G. Garcia Márquez a kolumbiai falucskában, Aracatacában született 1928-ban. Kilenc éves koráig élt ott, de a település varázsa máig nyomot hagy műveiben. A főiskolán jogot tanult, de mert nem állt közel hozzá, nem is fejezte be, s 1948-ban elszegődött újságírónak.
1961-ig riporterkedéssel foglalkozott. 1959 és 1961 között a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban.
1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, és legközelebb csak 1971-ben tért vissza. Elbeszéléseket 1948-ban kezdett írni. Mire első regénye kiadóra talált, tíz év telt el. Utána pedig három könyve is megjelent egyszerre. 1961-ben felhagyott párizsi tudósításaival és Mexikóba költözött. Érdekelte a forgatókönyvírás. Ám múzsa akkoriban nem volt kegyes hozzá, öt éven keresztül nem tett nála látogatást. Aztán annál hatásosabban mutatkozott, ugyanis 1965-ben az Acapulcóba vezető úton a szerző előtt hirtelen megjelent a „regényfolyó”, melyet kora ifjúsága óta meg akart írni. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt – miközben családjával kölcsönpénzen élt – papírra vetette a Száz év magány-t. A regény 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban, tizennyolc nyelvre fordították le.
Márquez 1972-ben megkapta a Rómulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként a legjobb spanyol nyelven írott regénynek ítélnek oda. Tíz évvel később pedig a legrangosabb írói elismerést, az irodalmi Nobel-díjat mondhatta magáénak a Száz év magány című regényéért.