A honfoglalás idején már hoztuk magunkkal a népvándorlás korából a finnugor eredetű szavakat.
Névmások: te, ő mi
Számnevek: egy, hét, három
Testrészek nevei: agy, fej, fül, száj, fog, szív, epe, vér
Igék: fél, szül, hall, eszik, iszik, néz
Rokonságnevek: anya, atya, fiú, lány, nő, férfi
Természeti tárgyak: víz, ár, hab, ég, domb, kő, tavasz, ősz, tél
Ásványok: kő, szén, ólom, arany, ezüst
Növény és állatnevek: fű, fa, ág fenyő, sün, róka, eb, hangya, méh
Életmódra utalók: ház, küszöb, ágy, kés, farag, főz, fázik, fen
Egyebek: ének, csók, név, jó, fekete, kér, keres
A finnugor nyelvi egység kb. ezer évig állt fenn, majd i.sz. V. szd.-ban a népvándorlás hatására az erdőlakó gyalognépből lovas nomádnép lett. Törzsi, majd törzsszövetségi szervezetben éltek. A szókészletük tükrözte életmódjukat. A szavaik két szótagosak voltak, rövid magánhangzókra végződtek. A hangrendszerükből hiányzott a mai „c” hang és a „zs”. A zöngétlen zárhangok később réshanggá váltlak (p-f, k-h). Ragtalan volt a határozó és a tárgy. Léteztek az igemódok és az igekötők, de a jövőidő csak jelenalakban fejezték ki, valószínű, hogy nyelvjárásaik voltak (ü-ző, i-ző, píz-pénz). Használták az igenévszókat (fagy, les, nyom).
A nyelvemlékes kor: 950-1526. A honfoglaló magyarok írása türk eredetű volt (rovásírás). Fapálcákba vésték jobbról balra. Még a XVII. sz.-ban is használták a pásztor népek. A latin betűs írás a Halotti beszédben (1192) jelentkezett először a Pray kódex fedőlapjába préselve. Ez az első összefüggő magyar nyelvemlék.
Kisebb terjedelmű szövegemlékek:
– Szorványemlékek-oklevelekben, krónikákban, latin szöveg között, magyar tulajdonnevek (Pl.: Anonymus, Kálti Márk, Kézdi Simon).
– Kéziratos szövegemlékek: a XV szd.-ig öt kódexbe maradtak meg a hosszabb-rövidebb szókapcsolatok.
– Grosszák-lappszélre írt értelmező magyar szó (Pl.: a latin nyelvű oktatást szolgáló tankönyvekbe beírt magyar szavak)
– Nyomtatott nyelvemlékek: Budán az első nyomdát Hess András alapította 1471-ben. Krakkóban magyar nyomtatványok készültek (1527-ből Szylveszter János nyelvkönyvei)
Az ómagyar nyelv hangtani jellemzői
– A szavak végén rövid volt a magánhangzó (Pl.: 1055-ben keletkezett Tihanyi alapítólevélben)
– A szlávból átvett szavak még őrzik a szó elején a mássalhangzó torlódásokat. A magas nyelvállású magánhangzók idővel alacsonyabb nyelvállásúak lettek, nyíltabbá váltak (pl.: ü-ö).
Ómagyar szótövek:
– a rövid tővéghangzó lekopott, elmaradt (Pl.: madaru-madár, vizü-víz)
– a szóvégi „á” és „é” megrövidült (Pl.: já-ja)
Ómagyar toldalékok: Konstantin Bizánci császár feljegyzésében 950-ben a személynevek és földrajzi nevek mutatják -csi, -csa, -di képzőket (almádi). Sok képzőbokor létezett. A Tihanyi alapítólevélben 33 egyszerű és összetett képző volt (hordoz, álmod, álmodozik). Képzőbokrok pl. -gat, -get, -doz, -dez, -döz, -csha, -cshe.
Névutók és ragok: már a finnugor alapnyelvben létezett a birtokos személyragozás, az igénél pedig az alanyi és a tárgyi igeragozás.
Igekötők: már a Halotti beszédben szerepeltek. Pl.: meg, le, föl, ki, be
A nyelvjárások is léteztek: pl.: ő-zés a Dráva vidékén is, i-zés a Nyírségben, á-zás Szatmárban a palócoknál. A latin nyelvű fordítások gyakran szolgai módon adták vissza a tartalmat. Az írott nyelv eltávolodott a beszéd köznyelvtől. Oklevelek írásaival a királyi kancelláriák, illetve a szerzetes kolostorok foglalkoztak. A török hódítás megakasztotta a fejlődést, megszűnt az egységesítésre törekvő központosított királyi hatalom. A XVI. szd.-ban további lendületet adott: a török uralom alól kiszorult írástudók Erdélyben és a Felvidéken tömörültek, a humanizmus és a reformáció az anyanyelv fejlődését segítve, ez jelentkezik Balassi költészetében is. Könyvnyomtatás, reformáció, bibliai fordítások, Károlyi Gáspár Vizsolyi bibliája ekkor íródott. A latin mintára szabályozni kezdték a nyelvtant. 1549-ben megjelent az első magyar helyesírási könyv. Pázmány Péter katolikus főpap szónoklataival, és teológiai tanulmányaival erősítette a magyar irodalmi nyelvet. Szenczi Molnár Albert a nyelvtani egységet szorgalmazta.
Jövevényszavak:
– török: alma, árpa, búza, bor, gyertya, gyöngy, kapu, körte, bika, ökör, sátor, szakáll, szőlő
– szláv: bab, barack, család, cseléd, drága, iga, jászol, kocsma, kulacs, pad, péntek, szombat, szolga, zab
– német: bognár, céh, borbély, farsang, fillér, ostrom, páncél, polgár, vándor
– latin: angyal, iskola, kápolna, tinta
– francia: kilincs, lakat, mécses, szekrény
– olasz: füge, forint, mandula, piac