(1866)
A teljes realizmusban megtalálni az emberben az embert
Pszichológusnak neveznek: nem igaz, csak realista vagyok, a szó legnemesebb értelmében, mert az emberi lélek teljes mélységét ábrázolom.
(DOSZTOJEVSZKIJ: NAPLŰJEGYZETEK, 1880-1881.)
Mindig azt mondják, hogy a valóság unalmas, egyhangú, s az emberek, ha szórakozni akarnak, a művészethez, a képzelethez fordulnak, regényeket olvasnak. Szerintem épp fordítva áll a dolog: mi volna fantasztikusabb és váratlanabb, mint a valóság? Mi volna olykor hihetetlenebb nála? Egy regényíró sohasem tud olyan képtelenségeket ábrázolni, mint amilyeneket a valóság tálal fel nekünk naponta ezerszámra, a legközönségesebb dolgok alakjában.
(DOSZTOJEVSZKIJ: DON CARLOS ÉS SIR WADKIN, 1876)
A múlt században, amikor a nyugati regény a társadalomtól elidegenedett, a magány súlya alatt összeroppanó egyén ábrázolásába torkollik, az orosz kezdettől azon démonok elleni harcot ábrázolja, amelyek az egyént a világtól és a közösségtől elkülönítik. Ez a lényegbeli vonás nemcsak olyan figurák problematikáját magyarázza meg, mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovja és Ivan Karamazovja vagy Tolsztoj Pierre Bezuhovja és Levinje, nemcsak ezeknek az íróknak a szeretet-hitvallását és hitét, hanem az egész orosz irodalom messianizmusát is” (Hauser A.).
Az alapvető sorskérdést, az egyén elidegenedését, a modern ember elmagányosodását az oroszok a szabadság problémájaként fogalmazzák meg; tartanak az anarchiától, a bűnözéstől, az erkölcsi relativizmus veszélyétől. (Beteg társadalmunkban felbomlik a jóról és a rosszról alkotott fogalom. Ki tudja ma, mi a +jóă és mi a +rossză? Mindenki maga szerint tanítja.” Dosztojevszkij.) Sehol sem élik át ezt a kérdést mélyebben, intenzívebben, és senki sem érzi a megoldásával együtt járó felelősséget kínzóbban, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij. Hőseik mind ezzel a problémával viaskodnak.
A túlzott individualizmus és a (napóleoni) hatalomeszme megszüntetésére irányuló két nagyregény egyidőben jelent meg a Russzkij Vesztnyik hasábjain: 1865-66-ban Tolsztoj Háború és békéjének első fejezeteit közölték folytatásokban, 1866-ban pedig a teljes Bűn és bűnhődést, a szabadságkeresés katasztrófájának regényét, amely, az író szerint, bűnbe és magányba sodorja az embert. A magány feloldásának posztulátuma, az elképzelhető valódi boldogság forrása viszont: a szenvedés vállalása, részvétel a közös emberi sorsban” (Török E.).