Moszkvában született 1891. május 14-én. Mivel édesapja a kijevi hittudományi főiskola professzora volt, otthon egyaránt részesült vallásos nevelésben és kapott tájékoztatást a felvilágosodás eszméiről. Éppúgy érdekelte a képzeletvilág, mint a természettudomány.
Mikor elvégezte a középiskolát, nem akart se teológus, se filozófus lenni. Így orvossá vált és néhány éven keresztül a gyógyítás mesterségét gyakorolta, miközben egyre jobban vonzódott a színház és a dráma iránt. Próbálgatni kezdte írói szárnyait, s három ifjúkori drámáját egy vidéki színház be is mutatta. Gyakran olvasta a nagy klasszikusokat, mik formálták stílusát. 1921-ben Moszkvába költözött, akkor már szélesebb körben kezdték elismerni írói tehetségét és sajátos stílusát.
Újságíróként dolgozott, szellemes, gyakran szatirikus publikációkat írt, miközben egyre közelebb került a színház világához. Ekkor már regényei is kezdtek megjelenni, miket a kritikusok eleinte gyakran döngöltek földbe, ám az olvasóközönség elismeréssel olvasta őket. Jó érzékkel tudta felépíteni a hatásos jeleneteket, és karakteres jellemeket tudott megformálni. „Moliere” című történelmi drámájában megformált önkényuralmat megtestesítő király alakjában a hatalom és a hatóság Sztálin paródiáját vélte felismerni, ami kerékbe törte drámaírói karrierjét. Élete végéig nem írhatott olyan drámát, melynek nyilvános bemutatását engedélyezték volna. Sőt, vezetőrendező sem lehetett sehol. A 49 éves korában bekövetkezett haláláig abból tartotta fenn magát, hogy segédrendező volt a „Művész Színház”-ban.
Művei:
1925 – A fehér gárda
1925 – Sátániáda (elbeszéléskötet)
1926 – A Turbin család napjai
1928 – Menekülés
1928 – Bíborvörös sziget
1935 – Puskin utolsó napjai
1936-1937 – Színházi regény
1937-1939 – A Mester és Margarita
Amikor „A Mester és Margaritá”-t megírta, egyáltalán nem reménykedett a megjelenésben, ezért nem kereste benne az olvasó kegyeit, nem helyezett el benne cinkos aktualitásokat sem. Ahogy mondani szokás, íróasztala fiókjának írt, de talán pontosabb úgy, hogy a jövendőnek szánta a művet. Megjelenését nem is érte meg, hiszen 1966-67-ben jelent meg először egy szovjet folyóiratban. A siker páratlan volt, s szinte egymást érték a kiadások, és alig egy évtized alatt világszerte ismertté vált. Nemcsak az irodalom vájt fülű értői, de a szélesebb közönség is mohón olvasta, mert egyszerre volt esztétikai csemege, tudós értelmezések tárgya és népszerű bestseller.
Ahány kritikus, szinte ugyanannyi értelmezés olvasható a műről. Egyes értelmezések szerint – a címből következtetve – az író önéletrajzi vonásokkal felruházott Mestere és szerelme, Margarita története áll a középpontban. Mások szerint a harmincas évek Moszkvájának kísérteties, groteszk „ördöngős” leírása, de olyan is akad, ki Ponczius Pilátus és Ha-Nocri történetéért tartja jelentős filozofikus alkotásnak. Éppúgy lehet politikai szatíra vagy humoros mű, s kedvelni lehet akár a különböző regénysíkok ötvözéséért is.
A nagyon szépen és érdekesen megírt mű egyszerre fantasztikus, szimbolikus és reális történetsorok párhuzama. Szerkezete mozaikszerűen épül fel, sajátosan vegyítve három cselekményvonulatot: egy fantasztikus történetet a Sátán kalandjairól (minek nyomai már a „Sátániáda” című elbeszéléskötetben is fellelhetők) és tevékenységéről a Szovjetunióban, egy reális eseménysort az akkori hétköznapi élet jellemző mozzanatairól, és egy nagyon érdekes, nagyon szép történetet Jézus és Poncius Pilátus helytartó kapcsolatáról.
Az ördög Moszkvába érkezik, s Woland mágus bőrébe bújva a történetben és a regény szerkezetében egyaránt felborulnak az eredeti rendek. Varázslatos és titokzatos dolgok történnek, a valóság az ördög szemüvegén át nézve még keményebb valósággá válik. A Jézus-történet pedig a leginkább naturalista-verista résszé válik a regényben. A jelen idejű cselekményekkel párhuzamos mozzanatsor a Szellem embere és a Hatalom között feszülő kibékíthetetlen ellentétét jeleníti meg. Bulgakov Pilátusa jóindulatú, becsületes ember, de a hatalom, a hivatal, az uralmi rend képviselője, akinek úgy kell ítélkeznie, ahogy a hatalom rendszere előírja.
A főszereplők a 32. fejezetben kilépnek a térből és az időből, és az öröklétbe jutnak. Poncius Pilátussal a halhatatlanság birodalmában találkozunk újra, de ő bűne (gyávaság) miatt jutott oda, de a művész közbenjárására mégis megtisztulhat.
Margarita, a központi nőalak csak a regény második felében jelenik meg, de attól kezdve meghatározóvá válik. Szerelem nélkül ment férjhez, és sokáig szinte vegetatív életet élt. Gazdag és nyugodt, de értelem és cél nélküli volt az élete. Amikor megismerkedett a Mesterrel, minden megváltozott. Igazi, őszinte szerelem ébredt közöttük, amely mindkettőjük életét megváltoztatta. A Mester művész, kinek Jézusról írt regényét nemhogy nem adják ki, hanem szabályos bűncselekménynek tekintik a húszas évek Szovjetuniójában. Margarita pedig magára hagyta szerelmét, hogy hazatérve végleg szakítson férjével. Ezalatt azonban a Mester elégette a kéziratot és eltűnt. Margarita nem tudja, hogy elmegyógyintézetben van, így – mivel nem találta meg szerelmét – visszatér férjéhez, de belülről meghal. Ekkor kísérti meg őt Azazello személyében az ördög. Meghívót kap a Sátán (Woland) báljára, s meg ígérik neki, hogy visszakaphatja szerelmét. Margarita vállalja a kihívást, bebizonyítja együttérzését és önzetlenségét is, amikor a bálon elvégzett háziasszonyi teendőiért jutalmul először nem a Mester szabadságát, hanem egy szenvedő lélek megváltását kéri. Ezzel mindkettőt eléri, Frida megváltódik, a Mester és Margarita pedig együtt érdemli ki az örök nyugalmat.