Olvasónapló és elemzés

1.    Az olasz ifjú köszönti a varázslót, amit az sértésnek vesz, megsuhintja felé lovagló ostorát, a fiú nyelvet ölt a publikumra.
2.    Számtani mutatványok: számokat írt fel a táblára, s letakarta egy papírlappal, s a közönségből akart kihívni két embert (elsőre két írni nem tudót), végül egy fiatalember állt ki szülőfaluja mellett —  hascsikarás. Kiment egy fiú, vállalva az írnok szerepét, s a közönség által diktált számokat felírta a táblára, majd C. összeadatta vele. A papiros alatt ugyanez a szám állt.
3.    Kártyatrükkök: 2 pakli kártya, C. kihúzott az egyikből 3-at, s a néző a másikból ugyanazt a hármat. Egy büszke olasz saját akaratából akart választani, ám a kihúzott lapok újra megegyeztek.
4.    Tárgyakat adott körbe a teremben, háttal ült a színpadon a publikumnak, s megkérte őket, rejtsék el azokat. Egy angol nő cipőjéből húzta elő az ékköves tűt, majd átadta Angiolieri asszonynak, majd elmondja, hogy a nő Eleonora Duse művésznő társalkodója volt.
5.    Szünet. A gyermekek már aludtak, a Mann család mégis maradt.
6.    C. megmerevített egy fiút, két szék támlájára fektette, és ráült a deszkamerev testre.
7.    Egy idősebb, szalmaszéken alvó nővel elhitette, hogy úton van Indiába, a nő pedig mesélte kalandjait.
8.    Egy daliás katona többet nem tudta felemelni karját, miután C. kijelentette, hogy karja lebénult.
9.    Angiolieri asszonyt férje keresztnevén – Sofronia –  szólította. A nőt teljesen hatalmába kerítette C., bárhová követte volna, férje tehetetlen volt.
10.    Az imént megmerevített férfi most steppelni kezdett a színpadon, majd két másik is csatlakozott hozzá, s hiába tiltakozott a római úr, ő is táncolni kezdett. Egy német nő tarantellát kezdett járni.
11.    Éjfél után járunk. Mindenki „mámoros”. C. felhívja Mariót a színpadra. Mario nem lelkesedett a felkérésért, de felment. C. faggatta bánatáról, múltjáról, s végül egy bekiabálás útján megtudta, hogy Mario szerelme Silvestra. — Csúfos csók — Cipolla halála

 

 A Mario és a varázsló című kisregény elemzése

A mű nagyon hihetőnek hangzik, elolvasása után az a gondolat fészkelődhet belénk, hogy ez a dolog már biztos, hogy megtörtént. Ezt az író naplószerű megfogalmazása, és gyakori kiszólásai segítik.

A történet röviden arról szól, hogy az író családi körben nyaral egy olasz üdülőfaluban, Torre de Venere-ben. Több nézeteltérésük támad a helyiekkel. Majd a történet egy előadáson történt tragédiával ér véget.

A kisregény alcíme már megadja az alaphangulatot: „Tragikus útiélmény”. Miért tragikus? Erre csak utalásokat találunk az első bekezdésben, amit akár az alkotás tartalomjegyzékének is tekinthetünk. Még ebben a bekezdésben elhangzik egy név: Cipolla. Ki lehet ő? Az olvasó még ekkor nem tudja, hogy az egyik címszereplőről van szó.

Az író először a falu jellemzőit írja le, mint ha egy útikönyvet olvasnánk. A harmadik bekezdésben érdekes dologra figyelhetünk fel: „Augusztus közepe volt, az olaszok szezonja még javában zajlott; idegenek számára nem a legalkalmasabb pillanat, hogy a hely varázsát méltányolni tudják.” Erre azért kaptam fel a fejemet, mert az író, szerintem nyugodtan használhatta volna a „külföldiek” szót az „idegenek” helyett. Miért így használta? Miért kezelik itt az „idegeneket” másodrendű vendégként a rómaiakkal, az olaszokkal szemben? Erre jó példa volt az, hogy az író családja nem ülhetett le a tengerparti asztalokhoz, mert az a „vendégeké”. Az olasz vendégeké.

Ebben a bekezdésben találkozunk először Marióval, a másik címszereplővel, igaz, csak futólag. Annyit viszont megtudhattunk róla, hogy pincérként dolgozik.

A következő bekezdésben újabb jelét láthatjuk az olaszok „felsőbbrendűségének”. Az író gyerekei éppen a szamárköhögés utóhatásai alatt vannak, és a mellettük lévő szobában, ahol egy olasz hercegnő aludt, meghallotta a köhögéseket, és „a szamárköhögés hallás után terjed”-babona alapján panaszt tett a Grand Hotel igazgatóságánál. Az igazgatóságot az orvos véleménye sem hatotta meg, miszerint a gyerekek már nem fertőzőek, ezért a családnak el kellett hagynia a hotelt. Innen a Penzione Eleonórába költöztek. Érdekes ellentétet láthatunk a Nagy Hotel rossz bánásmódja és a kicsi panzió vendégszeretete között.

A kisregény hatodik oldalán tetőzik az olasz-idegen ellentét. Pontosabban, választ kapunk arra, hogy miért is van ez az ellentét: „Valahogy hiányzott körülöttünk az ártatlanság, a természetesség légköre; ez a publikum (az olaszok) „tartott magára” – először nem is tudta az ember, mi értelme van ennek: adta a méltóságost egymás és az idegenek előtt, komoly rátartiságot, éberen vigyázott tiszteletszomjat mutatott – mi ez? Azután az ember rájött, politikáról van szó, a nemzeti eszme forog a szőnyegen. A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött – természetellenes és lesújtó jelenség. A gyermekek tulajdonképpen egészen sajátos népfajt és társadalmat alkotnak, úgyszólván külön nemzetet; még ha kis szókincsük különböző nyelvekhez tartozik is, közös életformáik alapján könnyen és szükségserűen verődnek össze a világban.” Ez a hosszú idézet nem másról szól, mint a fasizmusról. Ez az eszme az, amiért Olaszországban „nem szeretik” az idegeneket. De valóban akarták ezt a rendszert az olaszok, vagy talán nem volt más választásuk? Tehetjük-e Cippolát és Benito Mussolinit egy kalap alá? Lehet, hogy ugyanarról a személytől van szó?

Ez a nemzeti tudat sérül akkor, mikor az író kislánya megmossa a fürdőruháját, és ezt csak úgy tudja megtenni, hogy leveszi, és pár másodpercig meztelen lesz. Ez a tett nagy megrökönyödést váltott ki a „hazafias” olaszokból. Majdnem bírósági ügy lett belőle, de végül 50 líra büntetés kifizetésével le is zárult ez a dolog.

Cippola érdekes pillanatban tűnik föl. Akkor tűnik fel, amikor „megszűnik a strand nemzeti jellege”, ugyanis az olaszok ekkor utaztak haza. Az olvasó ekkor tudhatja meg, hogy Cippola lesz a címben megemlített varázsló, hiszen este előadása lesz! Az író gyerekei nagyon várják ezt az estét, hiszen ilyen eladáson még nem vettek részt.

Eljött az este. A varázsló hatásos kezdést akart, ezért „késett” fél órát. Cippola végre megjelent. A lovag, ahogy az író őt nevezte, „egy nehezen meghatározható korú, de semmi esetre sem ifjú férfiú volt, éles, kusza vonalú ábrázattal, szúrós szemmel, redősen zárt szájjal, kicsi, feketére viaszozott bajuszkával, és alsó ajka és válla között úgynevezett légyszakállal, s bonyolult utcai-estélyi eleganciával öltözve. Bő fekete ujjatlan köpenyt viselt, bársonyhajtókával és atlaszbélésű vállgallérral, amelyet elől összefogott, és fehér kesztyűs kezét kényelmetlen mozdulattal tartotta hozzá, nyaka körül fehér sál volt, fején erősen homlokába nyomott karcsú cilinderrel.” Ilyen a varázsló kívülről. De milyen igazából? Ki fog derülni, hogy ez az ember nem varázsló, hanem egy hipnotizőr. Az egész előadás abból állt, hogy megkereste a gyenge akaratú embereket, és több megalázó dolgot csináltatott meg velük. A közönség és a lovag hatása alatt volt, a hipnotizáltak pedig csak egyszerűen tették, amit a varázsló parancsolt nekik. Az előadás elején még csak enyhébb dolgok voltak, de a vége felé eljött az az időpont, mikor a lovag már az egész közönséget a markában tudta tartani. Ez azután következett be, mikor a római úr kijelentette, hogy ő akkor sem fog táncolni, ha Cipolla akarja. Küzdöttek egy ideig, de végül vesztett az úr, és ő is beállt a táncolók sorába. Az író így vonta le a megfelelő konzekvenciát: „Ha jó értettem meg az eseményt, ez az úr a harckészségének tisztán negatív voltán bukott el. Nem-akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet; valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat: valamit nem akarni, és egyáltalán semmit sem akarni, tehát a parancsoltat mégis megtenni, talán túl közel van egymáshoz, semhogy a szabadság eszménye ne kerülne közöttük kutyaszorítóba…” Ezt azt jelenti, hogy az élet nem nem-akarásokból áll. Itt van egy eset: nem akarok kábítószerfüggő lenni. De ha nincs meg az a dolog, amit akarok, akkor a nem-akarás az ellenkezőjére fordulhat. Akinek csak nem-akarásból áll az élete, nincs élete.

Egyszer csak a lovag felszólítja Mariót. Ugyanazt a Mariót, akit pincérként ismertünk meg. Mario egy zömök testalkatú ember, rövid hajú, alacsony homlokú. Szeme színe szürke, orra benyomott, szeplős nyergű. Arcát mindig valamiféle primitív mélabú árasztotta el, ezért szereti őt az író. Mario gyorsan engedelmeskedik, felmegy a színpadra. Fontos megjegyezni, hogy Cipolla először téved előadása során. Nem találta ki, hogy Mario hol dolgozik, pedig az előző áldozatoknál ezt mindig eltalálta. Elkezdi faggatni, de Mario ki akar térni a válaszadás alól, majdnem leül, de az egyik giovanotto, aki már ekkorra rég áldozat volt, elárulja annak a lánynak a nevét, akibe Mario szerelmes, és a hipnotizőr szerelmi bánatot gerjeszt Marióban, és arra kényszeríti, hogy Mario a lovagot Silvestrának nézze, és megcsókolja. A mutatvány sikerül, a közönség döbbenten ül, ez a pillanat „fura, iszonyú és izgalmas volt” Ekkor még kacag az egészet kiprovokáló giovanotto, majd Mario ráeszmél, mi is történt vele, hátratántorodik, közben felzúg a taps, Mario megüti a halántékát a kezével, közben a varázsló ünnepelteti magát, lemegy a lépcsőn, leül a székébe, és ekkor eldördül két lövés. Teljesen váratlanul. A pisztoly Mario kezében volt. Az illúzió megszűnt, a közönség ráveti magát Marióra, és lefegyverzik. Fel lehet tenni a kérdést: Miért volt Mariónál fegyver? Azt hiszem, erre a kérdésre nem fogunk választ kapni.

Az akaraterő mértéke egy nagyon fontos érték. A különböző szerepjáték-rendszerekben a karakter egyik fő értéke, hiszen az ember naponta kerül olyan helyzetbe, amikor az akaraterejét kell próbára tennie. Olyan egyszerű dolgoknál kezdve, hogy leülök-e tanulni vagy inkább televíziót nézek, egészen addig, hogy miért nem engedek a különböző kábítószerek hívó szavának. Fontos dolog az akaraterő Egyes helyzetekben a saját személyiségünk, de akár az életünk is múlhat rajta.

Budapest, 1999. március 22.
Törley Gábor

 Forrás: pezsgo.web.elte.hu