A Tolna megyei Rácegrespusztán született, ahol apja uradalmi gépész volt.
Gyermekéveit a pusztán töltötte. Középiskolai tanulmányait a dombóvári gimnáziumban kezdte, és Pesten, az Izabella utcai felsôkereskedelmi iskolában fejezte be. A forradalmak idején részt vett a politikai mozgalmakban, majd szinte még gyerekfejjel vöröskatonának állt.
Külsô és belsô kényszer, politikai ok és tanulási ösztön egyaránt szerepet játszott abban, hogy 1921-ben elhagyta az országot, és több hónapos hányódás után Párizsban telepedett le. A város proletárnegyedében lakott, emigráns diákok, forradalmárok és munkások között tevékenykedett. A tehetséges fiatalembert csakhamar befogadta a francia avantgárd mozgalom: legfogékonyabb éveit az akkor induló szürrealista írók társaságában töltötte.
1926-ban tért haza. Déry és Kassák társaságában részt vett a Dokumentum című folyóirat szerkesztésében. Tisztviselôként helyezkedett el. 1928-tól a Nyugat állandó munkatársa lett, Babits baráti köréhez tartozott. Ebben az idôben került szoros barátságba Szabó Lôrinccel. József Attilával is baráti kapcsolatban állt néhány évig, aztán elhidegültek egymástól.
Illyés részt vett baloldali szervezkedésekben, megmozdulásokban, de a munkásmozgalomtól a húszas évek végén kezdett eltávolodni, s késôbb sem tudott azonosulni vele. Úgy vélekedett, hogy a magyar munkásmozgalom nem képes levonni a forradalom bukásának tanulságait, elveszítette tömegbázisát és nem törôdik a kívánatos mértékben a nemzeti jelleg, a hazai adottságok számbavételével. égy látta, hogy „a földművelô nép. . . a magyarságnak egyetlen pillére, mert hisz jelentôs polgárságunk, sem nemességünk s még életerôs proletárságunk sincs”. A társadalmi problémák mellett egyre többet foglalkoztatják a nemzeti gondok is: „. . ekkor riadtunk rá arra, hogy a parasztság megmentése mögött ott várakozik ránk a magyarság megmentése is. Kérdéseink, amelyeket eladdig csak társadalmiaknak Iáttunk, igy egyszeriben nemzeti kérdések is lettek” (1934). Pusztulás c. írásában (1933) a dél-dunántúli egykézésrôl, a magyar ajkú lakosság pusztulásáról írt. Eszméi és tanulmányai széles körben hatottak, egyik kezdeményezôje és vezetô alakja lett a népi írók mozgalmának. A parasztság szemszögébôl véghezvitt szociális reformok kiküzdését tartotta az értelmiség legfôbb küldetésének. Reformkoncepciójában egy olyan baloldali nemzeti összefogásra gondolt, melynek a legfôbb feladata a nép, ezen belül is a parasztság szociális felemelése.
A Magyarok c. naplójegyzetei (1938) egyetlen kérdés körül csoportosulnak: mit jelent magyarnak lenni, mi a magyarság? A tisztázás és az eszmei felvilágosítás szándéka vezette. Vizsgálta a történelmi múltat, a magyarság és a haza, a faj és a népiesség fogalmát. Az életművét átható nemzeti gondolatot ezek az írások fogalmazták meg. A népiesség számára nem jelentett külön esztétikai vagy irodalmi programot: „a népiesség. . . nekem a nép szellemi és anyagi helyzetével való foglalkozást jelenti”. „Népiesség annyi mint magyarság. Az a magyarság, amelynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a legjobb európaiak is voltak.”
A népi írók folyóiratának, a Válasz-nak a munkatársai közé tartozott, majd Babits mellett a Nyugat szerkesztôje lett. Babits halála után a Nyugat örökébe lépô Magyar Csillag-ot szerkesztette. A német megszállás alatt bujkálni kényszerült.
1945 után a Nemzeti Parasztpárt képviselôjeként is részt vett a közéletben.1946-ban újraindította a Választ-t. A fordulat éve táján visszavonult a politikai kôzszerepléstôl. 1950-tôl – Válogatott versei (1952) kivételével – hosszú idôn át nem jelent meg verseskötete. Bár ôt tekintették ekkor is az irodalmi élet egyik vezéralakjának, helyzete felemás volt, tele állandó konfliktusokkal.
Élete utolsó évtizedeiben igyekezett tudatosítani, hogy a magyarság egyharmada országhatárainkon kívül él, és ezért gátat kell vetnünk a szellemi szétszóródásnak a közös nyelv, a kôzös kultúra, a közôs tôrténelmi múlt eleven erejével. Ha a kisebbségi sorban élô magyarság jogaiért szót
emelt, ezt sohasem más népek ellen irányuló indulattal tette.
Pályakezdés
Illyés az avantgárd sodrában vált költôvé, forradalmisága sodorta ellenállhatatlan erôvel az „újitók szellemi élcsapatába”. A szürrealizmusban a modern líra új távlatát fedezte fel, de nem azonosította magát maradéktalanul az irányzattal. A szünealizmust világmagyarázatként nem tette magáévá, inkább a költôi nyelv lehetôségének fogadta el. A gyakorlatban igazi szürrealista verset nem tudott írni, képzeletét fogva tartotta a valóság, élményeinek életszerű kifejezésétôl nem tudott teljesen elszakadni. A szürrealizmus hatása inkább csak a merész képalkotásban érvényesült.
Párizsból nem kiforrott költôként érkezett haza. Költôi eredményeinél jóval jelentékenyebb az élmény és ismeretanyag, amire külföldi tartózkodása idején szert tehetett. Itthon a reális tennivalókban otthonra talált költô vállalta a
nép szószólójának szerepét. Feladatvállalásából következôen úgy látta, hogy itt alkalmatlan módszer a szürrealizmus. Az a véleménye, hogy mi „itt ne úgy legyünk modernek, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk úgy kell itt moderneknek lennünk, mintha a magyarság mélyrétegeiben, a pusztákban, a falvakban élnénk.” Fokozatosan kialakított egy egyszerűbb, világosabb, a nép képzelet- és gondolatvilágához közelebb álló verseszményt, költészetében egyre inkább teret nyert a tárgyiasan ábrázoló, hagyományos költôi kifejezésmód. A tárgyak, dolgok, jelenségek valósággal életre keltek a fiatal Ilyés költészetében, és az így felidézett otthonosságban, elemi életbizalomban rejlik mindenek elôtt költôi ereje. Lírája a nagy intenzitású megfigyeléseken és az érzelmi megnyilvánulások visszafogásán alapszik.
Költészetének tárgya a húszas évek végétôl egy évtizeden át jórészt az uradalmi cselédség élete. Úgy beszél a zsellérekrôl, béresekrôl, pásztorokról és parasztokról, hogy belülrôl láttatja, de kívülrôl nézi ôket. Költészetében nagy szerephez jut a tájvers, az életkép, az arckép és az elbeszélô költemény. Témában, a szociális elégedetlenség kifejezésében, egyszerűbb stílusában, a leíró-epikus jellegben Erdélyi Józsefhez kapcsolódik. A szürrealizmus hatása azonban továbbra is érezhetô képei természetében, képzettársításának technikájában, a vers hézagaiban, hátterében, idegzetében. (Nehéz föld, 1928; Sarjúrendek,1930).
A harmincas évek elején született elbeszélô költeményei a tárgyias leírás és lírai személyesség jegyében fogantak, menetüket általában az epikus és a lírai tételek egymást váltó rendje szabja meg. A költô egyszerűen szól, de közben érezteti fölényét is a naiv hanggal szemben (Három öreg, 1931; Ifjúság,1932; Hôsökrôl beszélek, 1933).
A Szálló egek alatt c. kötetében (1935) kifejezésre jutó életérzés tragikusabb színezôdésű, a költô fájdalmasan döbben rá, hogy „nô a világ, nô árvaságom”. Hang,jának közvetlenségét merengô rezignáció és keserű irónia váltja fel. A szerelemben keres vigaszt, kárpótlást csalódásaiért, benne nôhet fölébe az embert megalázó világnak.
Illyés szerelmi líráját a szenvedély visszafogottsága jellemzi. Az érzést kísérô hasonlatai, metaforái csaknem mindig a természetbôl valók. A Testvérek-et (1935) is át- meg átszövik a természet elemei. Már az elsô strófában a lány úgy ölt testet, úgy lesz láthatóvá, hogy közben a természet maga elevenedik meg. A vers a lányalakban egy bensôséges természeti világot idéz meg – a szem árnyékos völgye, a pillák sűrű sása, tövükön eleven kis vadvíz csillogása, síkos halacskák -, a kedves már nemcsak a költô szerelme, hanem a természettel analóg nôi jelenség, az élet ôsképe.
A vers szerkezeti rendjében a hármas szám az uralkodó; az elsô három strófában három testrész nézésének a vágya csábítja a beszélôt, a „három nap” három egymást követô szakaszban válik a refrén nyomatékává. Az elsô három versszak mondatszerkezete is hasonló: mindegyikben két fômondat között egy minôségjelzôs mellékmondat áll.
Az érzelem heve minden strófában emelkedik, a szépséggel betelni nem tudó öröm átforrósodik, a látványtól felhevült képzelet a megnevezhetetlen, a lét határait szétfeszítô, a fájdalmat feloldó beteljesülés felé tör.
Az utolsó két strófa magasabb szinten, idôtlen távlatokban fejezi ki mindazt, amit az elôzôek megszólaltattak. A vers zárlatában az átlényegülésnek, a teljes egybetartozásnak az érzése jut kifejezésre. Az idôsíkok is egymásba keverednek: az ölel háromszor, háromféleképpen, három idôben ismétlôdik.
A költeményben a gyöngédség az áhítat érzését erôsítik a vers alliterációi (sűrű sását, fényét fürge, nézni némán, kisejlô kebledet).
Rend a romokban
A Rend a romokban c. kötetében (1937) magasra ível Illyés lírája. A harmincas években keletkeznek a töprengô, vitázó gondolatokat, belsô drámát életre keltô,drámai monológ típusú nagy költeményei. Ezekben Illyés az önmaga elôtt is érvényes, a szociálisan igazolt és hiteles erkölcsi magatartás kialakításáért küzd. A Nem menekülhetsz c. költeményében (1934) az egyéni társadalmi kiemelkedés és a néphez való hűség gondolata ütközik össze. Illyés a magatartását meghatározó, választását elindító gondolat születését, belsô dialektikáját és küzdelmét ábrázolja.
A kacsalábon forgó vár(1937) nagyarányú látomásszerű kép az élet kiváltságosainak világáról. A költô az ôsi magyar népmesék képét értelmezi át: a „kacsalábon forgó vár” itt nem magától forog, a nyomorgó béresek hajtják lent ezt a „kerek gyönyörűséget”. Az egész költemény a fent és a lent, a felsô tízezer és a nyomorgó tömegek, az úri világ és a puszta népe ellentétére épül.
1937 után mindenütt reménytelenség vette körül költônket, az ifjan megálmodott jövô nagyon távolinak és elérhetetlennek látszott. Költészetében is a csalódás, a kiábrándultság, a nemzeti felelôsség egyre komorabb és végletesebb hangjai váltak uralkodóvá. Nem látott más kiutat, mint fegyelmezetten,munkával, okossággal túlélni a háborút, a fasizmust. Közvetlen programként inkább csak a megmaradást, a régi értékek megôrzését hirdette, és menedéket kínált: hazát a „magasban”, azaz a költészetben és a tudatban (Haza a magasban, 1938).
Egy mondat a zsarnokságról
A háború után versekkel köszönti a romokból hazát építô parasztságot és munkásságot (Megy az eke,1945 ; Cserepezô, 1945; Amikor a Szabadság-hídra a középsô részt felszerelték, 1946). A fordulat évétôl kezdve azonban mind több bizalmatlansággal szemléli a körülötte zajló eseményeket (Zrinyi, a költô, 1952), az a meggyôzôdése, hogy a nemzeti történelmet megint a nagy lehetôségek elsikkadása kezdi jellemezni. 1950-tôl hosszú idôn át inkább csak történelmi drámáival szerepel a nyilvánosság elôtt. Ritkán megszólaló költészete erkölcsi figyelmeztetés (Az épitôkhöz,1952.)
Az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában megjelent, de 1950-ben írt Egy mondat a zsarnokságról c.verse jól mutatja jogos indulatát, véleményét a totális diktatúráról. Vádszava mindjárt a felütésben drámai tetôponthoz közeli magasságban csendül fel, s magával sodró lendülettel folytatódik, s kifogyhatatlan érvei a sokkolásig fokozzák a feszültséget. A „nemcsak” várakozást felcsigázó szava sorozatosan mellbevág azzal,hogy mi jöhet még. 18 szakaszban sorolja döbbenetes megállapításait, végül a pontosvesszô pillanatnyi szünete után megtudjuk, hogy a már megismert iszonyaton túl mi mindent tartogat még a zsarnokság: mindazt, ami alattomosan beszüremlett a létbe, lélekbe, családi életbe, barátságba, szerelembe. Aztán a „mert” szóval indított mondatok 21 strófában árasztják a bizonyítékokat:ez is, az is zsarnokság ott, ahol zsarnokság van. Az utolsó négy strófa az érvek tetôpontján minden eddiginél fenyegetôbben ismétli meg a „hol zsarnokság van” vezérmotívumát. A legsúlyosabb ítélet: „magad is zsarnokság vagy”. A végkimerülésszerűen elhalkuló zárlat után halálos csend érezhetô.
A költemény inspiráló élményei között ott van Éluard Szabadság c. verse is. Hasonlítsuk össze a két művet!
Az ötvenes évektôl lírája a történelmi sors, az élet és a halál nagy kérdéseivel viaskodik. A Kézfogások c. kötete (1956) jól mutatja, hogy mennyit gazdagodott költészete az ötvenes években. Különféle témájú és művészi megoldású verseket tartalmaz. A Vadludak a múlhatatlan vágyat szólaltatja meg a tanyasi, a gyermekkori világ után: „Engedtem, mentem s lettem, ami lettem / s szivem sajog; / fáj, hogy nem vagyok – bármilyen érthetetlen – / ki nem vagyok!” Valami ahhoz hasonló érzés ez, mint ami a nagyvárosban élô Arany Jánost is elfogta: „. . . hogy a mezôt, az anyatermészet / kebelét elhagytam, sajog egy érzet / Holtig sajog itt benn. . ” Más versekben szorongásait fejezte ki (Menedék, Bélyegesek), és hangot adott életfelfogásának is (Doleo ergo sum, Mors bona nihil aliud -‘Fájok, tehát vagyok’, ‘Jó halál, semmi más’).
A kötet magvát a nagy ívű gondolati költemények alkotják. Ezekben a drámai szerkezetű versekben az egymással viaskodó eszmék és érzések küzdelme adja a feszültséget. Az egyes részek az okozatiság fonalán haladva láncszerűen kapcsolódnak egymásba.
A reformáció genfi emlékműve elôtt (1954) önmagával folytatott drámai dialógus, elvont gondolatokat vitázva kifejtô költemény. Azt a történelmi kérdést veti fel,hogy mi az eredménye a hitújítók véres harcának, érdemes-e az eszmékért fegyvert fogni. A költemény végül a harc mellett szavaz, de megrendülten kimondja, hogy a történelem eredményeiért nagyon nagy, olykor elviselhetetlen árat kell fizetni.
A Bartók c. költemény a zeneszerzô halálának 10. évfordulóján, 1955 októberében, országosan rossz közhangulat idején jelent meg a Szinház és Mozi c. hetilapban. Idôszerűségét nemcsak az évfordulónak köszönhette, mondanivalója szorosan kapcsolódott a magyar társadalom akkori problémáihoz és az emberiség nagy gondjaihoz is.
A költô vitázik, hol Bartók zenéjének értetlen kritikusaihoz szól, hol magához a zeneszerzôhöz, egy helyütt Kodályt is mellé állítva. A rettenet kimondásának jogáért, szükségességéért emel szót. Indulata formálja a költeményt anélkül, hogy az elhomályosítaná a gondolatot. A vers felfokozott izgalmát a váltakozó sorszámú strófák, a lihegô lélegzetvételre emlékeztetô, hosszabbra nyúló, majd hirtelen lerövidülô sorok, a kihagyó, majd újra felcsöndülô rímek is érzékeltetik. A vers lázas sodra, csapongó gondolatmenete, újra és újra visszatérô motívumai zenei fogantatásúak.
Az utolsó évtizedek
Utolsó korszakában átalakul Illyés költészete. Az átalakulás folyamata jól figyelemmel kísérhetô az egymás után megjelenô köteteiben: éj versek (1961), Dôlt vitorla (1965), Fekete fehér (1968), Minden lehet (1973), Különös testamentum (1977). Verseiben gyakori a létezés végsô pontjára, a halálra vonatkozó meditáció. Költôi módszere is átalakul: az avantgárd eszközeihez is visszanyúl, a szürrealizmus a hosszú évtizedek tapasztalataival fegyelmezve, kezelhetô módszerré válik számára. Gyakran sűrít, összevon, inkább kihagy, mintsem részletez, képzettársításai merészek, a síkok és pólusok öszszekötése váratlan. Verseiben ritkább a hosszú leírás, az epikus részletrajz, az epikus jellegű elbeszélô hangot tömörség és reflexív egyszerűség váltja fel. A mondatfűzés tömörebb és bonyolultabb, mint korábban, a képek sugárzása erôsebb, több az asszociációs szerkesztés bennük és kevesebb a didaktikus, tanító célzatú fogalmazás. Hol személyes líraisággal szól, hol a tárgyat engedi szóhoz jutni, hol pedig a lélek személytelen, pontosabban kollektív rezonálását a világra. Költeményei többnyire már nem az érzelem kialakulásának, a gondolat születésének adnak keretet, hanem az egyéni lét törvényszerűvé szilárdult gondolataiból, életérzéseibôl leszűrt eredményt közvetítik. Felfedezi a bonyolult, az egymásra rétegzett élményeket, emlékeket, érzelmeket, sejtelmeket, gondolatokat és gondolatfoszlányokat tömbszerűen tartalmazó verset, mely magától értetôdôen sűríti egyetlen feszült pontba a látványt, a személyes és a történelmi-történelem alatti emlékezést, a közös és magánérdekűt. Illyés tudatosan vállalkozott a modern személyiség kíméletlen önelemzésére. Feszültség, drámaiság, zaklatottság telíti líráját: könnyen szerzett derűt nem ismer. A versek nagy műfaji változatosságot mutatnak: modern dal, szonett, óda, ditirambus, hosszú költemény, oratórium, prózavers, képvers egyaránt megtalálható költôi termésében.
A Dôlt vitorla nyitóverse, az Újévi ablak képvers. A vers szavai egy négyszög alakú statikus keretben helyezkednek el, melyet több helyütt szöveges félsorok rácsai fognak át. A vizuális képmezôn a szavak elhelyezése a hó hullását érzékelteti. Az újévi szituációt és hangulatot a cím, a grafikai kép és a hó szó ismétlôdése együttesen idézik fel. Az elsô öt sorban a hó szó ötvenszer jelenik meg. Ennek jelentése és hangulati értéke pozitív (pl. a tisztaság és szépség iránti vágyat is felébresztheti).
A hatodik sor a struktúrában hirtelen váltást hoz: egyrészt több különbözô szót tartalmaz, másrészt a szavak hangulati értéke negatív. A hó szó hangalakja itt, a hangok sorrendjének megfordításával a fájdalmat, szomorúságot, félelmet kifejezô oh-ra vált át, és most már ez tölti be a vers ablakának nagyobbik részét, kilencvenhatszor ismétlôdve. A szöveges félsorok segítségével az elsô öt sort alanyként, a rá következô tizenkét sort pedig állítmányként fogjuk fel.
A szöveg végkicsengése fájdalmas, szomorú; az újévi ablak képe, valamint a hó, illetve hóesés mintha elfedné, eltakarná mindazt, ami fáj.
Az Esti dal a költôi dal modern változata. A lírai én megrendülve veszi tudomásul a halál megállíthatatlan közeledését, és élettársánál keres menedéket. A vers hatása a tiszta egyszerűségbôl, a sorok közötti „csöndbôl” ered. Az otthon, a „kis világ” nagy szerephez jut benne. A versben a sötétség létminôséget jelöl. Egyaránt vonatkozhat az ember társadalmi és kozmikus helyzetére. Az utóbbit kimondja a költemény (halál), az elôbbit csak sejthetjük. A verset racionálisan megszerkesztett, változatosan tagolt vizuális képe teszi világosan áttekinthetôvé.
Illyés valamilyen ôsi, évezredek óta hallani vélt ígéretek be nem tartásával vádolja a létezést (Az îgéret megszegése), tudomásul véve a rettenet elszabadulásának megannyi ismétlôdésében azt is, hogy ennek lehetôségei soha nem semmisülnek meg. A történelem ebben a vonatkozásban nem hoz lényegi változást. Nemzedéktársaik egymást követô beszállását a halál messzi partok felé vivô hajójára is már olyan színtéren jeleníti meg, melyen a történelem látványosabb mozgásai csak epizodikus szerephez jutnak (A korosztály behajózása, 1964).
Koszorú
A nemzeti-közösségi élmény legszebb vallomása a Koszorú (1970). A költemény a magyar nyelvrôl szól, s egyben a nyelv élete mögött a történelemrôl, az élethalálharcokat idézve. Magasrendű pátosszal nyilvánítja ki a nyelvi s ily módon a még mélyebb értelmű kötôdések által összetartott közösséghez tartozás érzését. A költô a felelôsségtudat kemény és keserű szókimondásával beszél az anyanyelv
használatának és megtartásának szabadságáról mint szükségletrôl. A költeményben az anyanyelv az emberi jogok elidegeníthetetlen részeként jelenik meg mint az általános emberi örök értéke. A vers forró indulata, feszültsége és pátosza abból ered, hogy a szerkezet két elemet ütköztet össze: az anyanyelvhez való jogot mint emberi jogot fordítja szembeannak megcsúfolásával, korlátozásával.
A költemény kezdô sorai a tűz képét asszociálják. Ez a metafora annyira szuggesztív, hogy a „nyelv” szóban sem csak a puszta fogalmat érzékeljük, a tűz lángnyelvét is belelátjuk. A lángnyelv a Szentlélek asszociációját is felkeltheti. (A Szentlélek az Űtestamentumban az az erô, amelyet Isten ad az ô választottjainak. Az Újszövetségben elbeszélt történet szerint, amikor Jézus követôi a mesterük mennybemenetelét követô tizedik napon – a zsidók pünkösdjén – együtt voltak, a Szentlélek tüzesnyelvek formájában szállta meg ôket, és különbözô nyelveken kezdtek el beszélni. Apostolok cselekedetei 2,1-13.) îgy a nyelveken szólás isteni ajándék, hivatás is. A költôi képben felidézett tűz azonban a talaj szintjén kígyóként iramodik, s most már a kígyó-hasonlat viszi tovább a képzeletet. A mondatot egy, a nyelvre utaló értelmezô jelzô zárja: „megalázott”. Ezt a hátravetett jelzôt a jelzett szótól nagy távolságra helyezte el a költô, így különösen nagy a nyomatéka.
A vers ezután a múltba vezet, s a jelen állapotot a nemzeti történelem múltjából vett hasonlatok sorozatával érzékelteti, melyek felvillantják azoknak az embereknek az alakját, akik a nyelv épségét megôrizték: a behúzott vállú parasztokat, a meghunyászkodó öregeket, a nádkúpban remegô lányokat, arabszíjra fűzött gyerekeket, a tatár és a török áldozatait. Ezeken a sorokon a Himnusz szavai derengenek át: „Most rabló mongol nyilát / zúgattad felettünk, / Majd töröktôl rabigát / vállainkra vettünk.” A költô a szakasz végén a „most” háromszori ismétlésével ránt vissza ismét a múltból a mába.
A költemény indulati telítettsége egyre fokozódik, részei egyre terjedelmesebbek – az elsô szakasz hét, a második tizenöt, a harmadik harmincegy sorból áll – ,a mondatszerkezetek egyre bonyolultabbak. A harmadik szakasz birtokos jelzôs szerkezetek sorozatával szól a nyelv milyenségérôl és a nyelv itt és szerte a világon élô hordozóiról, megtartóiról. A vers indulati tetôpontján lép elôtérbe a lírai én. Itt világosodik meg a cím jelentése: minden elismerés és dicséret, minden koszorú, amit a költô kaphat, valójában a nyelvet illeti, mely azonosul az „édesanyá”-val. (A költô Édes Gergely [1763-1847] írt a nyelvrôl mint édesanyáról.)
A vers legfontosabb gondolatrendezô, ritmusteremtô eszköze a fölsorolás: a második szakasz hasonlatai, a harmadik rész birtokos jelzôi, a szóismétlések (közt, most, nyelve), az azonos mondatrészek mind a halmozás alakzatai.
A költemény szabad vers, gondolat- és mondatritmusa van, de a ritmusba némelykor az idômérték is belejátszik. A verssorok ideges futását fokozzák a daktilusok. A ritmust a költô mindig alárendeli a magyar nyelv hangsúlytörvényeinek: a névelôt háromszor is a sor végén hagyja, és a hangsúlyos névszóval kezdi a következô sort.
Illyés életművében népi, nemzeti és egyetemes értékek ötvözôdnek. Morális igényesség jellemzi, a vers számára mindig valamiképpen tett. Eszménye a világosságra törô, fegyelmezett közlés. Nem híve a túlzott kitárulkozásnak, az indulat verseiben mindig a gondolaton tör át. Költôi alkatánál fogva szívesebben él a retorikai, fogalmi elemek eszközeivel, mint a zeneiekkel. Érvelése inkább kifejtô, mint elhallgató, sejtetô. Költeményei inkább a látványt jelenítik meg, kevésbé látomásszerűek. Költészetét a szenvedély és a józanság, az indulat és a fegyelem egysége jellemzi.