Természeti adottságok:
Kínának két fő része osztható:
Nyugat-Kína: A Himalája és a Kunlun láncai közé zárt Tibeti-fennsík alkotja. Éghajlata hegyvidéki. Magassága miatt művelhető föld alig található itt, ezért a népesség meglehetősen csekély.
Kelet-Kína: Északon még alacsonyabb rögvidékek alkotják, dél felé fokozatosan alacsonyabb lesz. A középső terület a Kínai alföld, melyet vastag lösztakaró borít, és a Sárga-folyó, valamint a Jangce szel keresztbe. Kína déli részét szakadozott hegyvidék zárja, ez a Dél-kínai-hegyvidék. Az éghajlat a szélsőséges kontinentálistól a mérsékelt monszunon át a szubtrópusi monszunig változik.
Mezőgazdaság: A munkaerő több, mint 60%-át foglalkoztatja. Ebből következik, hogy a művelés színvonala alacsony. A művelést főleg kézi és állati erővel végzik. Az öntözés kiterjesztésére helyezték hangsúlyt, mert így lehet a déli országrészben egy év alatt 2 vagy 3 termést betakarítani. Nem is cél a nagyobb gépesítés, mert nem tudnának mit kezdeni a hirtelen megjelenő nagy tömegű munkanélküliséggel, ami ilyen nagy kiterjedésű és népességű országban robbanáshoz is vezethet. Az ország északi részében a fő növény a búza, mellette kölest és kukoricát termesztenek. Dél felé a rizs veszi át az uralmat, kiegészülve szójával és földimogyoróval. A Dél-kínai-hegyvidéken a teatermesztés jelenik meg.
Az állattenyésztés alárendelt szerepű, mert nincs hely a takarmánynövényeknek. Nagyobb állomány csak sertésből és baromfifélékből van, ezek főleg lakossági hulladékokon és mezőgazdasági melléktermékeken élnek.
Ipar: Ásványkincsekben gazdag. Feketeszenet Mandzsúriában bányásznak legnagyobb mennyiségben. Vasércet ugyanitt, valamint a Jangce mellékén találtak. Jelentős emellett az ötvözőanyagok, a színesfémek (Dél-Kínai-hegyvidék) bányászata is. A kőolaj viszont nem elegendő, ma már importra szorul. Mivel az olaj kevés, ezért az energiatermelés főleg szénerőművekre alapul. Az ipar hagyományos ágazata a textilipar. Mivel ez régen elsősorban kivitelre termelt, ezért a kikötőkbe települt (Sanghaj, Tiencsin, Kanton). Az ország belsejének iparosítási igényei miatt mára nagy része a belső területekre települt. A világháború óta a nehézipar fejlődése rendkívül gyors volt. Telephelyei a bányászati körzetekben alakultak ki, Mandzsúriában (Ansan) és a Jangce mellékén (Vuhan).Ezek lettek a vaskohászat és a gépgyártás gócpontjai. Az egyes tartományokat próbálják fogyasztási cikkekből önellátóvá tenni, mert a hatalmas országban a nagyarányú út és vasútfejlesztések ellenére nem könnyű a szállítás megszervezése. A feldolgozóipar központjai Peking és környékén kívül a partvidéken az ún. különleges gazdasági övezetekben alakultak ki (pl. Sanghaj és Kanton). Ezek kis kapitalizmust jelentenek a szocializmuson belül, hiszen a vállalatok jellemzően magánkézben vannak.
Gazdasági fejlődés korlátai: Kína jelenleg rendkívül gyorsan fejlődik. Az éves növekedés 10% körül van. Ezt a növekedést főleg az ipar produkálja, a mezőgazdaság fejlesztése csak a mezőgazdaságból kikerülők iparban történő elhelyezésével lehetséges. A további gyors fejlődésnek több veszélye van:
1) Gyors népességszaporulat: Jelenleg 1 milliárd 250 millió lakosa van. A gyors növekedés adminisztratív intézkedések hatására lelassult ugyan, de még így is jelentős (Városokban egy, falvakban két gyerek engedélyezett, de ott is csak akkor, ha az első lány. Fordított a családtámogatási rendszer, pótlékot a egy gyerekes család kap, a több nem.). Az élelmiszertermelés ezzel nem tud lépést tartani.
2) A fejlődéssel nőnek a vagyoni különbségek, ez társadalmi feszültségekhez vezethet, ami egy ekkora országban nehezen kezelhető.
3) Kína növekedése környezetvédelmi veszélyeket is rejteget, hiszen növekszik az energiafelhasználás, ami szennyezőanyagok kibocsátásával jár.