Első könyv
Ebédig
Csokonai művében a főhős nő, méghozzá nem is amazon, hanem egy öreg, csúnyácska, fogatlan, aki „A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.” Mint az előbeszédből kitűnik, a költő 1799-ben Somogy megyében tartózkodott, itt töltötte a farsangot is. Itt látott modelleket Dorottyára.
Az eposz a propozícióval, a tárgy megjelölésével kezdődik:
„Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát,
Ki látván a dámák bajos állapotfát,
Carnevál s az ifjak ellenében feltámada,
S diadalmat is nyert pártára únt hada.
Olly lármát, zendülést, viadalt beszéllek,
Amillyet nem láttam, miolta csak élek,
Amillyet nem emut semmi istória,
Meg nem merne tenni maga a francia:
Miként insurgála amazon módjára
Egy nagy dámatábor Camevál hadára.
Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,
Milyen vitézséggel tudtak ők harcolni,
S miket vittek véghez felforrott mérgekbe.
– Hát férhet ifly harag angyali szívekbe?
Igazán, hogy minden századnak a végén
Nagy dolgok esnek meg a föld kerekségén! -„
A tárgy megjelölését, a propozíciót a segítségkérés, a fohász /invokáció/ követi, hogy a költő „úgy írhasson, mint volt.” Csokonai nem égi hatalmassághoz, mitológiai személyhez fordul segítségért, hanem a jó borocska támogatását kéri.
„Fársángi jó borral habzó butélia!
Mellytől a múzsákban gyúl a fantázia,
Te tölts bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak harcot én is Enniussal.”
Fársáng /Camevál/ Budáról indul, hogy lajstromba szedje Magyarország hajadonjait, akik még pártában vannak, a lányokat és özvegyasszonyokat. Ekkor érkezik Somogy vármegyébe, ott is Kaposba, herceg Eszterházy kastélyába. Ide készül a bálozó sokaság is, ki szánon, ki gyalogosan, ki lovon, de mindenki a legcifrább öltözékében. Az úton a gavallérok a felcicomázott lovakon kerülgetik a szánkás hölgyutazókat, tréfálkoznak a hölgyekkel. Gyalogosan közeledik egy poéta, aki kéri a szépségeket, hogy könnyítsék meg útját, és vegyék fel a szánra, de a hölgyek szóra sem méltatják. A poéta segítségére a Pegazus siet, így a szárnyas csodaparipán lovagolva a költő is időben megérkezik a mulatságra, így hiteles krónikása lehet az eseményeknek.
A felvonulók katonás alakzatokban igyekeznek Kaposvár felé. Somogy vármegye öt járása szerint öt csapatban, zászlók alatt. A vezetőket névvel jelöli a költő, több oldalról bemutatja őket. A seregszemle az /enumeráció/ közben találkozunk Dorottyával, aki egy szánon ül.
„Dorottya az egy öreg kisasszony,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon;
Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,
Hogy a burkus kezdte a másik háborút.
Mégsem ólthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,
Most is a legényért mindjárt hadra kelne,
Csak vén oldalához dörgőfát lelne.
Pedig már felszántott tisztes orcájának
A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának.
Úgy pislog béhulott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a fogait.
Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pedig pösznek ejti.”
Dorottya mellett a szánon egy hozzá hasonló vén dáma, Orsolya ül.
Hamarosan megtelik a szála /bálterem/ a vendégekkel, elkészül az asztal, készülődnek a muzsikusok; az urak a lovakról, politikáról, tajtékpipáról, míg a hölgyek a drágaságról cseverésznek. A fantasztikus lakomából a vendégek új életet nyernek, vígan töltik az időt, adomázgatnak, poharazgatnak.
A pohárköszöntők után Camevál feláll bársony trónusába, és Hímennel, az anyakönyv jegyzőjével, őrzőjével előveteti a matrikulát. Ebben szerepel az összes leány neve, aki már betöltötte a tizenhét esztendőt, de még nem töltötte be a hatvannégyet. Akik már férjnél vannak vagy menyasszonyok azok neve mellett egy veres kereszt szerepel. Akik örök pártában maradtak, azok neve mellett aszú fügécskék voltak. A nyilvános ismertetés azon dámák körében, kik már elhagyták a hatvannegyedik esztendőt, nagy vihart kavart. Észrevette ezt Carnevál, ezért eltéteti a könyvet Hímennel. Bort rendel, majd táncra szólítja a vendégeket.
Második könyv
Estvélig
Carnevál azt ajánlja, hogy az új mátkáké legyen az első tánc, de ezzel újra vihart kavar. Mert Dorottya, és a hozzá hasonlóan pártában maradtak zúgolódnak, hogy „köztük e csúfos különbséget tették.” Egyre emelkedettebb a hangulat, míg Dorottyának is akad táncosa, Bordács uram személyében. A társaság pedig kacagva nézi, ahogy ürög-forog, tipeg a vén dáma.
„Igy táncol a táltos banyák paszitjába
Varázsló pemetjén a vasorrú bába.”
A vén dámára újabb megaláztatások várnak, miután a tánc végeztével a fáradt társaság játékokkal múlatja az időt, és zálogosdi közben megint gúny tárgya lesz.
Dorottya megelégelte, hogy ö a gúny tárgya, ráadásul Eris /a viszály istennője/ kísérőivel denevérszárnyakon repült Kaposvárra, hogy láthatatlanul elvegyüljenek Carnevál mulató társaságában. A viszály istennője fánk alakjában befészkeli magát Dorottya testébe-lelkébe. Dorottya elhatározza, hogy bosszút áll mindazokon, akik vénlánysága miatt rajta és a többi pártában maradt hölgyön gúnyolódtak. Hogy bosszúterve sikerüljön, áldozatot mutat be, az oltárra egy szájára fordított éjjeliedényt tesz, kéngyertyát gyújt, amire néhány bálbilétát, három szűzkoszorút, három fürtöt a hajából, és egy tucat kártyát dob. Áldozatáért mindössze egyetlen férfit kér a farsangon résztvevő sokaságból, vagy ha továbbra is rajta köszörüli nyelvét e gonosz társaság, a bosszúhoz kér segítséget Ámortól.
Harmadik könyv
Éjfélig
Az áldozat bemutatása után Dorottya visszament a szálába a farsangolókhoz, akik vígan ropták a táncot. Dorottya azonban bosszút forral a rajta és társain gúnyolódókon. Szövetséget köt négy másik vén dámával, Adelgundával, Rebekával, Orsolyával és Mártával.
„Édesim! – Dorottya nékik így beszélle:
Sorsom keserűség, s tiétek köz vélle.
Az én fájdalmamból ti is részt vehettek,
S feltett szándékomban méltán segíthettek.
Bosszúállás tüze perzseli mellyemet,
A méltatlan szégyen elfogyaszt engemet,
Halált s elégtételt szomjúznak csontjaim:
Rajta! ne késsünk már szenvedő társaim!
Duplázzuk meg azt a csúfot az ifjaknak,
Amit már ennyiszer reánk raktak, s raknak.
Kevélységek szarva szinte az égig ér,
Annyi esztendőktől fogva bennünket vér;
Törjük le, s nyerjük meg érdemlett becsünket
Csúffoknak tárgyává tettek már bennünket!
Éreztessük vélek, melly súlyos a harag,
Mellyet a megvetett asszonyi szív farag,
S melly érzékeny bosszú, mellyet a megsértett
S gyalázott szerelem önnön magárt tett.
– Tudjátok, hogy itt a Fársáng, jól láttátok,
Mely vad és goromba vólt hozzám s hozzátok;
Láttátok, melly víg vólt szomorúságunkra,
Melly büszke és szúrós csúfoltatásunkra,
Ugyan lehetne-é néktek rá nem állcú,
Ha e tanácsomat mérészlem ajállni,
Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra
S duzzadt hegykeségét méltó gyalázatra?
S ha magam elkezdem ez intézetemet,
Lehetne-é néktek elhagyni engemet?
De ám légyen! tőllem mind – mind elálljatok:
Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!”
Dorottya szavai nagy hatással vannak a banyákra, egyre többen és többen csatlakoznak hozzá. Eris sem henyélt ezalatt, álommézzel locsolta a bőgőst, és elfoglalta a helyét. Zenéjétől a megrészegült dámák aparaja-nagyja azonnal otthagyta táncosát, és csak úgy tódultak a muzsikára. Dorottya Rebekát és kísérőjeként kilenc dámát küld követségbe az ifjakhoz, és ő ékesszólóan adja elő az amazonok hadának követeléseit.
„…Minden rangú dámák egyes akarattal
Engemet küldöttek olly parancsolattal,
Hogy kívánságokat adjam elő pontban
Az Uraknak; melly is áll e három pontban:
Elsőben az Urak szabad tetszésünkre
Ezt a gaz Carnevált adják ki kezünkre;
Másodszor haladék nélkül felkeressék
A nagy mátrikulát, hogy megégettessék:
Harmadszor, valakik most is nőtlenek,
Minket solenniter mind megkövessenek.
Ha e kívánságot a szála felhagyja
S követő-levelét nékem ki nem adja,
S a mátrikulával ezt a gaz spicbubut:
Ellenségnek tartsa az asszonyi klubbot. -„
Bordács azonban kevélyen visszautasítja az amazonok követeléseit, és az urak kikacagják a követeket. Több se kellett a dámák hadának, hadtestet alakítanak; Orsolyát tisztelik vezérlő hadnagynak. Ennek a dámaáradatnak a fő vezére természetesen Dorottya volt, és hadvezérként irányítja az asszonyok seregét. Az egyre keményebb csatákat a dámák nemcsak a hagyományos fegyverekkel, hanem modernebbekkel is vívják, bevetik a csiklandozást, a csókcsákányt, szemnyilakat.
,,…Csatáztak a mérész dámák az ifjakkal
Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal,
De a kézszorítás és sóhajtás heve
Sok szépek szívében nagy pusztítást teve.”
A dámák a győzelem érdekében még főkötőik éles tűit is szablyaként használják. Opor olyan haditervet próbál kitalálni, amellyel sikerrel venné fel a harcot Dorottya ellen. Zseniális tervet eszel ki, a férfiak, hogy vétkeiket jóvátegyék, még aznap elvesznek egy-egy hölgyet feleségül, ő pedig annak adja a szívét, akitől az első csókot kapja. Szaladnak is az asszonyok, hogy ők legyenek az elsők, még azok az dámák is rohannak, akik Dorottya baldakinját tartják, „S keze, lába kitört marsall Dorottyának.”
Negyedik könyv
Hajnalig
A dámák egy emberként vetnék magukat Oporra, hogy ők adják az első csókot, de a gavallérok hatszoros karéjba állnak, hogy megakadályozzák, hogy egy hölgy is Oporhoz jusson. Dorottya félholtan átkozza az asszonyokat, akik ilyen rútul elhagyták csatabeli helyüket egy férfi csókja miatt.
„Hitetlen nép! – így nyög Dorottya nékiek
– Hát a vitézeknek így kell-é tenniek?
El kell-é hagyniok kiszabott rendjeiket,
A fegyvert, a zászlót, a fővezérjeiket?
Gyarló nép! egy ravasz ellenség szavára
Úgy kellett rohanni a férfi csókjára?
Phi! szégyen! gyalázat! gyáva teremtmények,
Kikből így űzhetnek csúfot a legények!
De lám, hívságtokért megvan a jutalom:
Od’ a szép becsület, od’ a diadalom,
Helyébe csak szégyent, kudarcot kaptatok,
S ím félholtan fekszem én is miattatok.”
Az asszonyok haragjukban, hogy így rászedték őket, dámaszokás szerint sírva fakadtak, oldalszobába viszik vezérük testét, hogy kínjait enyhítsék, sebeit próbálták bekötözni. Dorottya azonban büszkén visszautasítja segítségüket, hiszen miattuk került ebbe a helyzetbe, letépi a flastromot a testéről, hiszen inkább a halált választja, és elkezdi diktálni a végrendeletét.
,,…Elsőben is hagyok kétezer szuverént
A bécsi bolondok házának aszerént,
Hogy fundusuk légyen az ollyan szüzeknek,
Kik kosarat adván magok kérőjöknek,
Mint szokott, örökös pártába sültenek:
Másodszor: testálok a szülők házára
Kilencezer tallért, az ollyak számára,
Akik csúnyák lévén, vőlegényt nem kapnak,
S természeti tüzök miatt félre-csapnak.
Harmadszor. keresett jószágomnak felén
Egy jó fundációt állítok Pentelén,
Mellyből esztendőnként megtartván a számát,
Férjhez küadjanak tizenkét vén dámát,
Felén egy Vesztálu templom építtessék,
Mellyben húsz vén szűznek lakás rendeltessék.
De úgy, hogy mindnyája járjon főkötőbe,
Mert igen éktelen járni leányfővel.
Továbbá, ha ama költő jó kedvébe,
Aki most itt múlat ebbe’ a vármegyébe,
Leírná a dámák mellett tett harcomat
S hattyúi szárnyán zengné halálomat,
Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok
Üresen bocsáták: néki fundust hagyok…”
Utolsó kívánsága, hogy nevét ne írják a sírjára, hogy az utazók legalább holtában ne csúfolják leánynak. A végrendelet végrehajtójának pedig Rebekát nevezi meg. Alig hagyták el a haldokló ajkát ezek a szavak, amikor bejön Rebeka, aki derekasan harcolt dámái élén. Foglyul ejtették a Fársángot a mátrikulával. Amidőn Dorottya megpillantotta e dicső hadizsákmányt, azonnal elfelejtkezett minden fájdalmáról. Virgoncan ugrott le betegágyáról, a könyvet: azonnal elkérte, rögtön felöltözött és meggyógyult. Rebekával részletesen elmondatta, hogy miképpen fogták el Carnevált, s megvitatták, mi legyen a becses hadifogollyal. Addig is, amíg eldöntik, mi legyen vele, áristomba zárták. A dámák haditörvénye Carnevált bűnei miatt kiheréltetésre és mátrikulája elégetésére ítéli. Húsz dáma örömmel teljesítette az ítéletet, azonnal máglyát raktak, és tánc közepett elégették a mátrikulát.
„…Innen van, hogy ma már nincsen többé vén lyány,
Mert az esztendeit más nem tudhatja, hány,
S ha egyszer a képét jól kimázolhatja,
Magát gyenge szűznek szabadon mondhatja.”
Már éppen a vesztőhelyre vinnék Carnevált, amikor úgy tűnik, tűz ütött ki. A dámák kiszaladnak, Camevál egyedül marad, és Hímen segítségével megszökik. A hölgyek csak akkor veszik észre, hogy rászedték őket, amikor szabadon látják Camevált.
Opor szolgája, Gergő elmondja gazdájának, hogy az úri mulatozás és a háború idején a cselédség is szórakozott. A lányok megtámadták a férfiakat, és olykor igen illetlenül viselkedtek. Az öreg szolga kedélyes beszéde majd békességet teremtene, a dámák haragja is csillapodik, amikor miss Fáma /szóbeszéd/ újra harcba hozott minden hölgyet. Hiszen nincs olyan ember, aki ne haragudna Carneválra a rövid farsang és a sok pártában maradt leány miatt. Csődbe mentek a varrónék, akiknek sok főkötő maradt a nyakán, a kalmárok, aki megvették a sok jegyruhát, és így jártak a szűcsök, szabók és a többi mester, akik mind abban reménykedtek, hogy a farsangot követő menyegzőkből szép haszonra tesznek szert. Így Dorottya újra harcra készíti a dámaarmadát, a végső ütközetet azonban másnapra halasztják, hogy jól felkészülhessenek. Hajnaltájt azonban egy csodás tünemény, Citeré, /Venus/, a szerelem és szépség istenasszonya jelenik meg. Azért jött, hogy békességet és örömöt hozzon. Jövőre hosszabbra szabatja a fársángot, és nagyobb divatja lesz a menyegzőnek is, az árva nyoszolyólánynak is jut vőlegény. A gráciák csodát tesznek, megszépítik a dámákat, Dorottya „leveté a vénség szőnyegét” és csodás hajadonná változik. Ámor nyilait a legdelibb ifjúra, Oporra és a szép Dorottyára lövi ki, kik legott szerelembe estek egymással, és rögvest papot hívattak.