Biztosan ismerős a jelenet: büszke anya igyekszik gyermekét rávenni valamilyen produkcióra, hiszen meg kell mutatni mindenkinek, ő a legügyesebb, legszebb és persze a legokosabb. De vajon mit szól ehhez a gyerek?
Van olyan kisgyermek, aki nagyon szívesen mesél, megmondja a nevét, versel vagy énekel nagyobb társaságban is. De biztos jót teszünk vele, ha állandóan színpadra állítjuk, és elvárjuk az előadást?
Természetesen mindenkinek a saját babája, gyereke a legkiválóbb. És szívesen is mutatjuk meg a nagyvilágnak, mi mindent tud, milyen korán ismeri fel az állatokat, az énekeket, és mennyivel hamarabb csinál bizonyos dolgokat, mint társai. Ennek ellenére ezt nem minden gyerek veszi jó néven, és van, hogy több kárt okozunk vele a gyereknek, mint amennyi örömöt – valljuk be – saját magunknak.
Minden az érvényesülésen múlik?
Az anyuka előadóművész. Mint meséli, régen, kiskorában nagyon sokat szenvedett attól, hogy inkább félénk, bátortalan lett, akármikor szerepelnie kellett. Még sokáig a nagy színpadokon is gyűrködte a torkából a gombócot, pedig ez az ő szakmájában nagyon nagy hátrány. Korán elhatározta, ha gyerekei lesznek, tudatosan fogja őket az első pillanattól kirakatba állítani, hogy szokják a mások előtt való szereplést. Kislánya, Brigi nagyon helyes, jó ritmusérzékkel megáldott gyerkőc. Korán elkezdett beszélni, párhuzamosan tanította Nóra énekelni. Ma nem csak úszik, énekel, és balettozik, hanem kiválóan szerepel minden óvodai ünnepségen is. A közönséggel valóban nincs semmi baja…
Endre még azt sem engedte, hogy megdicsérjék a gyereket
Kincső és Sebi apukája a művészvilágban dolgozik, mégsem szereti a csillogást, villongást. A gyerekeket – akiket egyedül nevel két éve – egyszerűen, praktikusan öltözteti. Nagyon szépek a kicsik, de Endre nem engedi, hogy ezt bárki jelezze is feléjük. Gondolatai szerint a gyereket a belső értékei alapján kell megítélni, a teljesítménye után, mégpedig akkor, ha valamit tényleg letett az asztalra. Nem is szereti, ha idegenekkel szóbaállnak az egyébként igen cserfes óvodások. Bár mindketten nagyon szeretnek dalolni és mondókázni, ezt meg kell hagyniuk otthonra, ahol apukájuk játék, főzés vagy nagytakarítás közben szívesen énekelget velük – a zene öröméért. Endre szerint a gyerekek ugyanis nem majmok…
Nagyi parádéja
A harmincas éveiben járó anyuka laza, mosolygós, felelősségteljes képet nyújt. Két év körüli Jánoskája igazi csibész, folyton beszél, bár még nem sok mindent érteni belőle. A nagyival szinte minden nap találkoznak. Nem hétköznapi anyós-meny viszony ez, szinte mindenben egyetértenek – kivéve egy dolgot: Jánoska produkcióit.
A szülők ugyanis úgy gondolják, nem szeretnének belőle felületes, mindenhová bájvigyorgós gyereket nevelni, aki pontosan tudja, kit hogyan vegyen le a lábáról – mintha ez nem lenne alapmodul minden gyereknél… Egy műmosoly ide, egy versike oda, és állandóan a középpontban tud lenni a gyerekük. Ennél tartalmasabb szerepet szánnak a kisfiúnak Edináék. Ha a nagyival megy sétálni, mindenkinek puszit kell dobnia és meg kell mondania a nevét. Persze a kisfiú ezt szívesen is teszi, hisz a sikeres produkciónak nem marad el a gyümölcse: a sok tapsikolás és éljenzést még meg is erősítik egy kis csokival – csak úgy jutalomképpen. Edina folyamatosan próbálja leszoktatni erről a nagyit, de sajnos, mint mondja, nem igazán lehet, mert így a barátnői és ismerősei előtt ő is középpontba kerül, amit nem szívesen adna fel…
A szerepeltetés veszélyei
A szakemberek óva intenek a folyamatos produkáltatástól, mert nem minden gyermeknek tesz jót a magamutogatás és a gombnyomásra való teljesítés. Sőt, valószínűleg még annak a kisgyermeknek sem válik előnyére,aki látszólag szívesen mondókázik, ha kérik. Mert egyszer csak nem fogja akarni és akkor csalódottak lesznek a szülei – kész is a baj. A gyermek hamar frusztrálódik, pláne ha azt érzi, a szeretett szülő nincs megelégedve vele.
Előfordulhat, hogy a többedszeri kérésre sem fogja elmondani a verset, sem fog bemutatkozni, és egyre inkább bezárkózik, minél inkább próbálkozol. Hagyd, hogy saját maga álljon elő az ötlettel: szeretne valamit a baráti társaságnak, a nagyiéknak mesélni, énekelni. Persze bíztatni, kérdezni szabad, de semmiképp ne legyen ez valamiféle kötelezően előírt program!
A nyelvi fejlődést is hátráltathatja
Borikáék a pszichológust is felkeresték, amikor a kicsi a sok gügyögés és egyre több értelmes szó után egyszer csak nem beszélt. Csak mutogatott, de azt is csak a legszükségesebb esetekben. Hangot csak akkor adott ki, amikor a szobájában, egyedül játszott. A szülők sejtették, hogy valamit nagyon elszúrtak. A szakember több órát beszélgetett velük és közösen kiderítették, hogy valószínűleg a sok unszolás vezetett idáig. A kislány ugyanis nagyon korán kezdett értelmes szavakat mondani és a szülők, mivel nagyon örültek és büszkék voltak egy szem kicsi lányukra, az egész családnak és a baráti körnek egyenként akarták megmutatni Borka tudományát. A kicsi lány ellenkezett, ezért egyre jobban kérlelték, majd kicsit meg is zsarolták, sőt még sértődést is imitáltak a szülők. Borinak ez a játék egyre kevésbé tetszett, ezért fordult a szótlanság felé.
A szakember azt ajánlotta, hagyjanak fel ezzel a magatartással, játsszanak a kicsivel nagyon sokat, énekeljenek együtt a babáival, mackóival. Sétáljanak együtt, szervezzenek sok családi programot, de csak szigorúan hármasban. Ha elmennek az állatkertbe, próbálják meg közösen utánozni az állatok hangját, de ne kérjék a kislányt, várják meg, amíg egy kicsit felenged és saját maga fog újra beszélni. Igazi türelemjáték, de megéri: a gyerek egész életére döntő hatással lehet.
Forrás:nana.hu