka költői nyelv megújítására. A mondat felépítésének bonyolítására irányuló törekvés megnyilvánul például az első versszakban:
"Isten, álld meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Balsors a kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhődte már e nép
a múltat s jövendőt!"

Az ötödik sor az első sor tárgyát értelmezi, miközben állandó határozói tagmondatként a hatodik sorhoz kapcsolódik. A mondattani kidolgozottságnak ilyen fokát a klasszicizmus nem engedte meg.

Új verstípusok

A húszas évek elejétől Kölcsey rendhagyó szerkesztésű mondatait már szerves versegészbe tudta építeni, s néhány művével a magyar romantikus líra verstípusait teremtette meg: a Zrínyi dalával a párbeszédbe kivetített monológot, a Vanitatum vanitasban a vele rokon önmegszólító verset, Csolnakon (1822) c. költeményével s egy-két más szövegével pedig az 1770-es évek német irodalmi mozgalma, a Sturm und Drang által kialakított dal (Lied) magyar változatát. Ezekben a magyar nyelven új verstípusokban teljes művészi hatású költeményeket írt, amelyek döntően hatottak a késői magyar költészetre - dalainak elégikus hangneme alap volt a lírikus Arany számára.

Vanitatum vanitas (1823)

A cím jelentése hiúságok hiúsága. Az írás, amelyre a versindítás hivatkozik: a Prédikátor könyve az Ószövetségből. A mulandóságról szóló tanítás a rezignált bölcsességet dicséri, visszatérő sora: minden hiábavaló.
Az elmélkedés innen indul, a tételt a történelemre alkalmazza: a hódítók, az erény és önfeláldozás példái, a filozófia és a művészet nagyjai minden tettükkel és alkotásukkal a hiábavalóság példáivá törpülnek. A tudomány, a történelem és a filozófia hiábavalóságával az emberiség értelmét tagadja. Az ellentétekben mozgó szerkesztés, a paradoxonok és oximoronok (értelmileg látszólag egymást kizáró ellentéteknek stilisztikai, rendszerint humoros összekapcsolása a beszéd során) sor a vívódó keserűség hangnemét teszi uralkodóvá. A gyors mulandóság képei az egyéni élet szintjén sem a biblikus belenyugváshoz, hanem a teljes tagadáshoz vezetnek az önmegszólítás zárlatában. Az ember végső célja a boldogság, de a halállal ez is hiábavaló lesz. Jó tanácsa az életre vonatkozik, mely szerint: érzelem, életcél nélkül közömbösen kell élnünk. A műből hiányzik a megoldás, a feloldás.
Kölcsey prózája és versei között szoros a kapcsolat. Élete végén, politikai reményeinek szertefoszlása után unokaöccse számára Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1837) címmel összefoglalta intelmeit. A kiábrándultság az intelmekben is megnyilvánul. E műben azonban az erényes életet önértéknek tekinti a szerző, s a sztoikus magatartás mellett foglal állást. A természet és az emberiség sors szabta fejlődésének a gondolatát fejti ki. Ez összefügg kálvinista neveltetésével, az isteni eleve elrendelés hitével. A végzetszerűség elfogadása ellenére önismeretre, önnevelésre, haza és emberiség tevékeny szeretetére szólítja olvasóját.

Zrinyi dala (1830), Zrinyi második éneke (1838)

Kölcsey értekező prózájában lesújtó véleményt alkotott a magyar nemességről. Ez az ítélete késztette arra, hogy nemzethalál gondolatát fejezze ki prófétáló verseiben, a Zrinyi dalában és a Zrinyi második énekében.
A Zrinyi dala eredeti címe "Szobránci dal" volt, a cenzúra miatt változott. A második költeményben az elsőhöz hasonlóan párbeszédes formában vetíti ki sötét látomását. De míg a Zrinyi dalában a belső vívódást egyenrangú felek, a költő és a vándor kérdés-felelet sorában fejezi ki, itt a megszólított a könyörtelenül ítélő Sors. A Zrínyivel azonosult beszélő könyörgése és a végzet elutasító szava váltakozik, s az utóbbi zárja a verset.

Zrinyi dala

A mű kérdés-felet formában írt párbeszéd. A kérdező a vándor, a válaszoló a költő (esetleg Zrínyi). A vándor visszatér, s keres valamit, amit nem talál meg. Keresésének tárgyai: a hon - a magyar haza azonban megváltozott, negatív lett, nem hordozza már a dicső múlt értékeit; a bérc, ami a hősi hazát mentő török elleni harcok jelképe - ez azonban a válaszban nincs meg, az utókor (Kölcsey jelene) elfordult a múlttól; a nép, a magyarság - a magyarság itt van még, de ez már elvesztette mindazt, amiért magyarnak nevezhető: "Névben él csak, többé nincs jelen.".
A mű ostorozó vers. Az értékes nemzet =  a múlt és az értéktelen jelen ellentétére épül. A magyar romantika visszatérő gondolata fogalmazódik meg: a nemzethalál, ami itt nem konkrét képben jelenik meg.
A vers formailag párbeszéd, tartalmilag azonban a költő monológja; párbeszédbe kivetített monológ.

Zrinyi második éneke

A mű a Sors és a költő "párbeszéde". A költő könyörög, hiszen a Sors magasabb rendű. Köztük alárendeltségi viszony van.
A vers kérés-felelet (elutasítás) formában íródott. Az I. versszak vészhelyzetet tár fel, melyek belső problémák is lehetnek, s a nemzet pusztulását okozhatják. Ezért a költő a Sors segítségét kéri. A Himnuszhoz hasonló kérések is megtalálhatók a műben.
A II. versszakban a Sors válasza következik: egy "épkézláb" nemzetnek egyedül kell harcát vívnia. A Sors indokai, amiért szembefordul a magyarokkal: a magyarok gyávasága, a Sors korábbi segítségeinek elpazarlása. Ez már elutasítást sejtet.
A III. versszakban a kérés intenzitása fokozódik. Kölcsey kéri a Sorsot, hogy a hazát (Magyarországot) őrizze, de a magyarságot pusztíts el bűnei miatt, hátha a jövőben megszületik egy új magyarság, mely jobb lesz.
A IV. versszak a Sors ítéletét hozza, amely kegyetlen és kategorikus: "Törvényem él". Ez nem enged további kérést, így nem folytatódhat a vers sem. Az ítélet szerint eltűnik a magyarság, s helyét új nép vesz át, mely kihasználja lehetőségeit (amiket a magyar nép elmulasztott). Kölcsey nemzethalálában a magyar hon a magyarok bűnei miatt szűnik meg.
A vers hasonló a Himnuszhoz (kérés), de itt megvan a válasz is. Erősebb az önostorozás és a nemzeti bűnök felsorolása általános (belső egység hiánya, külső segítség várása).

Rebellis vers

Rebellis = lázadó. Történelmi példákat hoz fel, olyan személyeket, akik a magyarság szabadságáért harcoltak. Az utókor azonban nem követte őket. Akkor még lehetőség volt a szabadságunk kivívására, de később nem éltünk vele. Ezért a költő a rabság átkát mondja ki. Itt nem tényként jelenik meg a nemzethalál, nem a sors hozza, hanem a költőnek kell megtennie a nemzet elátkozását. Ez a verse is nemzetostorozó (átok, romantikus jellemzők), amellyel a nemzetet próbálja meg felrázni.
A vers egy fordított imához hasonlít, melynek végkifejlete az, hogy a magyarság csak akkor él, ha szenved.

Huszt

Kölcsey egyik optimista verse. A nemzet számára van tanácsa, ezt az utolsó sor írja le. A vers agitatív, cselekvésre szólító mű, mely szerint: az alapvető érték a jelen; cselekedni kell, s el kell vetni a múltat.
Versformája epigramma (disztichonokból álló verses költemény). Az első verssor hexameter, a második verssor pentameter. A versforma klasszicizálódó.  A műben a hexameter ötödik és hatodik verslába kötelezően daktilus (H - R - R) és spondeus (H - H).

Végkövetkeztetésünk: Kölcsey munkáiban a felvilágosult klasszicizmus és a romantika kettős hatása érvényesült. A legmaradandóbb írásaiban az ember s a nemzetsors végső céljáról értekezik. A Vanitatum vanitas és nagy prózai vallomásai belső vívódást fejeznek ki. Első volt a magyar értekezők sorában, akit következetesen elméleti igény vezérelt.

Adnow banner

loading...

Ciráda zenekar - Hazám hazám

 

Facebook diákmeló - Box Middle

Online Toborzás hírek
Új lap - 1