A kor legnagyobb realista elbeszélője. Hősei életét tekintette valóságnak, és álmodozók módjára járt a való életben. Az eredeti családnév Balssa volt, s az író édesapja paraszti származású hadsereg-élelmező tisztviselőként tevékenykedett.
Nevükbe a nemesi „de” szócska az apa önkényes odacsatolásával történt. Az ifjú, immár Honoré de Balzac az oratoriánusok vendöme-i kollégiumában kezdte meg tanulmányait, majd később a jog tanulása felé fordult a figyelme. Rövid ideig ügyvédbojtár volt egy ügyvédi irodában, de eközben szorgosan látogatta a Sorbonne irodalomtörténeti előadásait is. Talán ott ragadta magával az irodalom, vagy talán annak szeretete végett ült lelkesen az előadásokon, ezt ma már aligha tudjuk biztosan. Az viszont tény, hogy az irodalom hatása regények írásában mutatkozott meg a fiatalembernél. Épp így nem lehetünk biztosak abban sem, hogy vajon szárnypróbálgatása vagy más egyéb végett használt akkoriban különböző álneveket. Ezek között megtalálható volt a Lord R’Hoone, Horace de Saint Aubin és a Saint-Alme is. Mivel bízott magában, „aki mer-nyer” elvi alapon merész üzleti vállalkozásként nyomdát vásárolt, s könyveket adott ki. Ám kezdeményezése nem bizonyult sikeresnek, vállalkozása rövidesen csődbe ment, ami őt szinte teljes életére kiterjedő adósságba sodorta. Több sikertelen próbálkozás után 1829-ben megjelent A huhogók címet viselő történelmi témájú regénye (melyből Sophie Marceu főszereplésével az 1980-as évek végén film is készült) és A házasság filozófiája című munkája. Ez a két alkotása hozta meg számára a várva várt népszerűséget, mellyel a párizsi társaságok közkedvelt alakjává vált, sőt, sorra kapta a különböző lapok publikálási ajánlatait. A nagy szerelem 1833-ban talált rá, egy lengyel nagybirtokos feleségének, Hanska grófné személyében.
1834-ben írta meg a Goriot apó című művét, melynél azt a módszert alkalmazta, hogy a kort és annak társadalmát egyetlen, ciklusokra, regényekre és elbeszélésekre bontva mutatja be, beiktatva néhány sikerült régi művét. Ezt a szereplők visszatérésével és ismétlődésével rendezte hatalmas, egymással összefüggő ciklussá. Sikerei töretlenek voltak, a szerencse azonban az üzleti életben továbbra sem szegődött mellé. 1836-ban megvásárolta a Chroinqe de Paris című lapot, de nem sokkal később meg is vált tőle. E szenvedéllyé váló szokásától később sem tudott megválni, mert négy évvel később Révié Parisienne címen alapított egy rövid életű folyóiratot. Idejét szívesen töltötte utazással, megfordult Ausztriában, Svájcban, Itáliában nagyvilági életet élt, miközben fáradhatatlanul alkotott, gyakran napi tizenkét-tizenhat órát is.
1840-ben mutatták be Vautrin című drámáját, de a darab megbukott, sőt, még a rendőrség is betiltotta. Egy évvel később jelent meg Emberi színjáték gyűjtőcímmel ellátott 90 kisebb-nagyobb műből álló regényciklusa, mely címmel Dante Isteni színjátékára utalt. A mű csoportosított változata 1842-ben látott napvilágot. 1841-ben szerelmének sem állt útjába tovább semmi, ugyanis meghalt szerelmének férje, ezért Balzac megkérte az özvegy kezét, de házasságukra csak 1850-ben került sor Bergyicsevben, amikor már beteg volt.
A forradalom híre Párizsban érte utol, nemzetgyűlési képviselőként lépett fel, de nem volt sikeres és megbukott. Egészségi állapota megromlott, hashártyagyulladást kapott, s 1850 augusztusában meghalt.
Sírja fölött Victor Hugo mondott beszédet. „Roppant küzdelmet vívott a modern társadalommal. Ábrándokat tépett szét, reményeket oszlatott el, álarcokat szakított le.”
Balzac regényeinek egyik legfontosabb sajátossága az aprólékosan megrajzolt részletek gazdagsága. Az ember szempontjából fontos a környezet, ahol él, a környezet pontos bemutatásával szeretne közelebb kerülni magához az emberhez.
Minden cselekmény előtt hosszas leírást találhatunk, amelyben előrevetíti a szereplők sorsát. A cselekményt is mindig előkészíti a környék, a színhely és a szereplők bemutatásával. Az író maga nevezte regényének hősét, Goriot apót „az apaság krisztusának”. Ez a regény ma is úgy él a köztudatban, mint egy szenvedő, kiszolgáltatott, mártírságot vállalt apa története, akit a lányai kisemmiztek ugyan, de ő mégis az utolsó pillanatig szerette őket. A regény megértéséhez szükséges tudni azt, hogy a magára hagyott öregember temetésén egyedül részt vevő Rastignac más Balzac-regényekben nagy karrieristaként szerepel, aki szalonok népszerű tagja, a legszebb nők kegyeltje, az élet igazi császára. Ebben a regényben azonban azok a vonásai állnak előtérben, amelyek megmagyarázhatják azt, hogy – e talán legfontosabb balzaci hős – miért a leginkább komplex, jóból és rosszból legbonyolultabban „kikevert” alakja a szerző embergalériájának. Rastignac ugyanabban a panzióban lakik, mint Goriot apó, éles szemével hamar észreveszi azt is, hogy miért nem viszonozzák Goriot apó lányai apjuk szeretetét, milyen társadalmi mozgások irányítják a család belvilágát. Szintén a panzió leírásából kapunk képet arról a kor Párizsáról, arról, ami később „nagy” társadalomi szimbólummá válik.
A regénybeli történet 1819-ben kezdődik, egyik színhelye a Vanquer-ház. Ez egy polgári panzió Párizs egyik külső kerületében. „Egy ilyen közösségen belül az egész társadalom elemei föllelhetők” -írta mga Balzac. „…ahol állandóan hullófélben van a vakolat, és patakokban folyik a szennyvíz.” Aki erre jár, kedvét veszti itt. „Egy kocsi robogása errefelé esemény, a házak mogorvák, a falak börtönre emlékeztetnek.” A penzió tulajdonosa Vauquer-né, ötven év körüli asszony. Az első emeleten a kisebbik szobában Vauquer-né lakott, a másikban Couture-né, a francia köztársasági hadbiztos özvegye. Victorine Taillefer lakott vele, akinek anyja helyett anyja volt. A második emeleten az egyik szobában egy öregember, Poiret lakott, a másikban egy negyven év körüli férfi, Vautrin. A harmadik emeleten négy szoba volt. Ebből kettőbe lakott Michanneau kisasszony és Goriot apó. A másik kettő vándormadaraknak és éhenkórász diákoknak volt fenntartva. Itt az egyikben Eugene de Rastignac volt.
Goriot apó tésztagyáros volt, s mikor felhagyott az üzlettel költözött be a penzióba. Vauquer-né megtudta, hogy 8-10 ezer frank jövedelme van. Ha új vendég érkezett, eldicsekedett, hogy Párizs egyik legjobb nevű, legbecsületesebb nagyiparosa lakik itt, Goriot úr.
A cselekmény egyszerre több szálon indul el, hol az egyik, hol a másik szereplő kerül előtérbe, majd ezek az életsorsok lassan egymásba fonódnak, és párhuzamosan haladnak egymás mellett. A regény során összesen 35 szereplővel találkozhatunk, de ezek közül csak néhány kap fontosabb szerepet. A cselekmény a karrier-regények jellegzetes mintáját valósítja meg. A könyv hőse apai szeretetének áldozata lesz. Előkelően férjhez adott lányai lassanként utolsó fillérjétől is megfosztják. Rajta kívül megismerkedhetünk az igen szerény körülmények között élő, jogi tanulmányait végző diákkal, Eugéne de Rastignac-kal, akinek rokoni kapcsolatai révén megnyílnak az előkelő társaságok szalonjainak ajtajai, s megszédítik a nagy világi élet csillogásai. Csak úgy vághat neki ennek az életnek, hogy nélkülöző családja utolsó megtakarított pénzét teszi kockára. Egyetemi tanulmányait abbahagyja és a párizsi aranyifjak életét éli. Ez a regény egyik szála, a másik Goriot apóé. Az egyiküknek felfelé ível a pályája, a másiknak lefelé. A cselekmény keretét a panzió adja meg, ahol mindketten laknak, miközben megismerkedünk a panzió lakóival is, a vékonypénzű hivatalnokokkal, szerény jövedelmű özvegyekkel, visszavonult üzletemberekkel. Az ő egyéni sorsukon keresztül ismerkedhetünk meg az akkori Párizs életével.
A regény vége, utolsó jelenete a világ regényirodalmának legtávlatosabb, legsejtelmesebb zárásai közé tartozik: Goriot apót eltemetve egy egész világ temetődik el. Rastignac híres szavai, amikor magára maradva sétált ki a temetőből, s végignézett a hegyről látható esti Párizson: „Most mirajtunk a sor!” – ez nemcsak saját pályája további küzdelmeit jelzik, nemcsak kihívást jelentenek, de új világok születésének próféciáját is. Alkalmazkodik a korabeli társadalmi rendhez, a korabeli társadalmi erkölcshöz, aminek figyelembe vételével elindulhatott a fényes karrierhez vezető úton.
A mű talán a legnépszerűbb és egyúttal legkiválóbb Balzac-regények közül való. Mindenki „kötelező” olvasmánya lehet.