Kinézek az ablakon,
Falevél egy nagy halom!
Már a földet takarja,
A szél összekavarja.
Egy kis huncut szélgyerek
falevelet kergetett.
Összevissza kavarta,
feldobálta magasra.
Rászórta a fejemre,
leráztam én nevetve;
feldobáltam, fel az égbe,
kapaszkodjon meg a szélbe!
Köd ül a völgyben pöffeszkedik,
szerteszéjjel terpeszkedik,
nyújtózkodik, hempereg,
földi-felhőrengeteg.
Sír a felhő, hull a könnye,
eső ömlik le a földre.
Issza föld, míg csak bírja,
maradékból lesz a tócsa.
Belelépek, tocsogok,
jaj, már csupa sár vagyok!
Nem baj, csak még essen, essen,
szeretem, ha cuppg, fröccsen!
Dagi tócsa, pocsolya,
de nagy a kend pocakja!
Nő a tócsa, dagad, hízik,
a cipőm már alig látszik!
Minden csupa víz és sár,
ez az ősz, és nem a nyár!
Ez a gomba, de megnőtt!
Hordom majd, mint esernyőt!
Künn az esőn nem ázok,
gombám alá beállok.
Vígan nézem az esőt,
hordok gomba-esernyőt!
Állok az esőn, nézem, hogy potyog,
sok kicsi cseppecske orromon kopog,
csiklandozza arcomat, befogom az orromat,
kinyitom a számat, be is kapok hármat!
Piros-arany lombok között fújdogál az őszi szél,
hogyha kicsit csöndben maradsz, meghallod, hogy mit mesél.
Felhők hátán, tengeren túl hűvös idő közeleg,
bércek ormán, fenyvesek közt már a zord tél integet.
Földre hullott falevelet görget már az őszi szél,
figyelj csak jól, azt meséli: közeledik már a tél.
Forrás: Amatőr Irodalmárok Klubja