– Három királyok napján című verse
– Csillag után című verse
– Betlehem című verse
– Vízkereszti ének
– Betlehemi csillag
Ányos Pál: Három királyok napján
Kiss Boldizsár tiszteletére
Egek, mit szemlélek napkelet tájáról?
Három koronás fő költözik honnyáról;
Siet Sidóország anyavárosában,
Mondanád sas repül kőszál nyilásában,
Sok tevék követik megterhelt hátokkal,
Izzadnak, fehéről szájuk tajtékokkal.
Vallyon mit jelentnek e gyors jövevények?
Talám a városhoz van menni törvények?
De tovább mit látok az égnek kékségén?
Egy ragyogó csillag ballag kerekségén.
Sugarát intézi a koronás főkre,
Mint a felkelő nap bércekek s erdőkre.
Ez már a természet rendét fellyül mulja,
S az álló csillagok törvényét feldólja.
Vagy csak kaprozása a megcsalt szemfénynek?
Ó természet, ezek benned mért történnek?
Nem! – igaz látás ez, értem már rejtekét,
Illik, hogy kihágja természet mértékjét.
Amint Betlehemből jobb felé utaznak,
Egy istálló födő fái akadoznak.
Födetlen tetejét hófúvás takarja,
Rongyos oldalait éjszaki szél marja.
Ott fekszik emberi nemünk megváltója,
Kinek olly sok század vala sohajtója.
A jászolban reszket egy szénanyalábban,
Nem pedig kárpitos kevély palotában!
Szüz annya Józseffel állnak körülette,
Üzi a hideget barmok lehelete.
Talám ezt idézi e három jövevény?
Kinek kalauzza az a szokatlan fény?
Ugy van, béléptek már, bókulva imádgyák,
Olly nagy kegyelmekért az egeket áldgyák!
Tisztelik királi ajándékjaikkal,
Illetvén kis kezét édes csókjaikkal!
Örülj mármost ember illyen változáson,
S térdet, fejet hajtsál e csudalátáson!
Kiss Boldizsár, te is jelentsd örömedet,
Ki egy szent királnak köszönöd nevedet.
De, hogy hosszas légyen buzgó vigasságod,
Élj, s azután égben légyen boldogságod!
1778
Babits Mihály: Csillag után című verse
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserüszagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.
Juhász Gyula: Betlehem című verse
A kocsma ajtaját kitárják,
S hozzák subában a telet,
Az istállóban ott a jászol,
A jászolban a Szeretet.
A gyémánt csillag áll fölöttük
Füstös lármában szelíden,
Nyájas barmok között az almon
Az Ácsnak Gyermeke pihen.
Kántálnak a három királyok,
S velük a jámbor pásztorok,
A söntés mélyén egy elázott,
Elbúsult zsöllér tántorog.
Könnyes szeme bámulja báván
A betlehemi csillagot,
A jó reményt, mit körülállnak
Szegények, árvák, magyarok!
Paul Claudel: Vízkereszti ének
A vadonatúj esztendő e hajnalán, mikor talpunk alatt ropogott a hó akár a kristály
S ékes menyasszonyként keresztségi ruhát ölt az egész táj,
Jézus, ősi Vágy gyümölcse, hogy decembernek vége most lett,
Jelenti magát fénykörében a beköszöntő Vízkeresztnek.
A várakozás hosszú volt ugyan, de a másik kettő meg Boldizsár
S a démon Ázsián vágott át, arról lekésve már,
Hogy érkezésük idejét kivárja a Karácsony.
Addigra újév hatodnapja lett immáron!
Amott a veszteg álló csillag és Mária, karján Istenével, ünnepel!
(Lekéstek arról, hogy megismerkedjenek a sötétség mélyeivel!)
Nincs más hátra, csak nézni, tágra nyitva a szemet,
Mert Isten Fia köztünk! Már tizenketted-napja született.
Gáspár, Menyhért s a harmadik átadják ajándékukat, mit magukkal hoztak.
Mi pedig velük nézzük Jézus Krisztust, ki háromszorosan nyilvánult meg aznap.
Az első titok tárgya: a Királyok, kik egyben Bölcsek.
Ami a szegényeket illeti, a dolog egyszerű: a jászol táján kivehetőleg
Úgyszólván csak juhot látni s jámbor asszonyt, no meg pásztort.
Ezek a legcsekélyebb kétely nélkül egyenként vallják meg a Megváltót.
Szegénységük a jó Istennek nemigen új dolog,
És Fia megszületvén, köztük azonnal otthonos.
A tudósoké s királyoké egészen más eset!
Hogy ilyen három is akadjon, tűvé kellett tenni érte messzi földrészeket.
S még így sem a legkiválóbbak s -előkelőbbek közül valók:
Afféle tarka-barka mágusok és kis, gyarmati uralkodók.
Elindítójuk nem holmi idézet volt, könyvbeli:
Az expedíciót valódi égi csillag vezeti.
Ez elsőül kezd sétálni, rendkívül sértő módon fittyet hányva
Az asztronómiai törvényeknek, s nagy munkát róva az apológiára.
Ha pedig egy csillag, mely világ kezdetétől veszteg állt, elindul,
Nem csoda, ha egy király, sőt – Uram bocsá’ – egy tudós miatta felindul.
Így hát egy reggel József és Mária arra ébred, megjött Gáspár, Menyhért és Boldizsár,
A hosszú úthoz képest jókor, tizenkét napi késéssel habár.
Isten Anyja, fogadd szívesen e tisztes személyek hódolatát:
Semmi kétségük sincs afelől, kit látnak távcsövükön át.
S miket néked Perzsia vagy Abesszínia mélyéről hoznak fáradságot nem kímélve,
Igen jelentős és nagybecsű ajándékok utóvégre.
Az arany (manapság őrlés és ciánozás tisztogatja)
Jószerivel a hamisítatlan és csorbítatlan Hit jelképes ércalapja;
A mirha – annyi gondot igénylő pusztai cserjécske -:
Keserű, síri illatával a Szeretet jelképe:
S annyi máglya halhatatlan hamvának elcsent egy csipetje
– Szemernyi tömjén -: a Remény. Lábad elé Menyhért tette,
Ezer szekéren hozva s kétszáznyolcvan teve ringó hasán.
E tevék mind úgy bújtak át egy tű fokán.
Miurunk második megnyilvánulása: Jordán-beli keresztsége napja.
Szentséggé lesz a víz, jutván az Ige erejével kapcsolatba:
A mezítelen Isten belép a mély habok kútjába. Ez sírunk helye,
S ahogy Őt mivélünk egyesíti, éppígy egyesít bennünket Ővele.
A sivatag utolsó kútjáig, az úton képződött kis tócsás gödörig
Nem lelni többé olyan csepp vizet, mely kereszténnyé ne tehetne valakit,
S mely legélőbb s legtisztább valónkig lehatva,
Belsőképp jövendő csillaggá ne avatna.
Mivel már nem találtatott oly áthidalhatatlan szakadék,
Mely hajdan, az Írás első versei szerint, eget a földtől választotta szét,
Krisztus, férfikora teljében, az Emberiség családjába lép,
Mint tikkadt utazó, kinek szomját tengernyi víz sem oltja.
Egy cseppje sincs az óceánnak, melybe leszállni szüksége ne volna.
Viderunt te Aquae, Domine – így a zsoltár. Megismertünk, Istenem,
S hogy közülünk ismét felszínre jössz mámorosan és meztelen,
Végső sóvárgásod, mielőtt végképp távozol,
Végső kiáltásod a kereszten is az, hogy még mindig szomjazol!
A galileai lakodalomról szól a harmadik titok.
Először ugyanis nem mint vendéglátó mutatkoztál, hanem mint meghívott,
Mikor is Édesanyád halk szavára borrá változtattad
A tíz korsó vizet, melyet titokban félreraktak.
Szegény a vőlegény; lesüti szemét kínos szégyenében:
Ciszterna-víz lakodalomhoz nem illik semmiképpen!
Kivált így augusztusban, mikor a víztárolók apadnak,
S gyülőhelyei szennynek s undok ázalagnak.
(Mintha „Szent Nagy Károly” ünnepén pezsgő helyett
Fiolában cseppfolyósított Ernest Havet-t nyakalna az elbúsult diákgyerek !)
Istennek egyetlen szava elég e rejtekben való szüretre,
Hogy poshadó vizünk borrá változzék át, tökéletesre.
A bor, mely előbb lőre volt, a végén java bor lett.
Helyes. Hamarosan viszonozzuk, mit nyújtottál, a kelyhet.
Te vagy megmondhatója, végére tartogattuk néked a legkülönbet:
A nektárt egy epével s ecettel átitatott spongyán,
Mellyel egy rendőrtiszt kínál meg buzgólkodván.
A nappal Epifániája elmúlt, marad nekünk az éjjelé;
A gyermekeknek megmutatjuk, mint vonulnak a mágusok honuk felé
Eltérő utakon, nagy kerülővel mindhárman, óvakodva.
A téli tág égbolt meztelen: csupa csillag és csillagocska.
Oly ég ez, fehér a feketén, milyen Észak-Kína és Szibéria felett ragyog,
Hatmillió csillaggal, mind óriás, és ereje teljében villog, táviratoz.
Ennyi Nap közül vaj melyik az, melyet egy angyal csóvaként találomra kiragadott,
Hogy világítson, amerre a három agg vonul amott?
Nem tudni. Az éj újra az lett, ami volt: minden szikrázik szótalan.
Az égnek titkos könyve szembeszökő hitellel sarkig tárva van.
Üdv, Hitnek tágas Éje, csillagok csalhatatlan Városa!
A katolikusnak hazája nem a köd, hanem az Éjszaka.
A köd vakká tesz s fojtogat; behatol szájon, szemen, érzékeken,
Benne jár, nem tudva hol, a közömbös és az istentelen;
A vak s a közömbös a ködben nem tudja, hol jár, sem hogy maga kicsoda:
Afféle félresikerült lény, Igen-re, Nem-re nincs szava!
Lám az éj, napnál különb, útunkon igazít el,
Jellel, ha kell, s megannyi végérvényes csillagképpel.
Ím, vadonatúj év indul, és szerte millió szemmel néz sarkpontjára ma,
Székhelyedre az Ég terében, Tengernek Csillaga!
Fordította: Szedő Dénes
Bodor Miklós: Betlehemi csillag
Betlehem csillaga
vezet három királyt
köszöntve Mária
újszülött kis Fiát.
Karácsony este van
csend honol a tájra
szeretet szívekben
békesség hazája.
Harang hangja kondul
hótakarta tájon
templomba hívogat
havas pusztaságon.
Harangszó hívogat
zengő szép zenével
egybeolvad hangja
hívők énekével.
Egy család asztalnál
szívük valakit vár,
Ki nem jöhet haza
üres egy szék egy tál.
Zöldel a fenyőfa
besétál a házba
ünnepre öltözik
csillogó ruhába.
Betlehem csillaga
vezet három királyt
köszöntve MÁRIA
újszülött kis Fiát.