Illyés Gyula (érettségi tételek)

Illyés Gyula (érettségi tételek)

Illyés GyulaA Tolna megyei Rácegrespusztán született, ahol apja uradalmi gépész volt.

Gyermekéveit  a  pusztán töltötte. Középiskolai  tanulmányait  a  dombóvári  gimnáziumban  kezdte,  és  Pesten,  az  Izabella  utcai   felsôkereskedelmi  iskolában  fejezte  be.  A  forradalmak  idején  részt  vett  a   politikai  mozgalmakban, majd szinte még gyerekfejjel vöröskatonának állt.

Külsô  és  belsô  kényszer,  politikai ok  és  tanulási  ösztön  egyaránt  szerepet  játszott  abban,  hogy 1921-ben elhagyta  az  országot,  és  több  hónapos  hányódás után Párizsban telepedett le. A város  proletárnegyedében  lakott, emigráns diákok, forradalmárok és munkások között tevékenykedett. A  tehetséges  fiatalembert csakhamar befogadta a francia avantgárd  mozgalom:  legfogékonyabb  éveit  az  akkor  induló  szürrealista  írók   társaságában töltötte.

1926-ban  tért haza. Déry és Kassák társaságában részt vett a  Dokumentum  című folyóirat szerkesztésében. Tisztviselôként helyezkedett el. 1928-tól a  Nyugat  állandó munkatársa lett, Babits baráti köréhez tartozott. Ebben  az  idôben került szoros barátságba Szabó Lôrinccel. József Attilával is baráti  kapcsolatban  állt néhány évig, aztán elhidegültek egymástól.

Illyés  részt  vett baloldali szervezkedésekben, megmozdulásokban,  de  a  munkásmozgalomtól  a  húszas évek végén kezdett eltávolodni, s  késôbb  sem  tudott  azonosulni vele. Úgy vélekedett, hogy a magyar  munkásmozgalom  nem  képes levonni a forradalom bukásának tanulságait, elveszítette tömegbázisát és  nem törôdik a kívánatos mértékben a nemzeti jelleg, a hazai  adottságok  számbavételével.  égy  látta, hogy "a földművelô nép. .  .  a  magyarságnak  egyetlen  pillére, mert hisz jelentôs polgárságunk, sem nemességünk  s  még  életerôs proletárságunk sincs". A társadalmi problémák mellett egyre többet  foglalkoztatják  a nemzeti gondok is: ". . ekkor riadtunk rá arra,  hogy  a  parasztság megmentése mögött ott várakozik ránk a magyarság megmentése  is.  Kérdéseink, amelyeket eladdig csak társadalmiaknak Iáttunk, igy egyszeriben  nemzeti kérdések is lettek" (1934). Pusztulás c. írásában (1933) a dél-dunántúli egykézésrôl, a  magyar  ajkú  lakosság  pusztulásáról  írt. Eszméi  és  tanulmányai  széles  körben  hatottak,   egyik  kezdeményezôje  és  vezetô  alakja  lett  a  népi   írók  mozgalmának.  A  parasztság  szemszögébôl  véghezvitt  szociális   reformok  kiküzdését     tartotta     az     értelmiség     legfôbb     küldetésének.  Reformkoncepciójában egy olyan baloldali nemzeti összefogásra gondolt, melynek a legfôbb feladata  a  nép, ezen belül is a parasztság szociális felemelése.

A Magyarok c. naplójegyzetei (1938) egyetlen kérdés körül csoportosulnak:  mit  jelent  magyarnak  lenni, mi a magyarság? A  tisztázás  és  az  eszmei  felvilágosítás szándéka vezette. Vizsgálta a történelmi múltat, a magyarság  és a haza, a faj és a népiesség  fogalmát. Az életművét átható nemzeti gondolatot ezek az  írások  fogalmazták  meg. A népiesség számára nem jelentett külön  esztétikai  vagy  irodalmi  programot:  "a  népiesség. . . nekem a  nép  szellemi  és  anyagi  helyzetével való foglalkozást jelenti". "Népiesség annyi mint magyarság. Az  a magyarság, amelynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a legjobb európaiak is voltak."

A  népi  írók folyóiratának, a Válasz-nak a munkatársai  közé  tartozott,  majd Babits mellett a Nyugat szerkesztôje lett. Babits halála után a Nyugat  örökébe  lépô  Magyar Csillag-ot szerkesztette. A  német  megszállás  alatt  bujkálni kényszerült.

1945  után  a  Nemzeti  Parasztpárt  képviselôjeként  is  részt  vett   a  közéletben.1946-ban újraindította  a  Választ-t.  A  fordulat  éve   táján  visszavonult  a  politikai kôzszerepléstôl. 1950-tôl  -  Válogatott  versei  (1952)  kivételével  - hosszú idôn át nem jelent meg verseskötete.  Bár  ôt  tekintették ekkor is az irodalmi élet   egyik   vezéralakjának,   helyzete  felemás   volt,   tele   állandó konfliktusokkal.

Élete  utolsó  évtizedeiben  igyekezett tudatosítani,  hogy  a  magyarság egyharmada  országhatárainkon  kívül  él, és ezért  gátat  kell  vetnünk  a szellemi szétszóródásnak a közös nyelv, a kôzös kultúra, a közôs tôrténelmi múlt  eleven erejével. Ha a kisebbségi sorban élô magyarság  jogaiért  szót
emelt, ezt sohasem más népek ellen irányuló indulattal tette.


Pályakezdés

Illyés  az  avantgárd  sodrában  vált  költôvé,  forradalmisága   sodorta ellenállhatatlan    erôvel    az   "újitók   szellemi    élcsapatába".    A szürrealizmusban a modern líra új távlatát fedezte fel, de nem azonosította magát maradéktalanul az irányzattal. A  szünealizmust  világmagyarázatként nem tette magáévá,  inkább  a  költôi nyelv  lehetôségének fogadta el. A gyakorlatban igazi  szürrealista  verset nem tudott írni, képzeletét fogva tartotta a valóság, élményeinek életszerű kifejezésétôl nem tudott teljesen elszakadni. A szürrealizmus hatása inkább csak a merész képalkotásban érvényesült.

Párizsból nem kiforrott költôként érkezett haza. Költôi eredményeinél  jóval  jelentékenyebb  az  élmény  és  ismeretanyag,   amire külföldi tartózkodása idején szert tehetett. Itthon a reális  tennivalókban otthonra talált költô vállalta a
nép szószólójának szerepét. Feladatvállalásából következôen úgy látta, hogy itt  alkalmatlan  módszer a szürrealizmus. Az a véleménye, hogy mi "itt  ne  úgy  legyünk  modernek,  mintha  Párizsban  élnénk. Nem,  nekünk  úgy  kell  itt  moderneknek  lennünk,  mintha a magyarság mélyrétegeiben, a  pusztákban,  a  falvakban  élnénk." Fokozatosan kialakított egy egyszerűbb,  világosabb,  a  nép   képzelet-   és   gondolatvilágához   közelebb   álló    verseszményt,  költészetében  egyre inkább teret nyert a tárgyiasan ábrázoló,  hagyományos  költôi kifejezésmód. A tárgyak, dolgok, jelenségek valósággal életre keltek  a  fiatal Ilyés költészetében, és az így felidézett  otthonosságban,  elemi  életbizalomban   rejlik  mindenek  elôtt  költôi  ereje.  Lírája   a   nagy  intenzitású  megfigyeléseken és az érzelmi  megnyilvánulások  visszafogásán  alapszik.

Költészetének  tárgya a húszas évek végétôl egy évtizeden át  jórészt  az  uradalmi   cselédség   élete.  Úgy  beszél  a   zsellérekrôl,   béresekrôl,  pásztorokról  és  parasztokról, hogy belülrôl láttatja,  de  kívülrôl  nézi  ôket. Költészetében nagy szerephez jut a tájvers,  az  életkép,  az arckép és az  elbeszélô  költemény.  Témában,  a szociális  elégedetlenség  kifejezésében, egyszerűbb stílusában,  a  leíró-epikus  jellegben  Erdélyi Józsefhez kapcsolódik.  A  szürrealizmus  hatása azonban továbbra is érezhetô képei természetében,   képzettársításának  technikájában,  a   vers   hézagaiban,  hátterében, idegzetében. (Nehéz föld, 1928; Sarjúrendek,1930).

A harmincas évek elején született elbeszélô költeményei a tárgyias leírás  és lírai személyesség jegyében fogantak, menetüket általában az epikus és a  lírai tételek egymást váltó rendje szabja meg. A költô egyszerűen szól,  de  közben  érezteti  fölényét  is a naiv hanggal szemben  (Három  öreg,  1931;  Ifjúság,1932; Hôsökrôl beszélek, 1933).

A  Szálló  egek  alatt c. kötetében  (1935)  kifejezésre  jutó  életérzés  tragikusabb  színezôdésű, a költô fájdalmasan döbben rá, hogy "nô a  világ,  nô  árvaságom". Hang,jának  közvetlenségét merengô  rezignáció  és  keserű  irónia  váltja fel. A szerelemben keres vigaszt, kárpótlást  csalódásaiért, benne nôhet fölébe az embert megalázó világnak.

Illyés szerelmi líráját a szenvedély visszafogottsága jellemzi. Az érzést kísérô  hasonlatai,  metaforái  csaknem  mindig  a  természetbôl  valók.  A Testvérek-et  (1935)  is át- meg átszövik a természet elemei. Már  az  elsô strófában  a  lány  úgy  ölt testet, úgy  lesz  láthatóvá,  hogy  közben  a természet  maga  elevenedik  meg.  A  vers  a  lányalakban  egy  bensôséges természeti  világot idéz meg - a szem árnyékos völgye, a pillák sűrű  sása, tövükön eleven kis vadvíz csillogása, síkos halacskák -, a kedves már nemcsak a költô szerelme, hanem a természettel analóg nôi jelenség, az élet ôsképe.

A  vers  szerkezeti rendjében a hármas szám az uralkodó;  az  elsô  három strófában  három testrész nézésének a vágya csábítja a beszélôt,  a  "három nap"  három egymást követô szakaszban válik a refrén nyomatékává.  Az  elsô három  versszak  mondatszerkezete  is hasonló:  mindegyikben  két  fômondat között egy minôségjelzôs mellékmondat áll.

Az érzelem heve minden strófában emelkedik, a szépséggel betelni nem tudó öröm  átforrósodik, a látványtól felhevült képzelet a  megnevezhetetlen,  a lét határait szétfeszítô, a fájdalmat feloldó beteljesülés felé tör.

Az  utolsó  két strófa magasabb szinten, idôtlen  távlatokban  fejezi  ki mindazt,   amit   az  elôzôek  megszólaltattak.  A   vers   zárlatában   az átlényegülésnek,  a teljes egybetartozásnak az érzése jut  kifejezésre.  Az idôsíkok is egymásba keverednek: az ölel háromszor, háromféleképpen, három idôben ismétlôdik.

A   költeményben  a  gyöngédség  az  áhítat  érzését  erôsítik   a   vers alliterációi (sűrű sását, fényét fürge, nézni némán, kisejlô kebledet).


Rend a romokban

A Rend a romokban c. kötetében (1937) magasra ível Illyés   lírája.  A  harmincas  években  keletkeznek  a  töprengô,   vitázó gondolatokat, belsô drámát életre keltô,drámai  monológ típusú nagy költeményei. Ezekben Illyés az önmaga elôtt  is érvényes, a szociálisan igazolt és hiteles erkölcsi magatartás kialakításáért küzd. A Nem menekülhetsz c. költeményében (1934) az egyéni társadalmi kiemelkedés és  a néphez   való  hűség  gondolata  ütközik  össze.  Illyés   a   magatartását meghatározó, választását elindító gondolat születését, belsô  dialektikáját és küzdelmét ábrázolja.

A  kacsalábon  forgó  vár(1937)  nagyarányú  látomásszerű  kép  az   élet kiváltságosainak világáról. A költô az ôsi magyar népmesék képét  értelmezi át:  a  "kacsalábon forgó vár" itt nem magától forog,  a  nyomorgó  béresek hajtják  lent ezt a "kerek gyönyörűséget". Az egész költemény a fent  és  a lent, a felsô tízezer és a nyomorgó tömegek, az úri világ és a puszta népe ellentétére épül.

1937  után  mindenütt  reménytelenség vette  körül  költônket,  az  ifjan megálmodott   jövô   nagyon   távolinak   és   elérhetetlennek    látszott. Költészetében  is a csalódás, a kiábrándultság, a nemzeti felelôsség  egyre komorabb  és végletesebb hangjai váltak uralkodóvá. Nem látott más  kiutat, mint fegyelmezetten,munkával, okossággal túlélni a háborút, a fasizmust. Közvetlen  programként inkább csak a megmaradást, a régi értékek megôrzését hirdette, és menedéket kínált:  hazát  a  "magasban", azaz a költészetben és a  tudatban  (Haza  a magasban, 1938).


Egy mondat a zsarnokságról

A háború után versekkel köszönti a romokból hazát építô parasztságot és munkásságot (Megy az eke,1945 ; Cserepezô, 1945; Amikor a Szabadság-hídra a középsô részt  felszerelték,  1946).  A fordulat évétôl kezdve  azonban  mind  több bizalmatlansággal szemléli a körülötte zajló  eseményeket  (Zrinyi,  a költô, 1952), az  a  meggyôzôdése,  hogy  a nemzeti történelmet megint a nagy lehetôségek elsikkadása kezdi jellemezni. 1950-tôl hosszú idôn át inkább csak történelmi drámáival szerepel a nyilvánosság  elôtt. Ritkán megszólaló költészete  erkölcsi  figyelmeztetés (Az épitôkhöz,1952.)

Az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában megjelent, de 1950-ben  írt  Egy mondat a zsarnokságról c.verse jól mutatja jogos indulatát, véleményét a totális diktatúráról.  Vádszava  mindjárt a felütésben  drámai  tetôponthoz  közeli  magasságban csendül fel, s magával sodró lendülettel folytatódik, s kifogyhatatlan érvei a sokkolásig fokozzák a feszültséget. A "nemcsak" várakozást felcsigázó szava sorozatosan mellbevág azzal,hogy mi jöhet még. 18 szakaszban sorolja döbbenetes megállapításait,  végül a pontosvesszô pillanatnyi szünete után  megtudjuk, hogy a már megismert iszonyaton túl mi mindent tartogat még a zsarnokság: mindazt, ami alattomosan  beszüremlett  a létbe, lélekbe,  családi  életbe,  barátságba, szerelembe. Aztán a "mert" szóval indított mondatok 21 strófában  árasztják a bizonyítékokat:ez is, az is zsarnokság ott, ahol zsarnokság van. Az utolsó négy strófa  az érvek tetôpontján minden eddiginél fenyegetôbben  ismétli  meg  a  "hol  zsarnokság  van"  vezérmotívumát.   A legsúlyosabb  ítélet:  "magad is zsarnokság  vagy".  A  végkimerülésszerűen elhalkuló zárlat után halálos csend érezhetô.

A  költemény inspiráló élményei között ott van Éluard Szabadság c.  verse  is. Hasonlítsuk össze a két művet!

Az  ötvenes  évektôl lírája a történelmi sors, az élet és  a  halál  nagy  kérdéseivel  viaskodik.  A Kézfogások c. kötete (1956)  jól  mutatja,  hogy  mennyit  gazdagodott  költészete az ötvenes években.  Különféle  témájú  és  művészi  megoldású  verseket  tartalmaz. A Vadludak  a  múlhatatlan  vágyat  szólaltatja  meg a tanyasi, a gyermekkori világ után: "Engedtem,  mentem  s  lettem,  ami  lettem / s szivem sajog; / fáj, hogy nem vagyok  -  bármilyen  érthetetlen  - / ki nem vagyok!" Valami ahhoz hasonló érzés ez, mint ami  a  nagyvárosban élô Arany Jánost is elfogta: ". . . hogy a mezôt, az anyatermészet / kebelét elhagytam, sajog egy  érzet /  Holtig  sajog  itt  benn. . "  Más  versekben  szorongásait  fejezte  ki (Menedék, Bélyegesek), és hangot adott életfelfogásának is (Doleo ergo sum, Mors bona nihil aliud -'Fájok, tehát vagyok', 'Jó halál, semmi más').

A  kötet  magvát  a nagy ívű gondolati költemények  alkotják.  Ezekben  a drámai  szerkezetű  versekben  az  egymással  viaskodó  eszmék  és  érzések küzdelme adja a feszültséget. Az egyes részek az okozatiság fonalán haladva láncszerűen kapcsolódnak egymásba.

A reformáció genfi emlékműve elôtt (1954) önmagával folytatott drámai dialógus, elvont gondolatokat vitázva kifejtô költemény. Azt a történelmi kérdést veti fel,hogy  mi  az eredménye a hitújítók véres harcának, érdemes-e  az  eszmékért fegyvert fogni. A költemény végül a harc mellett szavaz, de megrendülten kimondja, hogy a történelem  eredményeiért  nagyon nagy, olykor  elviselhetetlen  árat  kell fizetni.

A  Bartók  c.  költemény a zeneszerzô halálának  10.  évfordulóján,  1955 októberében,  országosan rossz közhangulat idején jelent meg a  Szinház  és Mozi c. hetilapban. Idôszerűségét nemcsak az évfordulónak köszönhette, mondanivalója szorosan kapcsolódott  a magyar társadalom akkori problémáihoz és az emberiség nagy gondjaihoz is.

A  költô vitázik, hol Bartók zenéjének értetlen kritikusaihoz  szól,  hol magához a zeneszerzôhöz, egy helyütt Kodályt is mellé állítva. A rettenet kimondásának jogáért, szükségességéért emel szót. Indulata formálja a költeményt anélkül, hogy az elhomályosítaná  a  gondolatot.  A vers felfokozott  izgalmát  a  váltakozó sorszámú  strófák, a lihegô lélegzetvételre emlékeztetô, hosszabbra  nyúló, majd  hirtelen lerövidülô sorok, a kihagyó, majd újra felcsöndülô rímek  is érzékeltetik. A vers lázas sodra,  csapongó  gondolatmenete, újra és újra visszatérô  motívumai  zenei fogantatásúak.


Az utolsó évtizedek

Utolsó  korszakában átalakul Illyés költészete. Az  átalakulás  folyamata  jól figyelemmel kísérhetô az egymás után megjelenô köteteiben: éj versek (1961), Dôlt vitorla (1965), Fekete fehér (1968), Minden lehet (1973), Különös testamentum (1977). Verseiben gyakori a létezés végsô pontjára,  a halálra vonatkozó meditáció. Költôi módszere is  átalakul:  az avantgárd  eszközeihez  is visszanyúl, a szürrealizmus a  hosszú  évtizedek tapasztalataival fegyelmezve, kezelhetô módszerré válik számára. Gyakran sűrít, összevon, inkább kihagy, mintsem részletez, képzettársításai  merészek,  a  síkok és pólusok öszszekötése váratlan. Verseiben  ritkább  a  hosszú  leírás, az epikus részletrajz, az epikus jellegű  elbeszélô  hangot  tömörség  és  reflexív egyszerűség váltja fel. A  mondatfűzés  tömörebb  és  bonyolultabb, mint   korábban,  a  képek  sugárzása  erôsebb,   több   az  asszociációs  szerkesztés bennük és kevesebb a didaktikus,  tanító  célzatú  fogalmazás.  Hol  személyes líraisággal szól, hol a tárgyat  engedi  szóhoz  jutni, hol pedig a lélek személytelen, pontosabban kollektív rezonálását  a világra.  Költeményei  többnyire  már  nem  az  érzelem  kialakulásának,  a gondolat születésének  adnak keretet, hanem az egyéni lét törvényszerűvé  szilárdult gondolataiból,  életérzéseibôl  leszűrt eredményt közvetítik.  Felfedezi  a bonyolult, az egymásra rétegzett élményeket, emlékeket, érzelmeket, sejtelmeket, gondolatokat és gondolatfoszlányokat tömbszerűen  tartalmazó  verset, mely magától  értetôdôen  sűríti  egyetlen feszült pontba a látványt, a személyes és a történelmi-történelem alatti emlékezést, a közös és magánérdekűt. Illyés tudatosan vállalkozott a modern személyiség  kíméletlen önelemzésére. Feszültség,  drámaiság,  zaklatottság telíti  líráját:  könnyen szerzett derűt nem ismer. A  versek  nagy  műfaji változatosságot  mutatnak:  modern dal, szonett,  óda,  ditirambus,  hosszú költemény,  oratórium,  prózavers,  képvers  egyaránt  megtalálható  költôi termésében.

A  Dôlt  vitorla nyitóverse, az Újévi ablak képvers. A  vers  szavai  egy négyszög  alakú  statikus  keretben helyezkednek el,  melyet  több  helyütt szöveges félsorok rácsai fognak át. A vizuális képmezôn  a  szavak  elhelyezése  a  hó  hullását  érzékelteti.  Az   újévi szituációt  és  hangulatot a cím, a grafikai kép és a  hó  szó  ismétlôdése együttesen  idézik fel. Az elsô öt sorban a hó szó ötvenszer  jelenik  meg.  Ennek  jelentése  és hangulati értéke pozitív (pl. a tisztaság  és  szépség iránti vágyat is felébresztheti).

A  hatodik  sor  a  struktúrában  hirtelen  váltást  hoz:  egyrészt  több különbözô szót tartalmaz, másrészt a szavak hangulati értéke negatív. A  hó szó  hangalakja  itt, a hangok sorrendjének  megfordításával  a  fájdalmat, szomorúságot, félelmet kifejezô oh-ra  vált át, és most már ez tölti be a vers ablakának nagyobbik  részét, kilencvenhatszor  ismétlôdve. A szöveges félsorok segítségével az  elsô  öt sort  alanyként,  a rá következô tizenkét sort pedig  állítmányként  fogjuk fel.

A szöveg végkicsengése fájdalmas, szomorú; az újévi ablak képe,  valamint a hó, illetve hóesés mintha elfedné, eltakarná mindazt, ami fáj.

Az  Esti dal a költôi dal modern változata. A lírai én megrendülve  veszi tudomásul  a  halál  megállíthatatlan közeledését,  és  élettársánál  keres menedéket.  A  vers  hatása  a  tiszta  egyszerűségbôl,  a  sorok   közötti "csöndbôl"  ered.  Az  otthon, a "kis világ" nagy szerephez  jut  benne.  A versben  a  sötétség  létminôséget jelöl.  Egyaránt  vonatkozhat  az  ember társadalmi és kozmikus  helyzetére. Az utóbbit kimondja a költemény (halál),  az  elôbbit csak sejthetjük. A verset racionálisan megszerkesztett, változatosan tagolt vizuális képe teszi világosan áttekinthetôvé.

Illyés  valamilyen  ôsi,  évezredek  óta hallani  vélt  ígéretek  be  nem  tartásával  vádolja  a létezést (Az îgéret megszegése),  tudomásul  véve  a  rettenet  elszabadulásának  megannyi  ismétlôdésében  azt  is,  hogy  ennek  lehetôségei  soha nem semmisülnek meg. A történelem ebben  a  vonatkozásban  nem hoz lényegi változást. Nemzedéktársaik egymást követô beszállását a halál messzi partok felé vivô hajójára is már olyan színtéren jeleníti meg, melyen a történelem látványosabb  mozgásai  csak  epizodikus  szerephez  jutnak  (A  korosztály behajózása, 1964).


Koszorú

A nemzeti-közösségi élmény legszebb vallomása a Koszorú (1970). A költemény a magyar nyelvrôl szól, s egyben  a nyelv élete mögött a történelemrôl, az élethalálharcokat  idézve. Magasrendű  pátosszal  nyilvánítja ki a nyelvi s ily módon  a  még  mélyebb  értelmű kötôdések által összetartott közösséghez tartozás érzését. A  költô a felelôsségtudat  kemény  és  keserű  szókimondásával  beszél  az  anyanyelv
használatának   és  megtartásának  szabadságáról  mint   szükségletrôl.  A  költeményben az anyanyelv az emberi jogok elidegeníthetetlen részeként jelenik meg mint az általános emberi örök értéke. A vers forró indulata, feszültsége és pátosza abból ered, hogy a szerkezet két elemet ütköztet össze: az anyanyelvhez való jogot mint emberi jogot fordítja szembeannak megcsúfolásával, korlátozásával.

A költemény kezdô sorai a tűz képét asszociálják. Ez a metafora annyira szuggesztív, hogy a "nyelv" szóban sem  csak a puszta fogalmat érzékeljük, a tűz lángnyelvét is belelátjuk.  A lángnyelv a Szentlélek asszociációját is felkeltheti. (A Szentlélek az Űtestamentumban az az erô,  amelyet Isten ad az ô választottjainak. Az  Újszövetségben  elbeszélt történet  szerint, amikor Jézus követôi a mesterük mennybemenetelét  követô tizedik napon - a zsidók pünkösdjén - együtt voltak, a Szentlélek tüzesnyelvek formájában szállta meg ôket, és különbözô nyelveken kezdtek el beszélni. Apostolok cselekedetei 2,1-13.) îgy a nyelveken szólás isteni ajándék, hivatás is.  A  költôi  képben felidézett tűz azonban a  talaj  szintjén  kígyóként iramodik, s most már a kígyó-hasonlat viszi tovább a képzeletet. A mondatot egy, a nyelvre utaló értelmezô jelzô zárja: "megalázott". Ezt a hátravetett jelzôt a jelzett szótól nagy távolságra helyezte el a költô, így  különösen nagy a nyomatéka.

A  vers ezután a múltba vezet, s a jelen állapotot a  nemzeti  történelem  múltjából  vett  hasonlatok sorozatával érzékelteti,  melyek  felvillantják azoknak  az  embereknek  az alakját, akik a  nyelv  épségét  megôrizték:  a  behúzott  vállú parasztokat, a meghunyászkodó öregeket, a nádkúpban  remegô lányokat,  arabszíjra  fűzött gyerekeket, a tatár és  a  török  áldozatait. Ezeken a sorokon a Himnusz szavai derengenek át: "Most rabló mongol  nyilát /  zúgattad  felettünk, / Majd töröktôl rabigát /  vállainkra  vettünk."  A költô a szakasz végén a "most" háromszori ismétlésével ránt vissza ismét  a múltból a mába.

A   költemény  indulati  telítettsége  egyre  fokozódik,   részei   egyre  terjedelmesebbek - az elsô szakasz hét, a második tizenöt, a harmadik harmincegy sorból áll - ,a  mondatszerkezetek  egyre  bonyolultabbak. A  harmadik  szakasz  birtokos jelzôs szerkezetek sorozatával szól a nyelv milyenségérôl és a nyelv itt és szerte a világon élô  hordozóiról, megtartóiról. A vers indulati tetôpontján lép elôtérbe  a lírai  én.  Itt  világosodik  meg a  cím  jelentése:  minden  elismerés  és dicséret, minden koszorú, amit a költô kaphat, valójában a nyelvet  illeti, mely  azonosul az "édesanyá"-val. (A költô Édes Gergely [1763-1847]  írt  a nyelvrôl mint édesanyáról.)

A vers legfontosabb gondolatrendezô, ritmusteremtô eszköze a  fölsorolás:  a   második  szakasz  hasonlatai,  a  harmadik  rész  birtokos  jelzôi,   a  szóismétlések (közt, most, nyelve), az azonos mondatrészek mind a  halmozás alakzatai.

A  költemény szabad vers, gondolat- és mondatritmusa van, de  a  ritmusba némelykor az idômérték is belejátszik. A verssorok ideges futását  fokozzák a  daktilusok.  A  ritmust  a  költô  mindig  alárendeli  a  magyar   nyelv hangsúlytörvényeinek:  a  névelôt  háromszor is a sor végén  hagyja,  és  a hangsúlyos névszóval kezdi a következô sort.


Illyés életművében népi, nemzeti és egyetemes értékek ötvözôdnek. Morális igényesség  jellemzi, a vers számára mindig valamiképpen tett.  Eszménye  a világosságra törô, fegyelmezett közlés. Nem híve a túlzott kitárulkozásnak, az  indulat  verseiben mindig a gondolaton tör át. Költôi  alkatánál  fogva szívesebben él a retorikai, fogalmi elemek eszközeivel, mint a  zeneiekkel. Érvelése  inkább  kifejtô, mint elhallgató, sejtetô. Költeményei  inkább  a látványt jelenítik meg, kevésbé látomásszerűek. Költészetét a szenvedély és a józanság, az indulat és a fegyelem egysége jellemzi.

Adnow banner

loading...

Ciráda zenekar - Hazám hazám

 

Facebook diákmeló - Box Middle

Online Toborzás hírek
Új lap - 1