A közép- és kelet-európai romantika

A lényeges művészi jegyek egyezése ellenére a romantika koronként, nemzetenként, sôt nagyobb földrajzi egységenként is más és más.  – „A megkésettséget mindig és mindenhol a lemaradás gyors behozása követi. Ennek során eredetileg különbözô, esetleg egymással homlokegyenest szemben álló gondolatokat, törekvéseket Közép- és Kelet-Európában egyszerre fogadnak be. Az eredmény: furcsa stíluskeveredés, néhol oly mérvű, amely egyesek szemében kétségessé teszi azt is, hogy egyáltalán beszélhetünk-e klasszicizmusról, szentimentalizmusról stb., tehát olyan többé-kevésbé egymás után következô és körülhatárolható irodalmi irányzatokról, mint a nyugati irodalmakban.” (Bojtár Endre: „Az ember feljô…”. Magvetô Kiadó, Bp. 1986. 15. 1.)
Közép- és Kelet-Európában az egyes népek nemzeti függetlenségének hiánya, a széttagoltság, az idegen uralmon belül is más, nagyobb nemzetiségek közé ékelôdés oda vezetett, hogy a nemzeti együvé tartozás egyetlen ismérve a közös, beszélt nyelv maradt. Éppen ezért már a felvilágosodás hatására megindult és a romantika koráig ívelô nyelvújítás, az irodalmi nyelv kidolgozása volt a nemzeti eszmélkedés, öntudatra ébredés legelsô mozgalma – csaknem mindenütt Európának ebben a térségében.
A függetlenségi eszme – természetesen – értelmetlen lett volna az önálló nyugati államokban. Nálunk, Közép- és Kelet-Európában – az orosz irodalmat kivéve – a nemzeti függetlenség volt a legfôbb kérdés, s az egyes nemzetek romantikus irodalmát a nemzeti eszme éltette leginkább.
Az idegen elnyomás ellen s a nemzeti nyelvért vívott harc a romantika korában az írókra egy bizonyos társadalmi szerepet erôszakolt rá: a közvélemény megkövetelte tôlük, hogy kizárólag magas erkölcsi törekvésű műveket alkossanak. A költô a társadalmi-politikai fellendülések idején a szabadságküzdelmeket irányító népvezér, apostol, lángoszlop, vagy vállalta a nép, a haza pusztulását elsirató Osszián szerepét. Egybefonódtak a politika és a művészet célkitűzései.
A népet vezérlô lángoszlop szerepével is összefügg a népiesség új történelmi értelmezése. Amellett, hogy fölfedezték és nagyra értékelték a népművészet alkotásait, a „népi hôs” a nemzeti szellem letéteményese lett, a nemzeti géniusz megtestesítôje, múltbeli értékek ôrzôje és birtokosa, s a nép akarata Isten akaratává nemesült.
A romantikus történelemfilozófia a nemzetet kollektív személyiségnek fogta fel, melynek ugyanúgy van gyermek-, férfi- és öregkora s halála is, mint az egyes embernek. Eszerint tartottak népeket, nemzeteket életképeseknek vagy életképteleneknek. Herder jóslata, hogy a magyarság el fog pusztulni a szlávok tengerében, sötét lehetôségként volt jelen – tiltakozást is kiváltva – a magyar reformkor közgondolkodásában.
A romantikus történelemfelfogás Közép- és Kelet-Európában kikristályosodott sajátos válfaja volt a lengyel messianizmus, mely akkor az egész lengyel irodalmat áthatotta: Lengyelország a népek Krisztusa, Messiása, s feláldozása hozza majd meg a világnak az áhított szabadságot. (Közel áll ehhez az orosz Dosztojevszkij messianisztikus hite.)
A romantika a közép- és kelet-európai irodalmak elsô nagy virágkora, „aranykora”, s elsôsorban az akkor született művek esztétikai értéke tekintetében az. (Szokták nevezni a „nemzeti klasszicizmus” korának is a szónak a „magas művészi szint”, a „tökéletesség” értelmében.) Világirodalmi rangú írók működése fémjelzi a romantika korát: az orosz Puskin és Lermontov, a cseh Mácha (1810-1836), a lengyel Mickiewicz (1798-1855), Slowácki (1809-1849), az ukrán Sevcsenko (1814-1861), a szlovén Preseren (1800-1849), a bolgár Botev (1849-1876), Vörösmarty Mihály és Petôfi Sándor.

A magyar reformkor irodalmi élete

1819 májusában a Pesten szereplô székesfehérvári színészek bemutatták Kisfaludy Károlynak (1788-1830) még 1809-ben elkészült darabját, A tatárok Magyarországban című „eredeti vitézi játékát”. A siker rendkívüli volt: a magyar nézôközönség a saját nemzeti nagyságát, dicsôségét, áldozatkész nagylelkűségét hallhatta a színpadról, s ez mindenkinek tetszett. A hallgatóság tombolt az elôadás alatt, „műveletlenül viselkedett” – a rendôri megfigyelô szerint. – Kisfaludy ezután négy nap alatt megírta újabb, Ilka vagy Nándorfehérvár bevétele című darabját, s a zajos siker most sem maradt el.
A Tatárok színműnek rendkívül gyönge, de megfelelt a korszellemnek, az ébredezô önérzetnek, kielégítette a nemzeti hiúságot, s idézte az ôsi dicsôséget. A nagy színpadi sikerek Pestet és Kisfaludyt helyezték az irodalmi élet középpontjába, s hamarosan ô lett az irodalom vezéregyénisége. Irányító szerepét erôsítette, hogy 1821-ben Aurora címmel évenként megjelenô zsebkönyvet indított (1836-ban szűnt meg, Kisfaludy halála után Bajza József irányította). Az Aurora körül egyre növekvô írógárda nôtt fel, s ez az Aurora-kör irányította a szellemi életet Kisfaludy Károly halála után is. – Az Aurora ellen-zsebkönyve volt a Bécsben megjelenô, Igaz Sámuel által szerkesztett Hébe (1823-1826). Kazinczy inkább ezt támogatta.
A nemzeti függetlenség vágya, a bécsi kormány elnyomásával való elégedetlenség és az 1823-as szembenállás a kamarilla rendeleteivel kikényszerítette 1825-ben az elsô „reformországgyűlést”. A nemzeti büszkeséget, önérzetet erôsítette az irodalom is: ekkor jelent meg ugyanis a várva várt „eposz”, a Zalán futása, a honfoglalás „régi dicsôségérôl”.
Sajátos közép-európai helyzetünkbôl adódott, hogy a kor progresszív célkitűzéseinek vezetô osztálya nem az erôtlen és még fejletlen polgárság lett, hanem az uralkodó osztály, a liberális vagy kevésbé liberális köznemesség. Ennek a ténynek egyenes következménye a reformpolitika. A nemesség haladó gondolkodású része forradalom nélkül, azt megelôzve, a fennálló törvényes rend keretei között, reformok útján, tehát az uralkodó által szentesített törvények végrehajtásával igyekezett megvalósítani céljait: sürgette a jobbágykérdés megoldását, és nagy önállóságot követelt az állami irányításban. – Nem valami emberbaráti filantrópia (emberszeretet), hanem saját jól felfogott nemesi érdekeik irányították a kor politikusait: jobbágyfelszabadítással, „örökös megváltással” akartak elébe sietni az eseményeknek, akarták „kifogni a szelet a forradalom vitorlájából”.
A literátornak, stílusművésznek is kiváló Széchenyi István 1825-ös fellépése a pozsonyi országgyűlésen (birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudós társaság megalapítására) s könyvei – mindenekelôtt az 1830-ban megjelent Hitel – a nemzeti haladást és a művelôdést szolgálták.
Az írók jelenléte a közéletben meghatározó volt. Kisfaludy halála után legjobb barátainak, az ún. romantikus triásznak (Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferenc) a kezébe került szinte minden hatalom az irodalmi életben. – 1830-ban megkezdte működését a Magyar Tudományos Akadémia. Ennek – Döbrentey Gábor lemondása után – 1835-tôl 1861-ig Toldy Ferenc, „a magyar irodalomtörténet-írás atyja” lett a titkára. – 1837-ben nyitotta meg kapuit a Pesti Magyar Színház: elsô igazgatója Bajza József volt. – Az Aurora-kör tagjai alapították meg mesterük emlékének ápolására a késôbb oly fontossá lett Kisfaludy Társaságot. – Vörösmarty asztaltársaságából alakult meg a Nemzeti Kör (1846-tól Ellenzéki Kör).
A jelentôsebb folyóiratokat is fôleg a fiatal romantikusok szerkesztették. A Tudományos Gyűjtemény és szépirodalmi melléklete, a Koszorú 1828-tól 1832-ig Vörösmarty irányítása alatt állt. Az ô kezükben volt a Kritikai Lapok (1830-1836), az Athenaeum és a Figyelmezô (1837-1843) is. – Irodalmi elveiket a romantika francia változata határozta meg, fôleg Victor Hugo nézeteit fogadták el.
Az 1832-36-os diétán (Pozsonyban) már olyan erôs volt a jobbágyfelszabadítást követelô liberális nemesi ellenzék, hogy a bécsi kormány 1836-ban feloszlatta az országgyűlést. Az alsó táblán Deák Ferenc és Kölcsey, a felsô táblán Wesselényi Miklós vezette a szabadelvű ellenzéket. Az országgyűlés vitáiról Kossuth Lajos a kéziratos Országgyűlési Tudósításokban tájékoztatta a megyéket. – Az 1836 után kibontakozó kemény politika börtönbe juttatta Lovassy Lászlót, az országgyűlési ifjúság vezetôjét (börtönében megôrült), felségsértési pert indítottak Wesselényi Miklós ellen (Kölcsey volt haláláig a védôügyvéde), s végül 1837-ben Kossuth Lajost is letartóztatták.
1840-ben a politikai foglyokkal együtt Kossuth is kiszabadult, s 1841 elején megindította az elsô modern értelemben vett politikai napilapot, a Pesti Hírlapot. Hamarosan a Kossuth és Széchenyi között kirobbanó hírlapi vita kötötte le a politika iránt fogékony közönség érdeklôdését. Kettejük vitájának lényege: Széchenyi a polgárosodást, az anyagi jólétet elébe helyezte a politikai függetlenségnek, a közjogi helyzetet, az ország státusát nem feszegette, Kossuth pedig a legfontosabb és legelsô feladatnak az önállóság megteremtését tekintette.
Széchenyi István egy több mint 300 oldalas könyvben, A Kelet Népe (1841) címűben szállt vitába Kossuthtal, s elsôsorban lázító, érzelmekre ható modorát kifogásolta. Azonosította magát valójában Kossuth elveivel, de hozzáfűzte: „…egyedül »azon modor« ellen lehet és van kifogásom, melly szerint mint ô hiszi, »felemeli a hazát«, mint hiszem viszont én, »sírba dönti a magyart«.” – Kossuth erre keményen válaszolt a Pesti Hírlap vezércikkében: „…ha van e nemzetnek rendeltetése, az bizonyára teljesülni fog velök és általok, ha nekik tetszik; nélkülök, sôt ellenök ha kell.”
E vitában közbülsô szerepet foglaltak el a centralisták: a regényíró Eötvös József, a történész Szalay László, az értekezô Trefort Ćgoston és Csengery Antal. A megyei autonómiát – éppen a megyei tisztségviselôk visszaélései miatt – elítélték, s erôs központi irányításért küzdöttek: ezért is nevezték magukat „centralistáknak”. (Eötvös József 1845-ben megjelent A falu jegyzôje című regénye valóságos centralista vitairat.)
Az 1825-tôl kibontakozó reformmozgalmak kézzel fogható tényleges eredményeket nem tudtak elérni (legfeljebb annyit, hogy az 1844-es II. törvénycikk a magyart tette meg hivatalos állami nyelvvé), s a reformpolitika a 40-es évek közepe táján már kezdett kifulladni. A forradalmi gondolat, a forradalmi megoldás került inkább elôtérbe, s pl. Vörösmarty mellett és helyett Petôfi Sándor népszerűsége nôtt. Az irodalmi életben is új folyóirat-típus lett kedveltté, az ún. divatlap.
Az 1848. március 15-ei pesti forradalom hírére és hatására iktatta törvénybe az utolsó rendi országgyűlés (1847-1848) a jobbágyfelszabadítást, a sajtószabadságot, a közteherviselést, a népképviseletet és törvény elôtti egyenlôséget. Ezzel ért véget a reformkor.

   A  magyar  reformkor  két kiemelkedô  irodalmi   képviselôje:  
Katona József,Kölcsey Ferenc;