A probléma:

Az iskolák mai mindennapi praxisa nem csökkenti, hanem növeli a gyermeki agressziót.

Ennek néhány tényezője:

Nem ismeri el, és nem méltányolja az elsősorban cselekvésben (PQ) megnyilvánuló intelligenciát; az intelligencia tíz faktorából lényegében kettőt osztályoz – lexikális memória, matematikai logika – mindkettőt a verbális tartományban. Harmadiktól-ötödiktől – a verbális özön igazi fordulópontjaitól – a cselekvésben – vagy az intelligencia hétféle Howard Gardner-i fajtájában, melyek közül kiemelendő a vizuális-téri, a zenei-hallásos és a testi-kinetikus – tehát a mindezekben jó képességű, de nem méltányolt gyerek (és a legtöbb gyerek valamelyikben elég jó képességű!) dacba, renitenciába szorul, hazulról hozott agressziós szintje jelentős mértékben nő. Ehhez járulnak a kudarcélmények, melyeket a mai magyar közoktatás „ítélkezési dühe” okoz, és az a sajátossága, hogy mindig arra kíváncsi, mit nem tud a gyerek, és nem pedig arra, hogy esetleg mit tud. (Hogy az iskola milyen abnormális hely, már abból is látszik, hogy az kérdez, aki tudja, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja – mondta már a harmincas években Karácsony Sándor.) Jegyre felelni szorongást kelt, a szorongás visszafogja a teljesítményt. A magyar iskola egyik paradoxona, hogy úgy akar teljesítményt, hogy közben visszafogja. A szorongás könnyen fordul át agresszióba, különösen a kamaszkor felé haladva. Tovább nehezítik a helyzetet a gyorsan váltakozó 45 perces órák, pláne ha jelentős részük a „számonkéréssel” telik el (már a szó hangulata is sok mindent kifejez). Mivel az egész oktatás kompetitív, vagyis az egymást lenyomó versengésre alapoz, ahelyett, hogy kooperatív lenne, eleve el is várja, az agresszió bizonyos – többnyire sunyi – kinyilvánítását, a puskázás és súgás problémakörein át – melyek a kooperációban nem ismertek, hiszen éppen egymást kell tájékoztatni illetve kifaggatni, és tudni kell összeszedni az anyagokat, melyekben utánanézünk az anyagnak – a spicli szolgálatokra való felszólításig, rengeteg elemmel gazdagítja az agressziós tárat.

(A gyerekek egyébként azért hoznak hazulról több agressziót, mert megváltoztak az életkörülmények, nem csak széles, csekély forgalmú utcák mezők, patakpartok, nagy kertek, udvarok, stb nincsenek, de grundok sem, a bezártság és a monotónia közismerten növelik az agressziót, ehhez járulnak a képernyők, melyek a testi mozgást is lebénítják, de ami ennél fontosabb, lebénítják a belső feldolgozást, a belső képalkotásban megjelenő elaborációt, az indulatok feszülnek, duzzadnak, a kényszerű acting out-ig.)

Mi volna a prevenció, melyet az iskolák alkalmazhatnának, oly módon, hogy aki ezeket és így csinálja, külön támogatást, jutalmat, stb-t kap érte, illetve támogatás jár a szakszerű tanfolyamok elvégzéséért, stb?
Mindenekelőtt felmérném, hogy hol alkalmazzák már ma is sikeresen az agressziót oldó, megelőző módszereket, és ezt a hálózatot a referenciahelyek hálózataként tartanám számon, és támogatnám praxisuk bemutatását, továbbképzéseiket, előadásaikat, hospitálókat fogadó tevékenységüket.
Milyen módszertani tudásokról van szó? (Itt és most persze csak felsorolás- és példaszerűen.)
Reggeli beszélgető kör; kooperatív technikák; projekt; szakszerű differenciálás – melyben a gyerek választ a lehetőségek között, tehát ő differenciálja saját magát -; szakszerű integráció (mely a szociális érzéket hihetetlen mértékben erősíti); drámapedagógia bevezetése és alkalmazása a különböző tantárgyakban; az iskolai színjátszó tevékenység egyes órákba is belenyúló támogatása; minden művészet fokozott támogatása, úgymint zene, kórus, képzőművészetek – de nem „osztályozva” és nem akadémikus módon, hanem a gyermeki improvizációból kiindulva csakis élvezetesen, örömszerzően, élmény-szerűen; az osztályzás fel- és kiváltása komplex szöveges értékeléssel, ami azt jelenti, hogy az értékelés megbeszélés tárgya, a gyerekek megtanulják értékelni önmagukat, egymást, sőt, horribile dictu a tanárokat is!
Mindennek megvannak a jól elérhető szakemberei a Magyar Drámapedagógiai Társaságtól kezdve Winkler Márta Fogócska utcai iskoláján, Lányi Mariettáék Gyermekek Házán, az AKG-n és a Politechnikumon át a Don Bosco intézményekig, tanodákig és a különböző alternatívákig.
Az iskoláknak fel kéne mérniük, hogy a tananyag letanítását tartják-e céljuknak (melyet a gyerekek már régen nem akarnak, és nem tudnak felvenni), vagy a gyerek be- és elfogadását, amiből minden más következik, többek között az is, hogy mihez mérem a gyerek teljesítményét, a tananyag egészéhez-e vagy a gyerek megtett útjához.
Fontos még a műhelyek, az effektív kézzel végzett kreatív tevékenység problémaköre is – kézimunkától a kézművességen át a valódi ipari, szociális illetve erdészeti-mezőgazdasági munkáig.
Természetesen vannak aztán olyan konfliktuskezelési eljárások, amelyek a már megtörtént esemény után volnának alkalmazandók. (Egyik sokat publikáló szakértőjük Szekszárdi Ferencné.) És vannak a viszonylag új, rendkívüli eredményeket hozó, úgynevezett resztoratív eljárások, ahol az elkövetőt és őt egyébként támogató barátait és rokonait szembesítik az áldozattal, az áldozat élményeivel és az áldozatot támogató rokonokkal és barátokkal, megfelelő előkészítés után, megfelelő technikával. Erről nemrégiben magyarul is jelent meg könyv, szerzője Ted Wachtel, aki a módszert Ausztráliából Amerikába és Kanadába telepítette. Magyarországon Vídia Negra vezeti azt az alapítványt (Közösségi Szolgálatok Alapítványa Magyarország), amely ezeknek a módszereknek tanításával, terjesztésével foglalkozik. (Kanadában a módszer bevezetésének területén első évben a megszokott 47-49%-ról 5% körülire, a másodikban 2-3%-ra csökkent a visszaeső fiatalkorú elkövetők száma!)

Vekerdy Tamás

Budapest, 2008. április 4.
 
Forrás: okm.gov.hu