A XIX század második felének magyar költészete

érettségi tételek - magyar nyelv és irodalomA XIX század második felének magyar költészete
(Önkényuralom és kiegyezés)
Kétség és remény között

  Az 1849-es bukás és az 1867-es kiegyezés közt kibontakozó magyar
irodalomban sajátos összetettség, kettôsség tanúi lehetünk : az útvesztettség, a tanácstalanság, a mind keserűbb csalódások és szárnyszegettebb remények akkordjai mellett - velük mintegy szembeszállva,
viaskodva - fel-felcsendülnek a hit, a bizakodás, az élni akarás hangjai
is. Tovatűnt már a készülô forradalom lendülete, a forradalom elôtti
optimizmus, a "jobb kor" eljövetelét sürgetô hevület, de még nem köszöntött be a kesernyés kiábrándultság, a teljes reménytelenség. "A tettvágy és a kétségbeesés még váltakozó erôvel osztoznak a szíveken.
A kor fájdalma még nem a dezillúzióból (illúzióvesztés), hanem az
égô, feltépett sebekbôl származik. Igaz, csak a legjobbak szívét égetik ezek a sebek, mert az önkényuralom mind a terror, mind a csábítás
technikájához egyazon cinizmussal folyamodik. A léhaságra, közönyre
hajlamos, mohó és bírvágyó önkényuralmi korszak emberei közül magányosan emelkednek ki a nagy meghasonlottak, a töprengôk és útkeresôk, akik hívek akarnak maradni eszméikhez, elveikhez, önmagukhoz - hívek, minden kétely ellenére, mely szívüket mardossa.-
A kor legjobbjainak válsága abban áll, hogy kétely és bizakodás csatázik bennük, kiábrándulás és lelkesedés osztozik szívükön, egy nem
és egy igen közt vergôdik egész létük - és ugyanakkor ôk az igen mellett
szeretnének, de nem mindig tudnak lehorgonyozni" (Sôtér István : Romantika és realizmus. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1956. 219-20.1.).  Azok az írók, akik irodalmi pályájukat még 1848 elôtt, a reformkorban kezdték meg, vágyaikat, reményeiket, melyek megvalósulási lehetôségét a világosi szerencsétlenség kioltotta, nem adták fel, s ezek a
vágyak, remények és törekvések egy sor jelentôs művet segítettek még
világra, melyek vívódó kétséggel bár, de ragaszkodni akartak s ragaszkodtak is a negyvenes évek céljaihoz.
  Ezt bizonyítja a szellemi-irodalmi életnek az a megélénkülése, felpezsdülése is, mely az elnyomó idegen hatalom, a Habsburg- birodalom
elsô megrendülése idején, 1859 és 1861 között következett be (1859:
az osztrák hadsereg solferinói veresége Itáliában). Az irodalmi értelmiség egy új reformkor lehetôségében bizakodott, s elérkezettnek
látta az idôt a nemzeti függetlenség és szabadság kivívására. Atmenetileg a csüggedésen diadalmaskodó hit, a kételyeket legyôzô remény, a
kishitűséget félrelökô bizalom járja át a lelkeket. (Lásd Arany János
Magányban című költeményét!)
  Ez a hit, hinni akarás váltja ki Madách Imrébôl is - minden riasztó
kétely ellenére - a küzdés és a bizakodás nagyszabású költeményét,
Az ember tragédiáját (1859-1860).
  A nemzeti remények azonban nem valósultak meg. A birtokos köznemesség, mely az önkényuralmi korszak terrorja idején még - úgyahogy - egységesen szembeszállt az elnyomó hatalommal, most különbözô  érdekcsoportokra hullott szét, feladta addigi liberális, de-
mokrata és polgárosuló reformkori magatartását. Uton volt már, hogy
kialakuljon belôle történelmünk egyik legkártékonyabb rétege: a
dzsentri. Ennek a megváltozott magatartású köznemességnek is "köszönhetô", hogy 1867-ben létrejöhetett a kiegyezés, mely tulajdonképpen a magyar és az osztrák uralkodó osztály szövetsége - leegyszerűsítve -, az osztrák tôke és a magyar nagybirtok kompromisszuma volt.
Az az irodalmi értelmiség, mely szívében a reformkor folytatásának
vágyát ôrizte, magára maradt. A nagy 1859-61-es
föllendülés egy-két
év alatt teljesen lehanyatlott, s az 1860-as évek a magyar történelemnek és a magyar irodalomnak egyaránt a súlyos csalódás évei lettek.

A kiegyezés után


  1867 leoldotta ugyan az országról az abszolutizmus és az önkényuralom bilincseit, s a nemzet uralkodó osztályainak kezébe adta legfôbb dolgainak intézését (kivéve a hadügyet, a pénzügyet és a külügyet),
de a magyarság ideálját, a teljes nemzeti függetlenséget nem valósította meg. Mégis biztosított annyi elônyt, hogy bár nagyon lelkesedni
érte nem lehetett, bolygatásainak veszélyeitôl az ország egységét és a
magyarság vezetôszerepét féltô emberek általában visszariadtak. A kiegyezés az akkori európai hatalmi erôviszonyok s a magyarországi
társadalmi-politikai feltételek között elkerülhetetlen, reális egyezség
volt.
  Az egyes uralkodó társadalmi rétegek a kiegyezés világában mégsem
találták meg azonnal a helyüket, s elégedetlenek voltak vele, fôleg a
középbirtokosság. Részesedését a hatalomban, a gazdasági lehetôségekben kevesellte, s a "teljes függetlenség" jelszavával ellenzékbe vonult. A középbirtokosok egy részének a vagyona - a föllendült tôkés
versenyben, avult gazdálkodása és idült tôkehiánya következtében végképp elúszott. Válság válságot követett. Végül 1875-ben a kiegyezést
létrehozó párt és az elégedetlenkedô középbirtokosság pártja között
megegyezés jött létre, s a két párt - Szabadelvű Párt néven - Tisza
Kálmán vezetésével egyesült.
  Az államigazgatás jelentôs része a középbirtokosok kezébe került.
Igy még megmaradt birtokának megôrzésére lehetôség nyílott; a birtokát elvesztett többség pedig az államapparátusban helyezkedett el.
  A külföldi tôke beáramlásával meginduló gyors kapitalizálódás
együtt járt az életfelfogás nagy mértékű átalakulásával. A pénz egyre
növekvô uralma maga után vonta a közerkölcsök megdöbbentô lezüllését: az önzés és a korrupció szinte demoralizálta a nemzetet.

  Az 1867 utáni korszak közhangulatát heves illúzióvesztés, csalódottság jellemezte, mely a kiegyezést követô válságokból táplálkozott.
"Ez legmélyebben az úgynevezett passzív rezisztencia idején felnôtt, elszegényedett és városba, fôképp a fôvárosba özönlött fiatal, nemesi
eredetű nemzedéket járta át. Egyik részét, mégpedig a hasonlíthatatlanul nagyobb részét azért, mert az új állam, az új társadalmi berendezkedés nem tudta megadni azt, amit ifjúságukban, a rezisztencia idején
és jutalmaként a függetlenségtôl reméltek, elvártak... A másik
részt, a hasonlíthatatlanul értékesebb, de hasonlíthatatlanul kisebb
részt, nemzedékük, társadalmuk alkalmatlansága következtében járta
át a kiábrándultság hangulata. Ugy vélték, az ország, a nemzet ismét
elmulasztja lehetôségét, s most talán immár végképp. Hiszen úgy látták,
az iparosodó nemzetek kíméletet nem ismerô versenyében és az öntudatra ébredt szomszédnépek körében, küzdelmében a magyarság
nem bírja megtartani eddigi helyzetét, hatalmi állását" (Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedô félszázad. Szépirodalmi Könyvkiadó,

  Az új, fiatal nemzedék írói, epikusai elsôsorban a 67 utáni bénító
életérzésnek kívánták feltárni a gyökereit. Elemezték a kiábrándulást
szülô viszonyokat, s keserű bírálatot mondtak a polgárosodni képtelen,
dzsentrivé alakuló nemességrôl.
  A kiegyezés utáni kiábrándultságot szólaltatta meg a kor egyik legjobb, realista remekműve, Arany László (1844-1898) A délibábok hôse
(1873) című verses regénye.
  Maga Arany László is elbúcsúzik regényében a nagy álmok mámorától, az ifjúság szép délibábjainak elfutó korától, de ezt fájdalmasan,
mélabúval teszi. A szívós, józan munka mellé áll, noha ez nem elégíti
ki, s irigyli azokat, akik 67 után is hisznek egy szebb, boldogabb, emberibb állapot eljövetelében.
  A fiatal írók különösen 1875 után figyelték és bírálták egyre fokozódó indulattal a dzsentri-Magyarország hamis idilljét, álromantikáját.
A társadalomábrázolás, a társadalombírálat szándéka hatotta át a
századvég epikus termését. "Ugyanakkor azonban hiányzott az egész
életanyagot átjáró, szervezô erejű, általános érvényű, szintetizáló szemlélet, világkép, mely a nagyívű ábrázolásnak, a regénynek többnyire
szükséges föltétele" (Németh G. Béla: i. m. 190. l.). Nem is a regény,
hanem a novella lett ennek a korszaknak a vezetô műfaja epikán
belül, s e műfaj a századfordulóra érett klasszikussá Magyarországon.
A regény a 70-es évek vége felé lehanyatlott, Jókai nimbusza már megfakult, s Mikszáth Kálmán is tulajdonképpen a kisepikai műfajokban
jeleskedett inkább : regényei lényegében novellák füzére.
  Az Arany János utáni írónemzedéknek más volt az élményvilága,
más volt az ízlése, mások az ihletôi is : a megváltozott társadalmi viszonyok új témákat, új élményeket hoztak. Különösen a századvég
lírai költészetére jellemzô - az új élmények következtében - az újra törekvés; új költôi formák, újszerű képek és egy másfajta költôi nyelv
keresése. Az élet új tartalmait: a modern nagyvárosi ember sajátos
életérzését és az iparosodás folytán mind jelentôsebb szociális problémákat (a munkásosztály kialakulása) nem lehetett a költészet szokványos, népies stílusában kifejezni. Az új életérzés képviselôi és kifejezôi
az ún. népnemzeti irányt kisigényűnek, provinciálisnak érezték már.
A népnemzeti irányzat esztétikai-kritikai nézeteit Gyulai Pál (1826-
  1909), a kor egyik jelentôs irodalomtudósa a maga egyszerűsítô és
  szűkítô szemléletével vonta el Petôfi és Arany költészetébôl, s tette követendô ideállá.
  Megváltozott e kor költôeszménye is. A költô már nem romantikus
  népvezér, aki tűzön-vízen át vezeti népét az igéret földje felé, nem lángoszlop többé, hanem elszigetelt, a tömegbôl kiszakadt, azzal szembeforduló magányos óriás, aki szenved is emberi árvasága miatt, de gôgösen büszke is rá mint kiválasztottságának bizonyítékára, s valamiképpen a tragikum bélyegét hordja homlokán.

Irodalomtörténeti korszakok


 Az eddigi fejtegetésekből is kiderült, hogy a XIX. század második
felének magyar irodalma két szakaszra tagolható. Az elsô szakaszt az
  1840-es évektől 1867-ig számíthatjuk. Ebben a periódusban mély cezúrát, fordulót jelent 1849 tragédiája, amely az irodalomra is nagy ha-
tást gyakorolt.
Az 50-es, 60-as évek kiemelkedôen nagy regényírója Kemény Zsigmond
is (1814-1875). Rajtuk kívül csak két költô alkotott egyes műveivel
maradandót. Mindketten Petôfi és Arany kortársai, de munkásságuk
csak késôbb bontakozott ki. Az egyik Madách Imre; a másik Vajda
János, de az ô életműve - Aranyéval, Jókaiéval együtt - átnyúlik a
következô korszakba is.
  Az első periódus átmenetet képvisel a romantika és a realizmus között.
  A második nagy szakasz kb. 1867-tôl a század végéig, illetve a XX.
század első évtizedének a feléig tart. Méltatlanul elfelejtett, de valahogy elvetélt tehetségek sora alkotott és írt ekkor, kiemelkedően jelentős életművet azonban - egy-egy ritka remekművön kívül - nem hagy-
tak maguk után. Munkásságuk ismerete - főképp a Nyugat-nemzedék
megértése szempontjából - mégis szükséges.
  A magyar irodalom fejlődését vizsgálva ez az 1867 utáni szakasz - elsősorban az epikában - a realizmus kialakulásának a korszaka.

       E  nagyon szomorú és kegyetlen magyar  történelmi  korszak
rövid áttekintése után ismerkedjünk meg azokkal a szerzőkkel akik
hol bizakodva, vagy nagy kétségbeeséssel, de igyekeztek
a magyar nemzetbe lelket önteni. Ide tartoznak többek között:  Kemény Zsigmond,
Vajda  János,Madách Imre, Arany László, Vörösmarty Mihály,  Arany
János,Jókai Mór,  Mikszáth Kálmán. ...

Adnow banner

loading...

Ciráda zenekar - Hazám hazám

 

Facebook diákmeló - Box Middle
Hasznos Linkek (magyar)

- interneteskorrepetalas

 

A témához kapcsolódó oldal(ak) címét küldje el nekünk!

LINKAJÁNLÁS


Online Toborzás hírek
Új lap - 1