… a tanárképzésről (is)

A szerző oktatáskutató, pedagógia szakos tanár. Kezdetben tanuló volt és tanárjelölt szeretett volna lenni. Később tanárjelölt lett és tanár szeretett volna lenni.

Amikor tanár lett, akkor a tanárképzésben szeretett volna oktató lenni. Oktatóként pedig szülő lett belőle, és mindezek mellett továbbra is nagyon szeret kutató lenni.

5 szereplő, 4 helyszín, 4 probléma, legalább 544 megválaszolatlan kérdés…

Milyen a jó tanár? A legtöbb ember erre a kérdésre viszonylag egyszerűen választ tud adni. A jó tanár szereti a gyerekeket, érthetően magyaráz, és szigorú, de igazságos. Ha csak egy kicsit is jobban belegondolunk, akkor a helyzet ennél lényegesen bonyolultabb. Nézzük inkább azt, hogy hogyan kell jól tanítani. A leggyakoribb válasz erre a kérdésre a következő: érthetően kell leadni a tananyagot és ügyelni arra, hogy a gyerekek közben ne legyenek fegyelmezetlenek. Lássuk be, egy mondatban összefoglalni egy pedagógus pedagógiai kultúráját meglehetősen nehéz feladat, nem is lehet tökéletesen megoldani. Próbáljuk inkább megtalálni a titkot abból az irányból közelítve, hogy kiből lesz a jó tanár. Jó tanárnak valószínűleg születni kell, ez olyan bonyolult tevékenység, hogy biztosan nem lehet megtanulni. És mégis tanítják, illetve meglehetősen sokan tanulják is. Akad olyan, aki önszántából, mert szeretne jó tanár lenni, és persze olyan is, aki egész egyszerűen szeretne egyetemi hallgató lenni.

A tanárképzés ügye közvetlenül két szereplőt érint. A képzőt, azaz az egyetemi oktatót, és azt, aki részt vesz a képzésben, vagyis a tanárjelölt hallgatót. A tanárképzésről komoly véleményük van azoknak is, akik már teljesítették a követelményeket: diplomát szereztek, mely tanúsítja, hogy jogosultak (alkalmasak?) arra, hogy tanárként, pedagógusként dolgozzanak. Ez a három szereplő meglehetős gyakorisággal foglalkozik a tanárképzéssel. Még akkor is, ha éppen nincs reform a felsőoktatásban, hát még akkor, amikor van. A tanárképzés természetesen érinti még a szülőket és a gyerekeket is. Mondhatni akár, hogy leginkább éppen őket érinti. Tehát a szülőt, aki a gyermeke nevelését, oktatását részben (sokszor teljes egészében) rábízza a pedagógusokra, és a tanulót, aki a tankötelezettségnek eleget téve az életének egy jelentős részét az iskolában: tanulótársai, illetve a tanárai körében tölti. Az öt szereplő szerepei között gyakran vannak átfedések. A pedagógus sokszor egyúttal szülő, és ugyanez igaz a tanárképzésben dolgozó oktatókra is. Számos példa bizonyítja, hogy az ebből eredő tudathasadásos állapotban nem egyszerű megélni a hétköznapokat.

A most következő párbeszédekben négy különböző helyszínre látogatunk el. A tanárképzés ügyében megszólaltatjuk mind az öt említett szereplőt. Mindegyiküknek lehetőséget adunk arra, hogy gondolatait felvetve válaszra ösztönözze a többieket, illetve mindazokat, akiknek rajtuk kívül mondanivalójuk van az ügyről.

A résztvevők magánszemélyek, álláspontjuk erősen szubjektív. Természetesen névtelenséget biztosítunk számukra, hogy szabadon elmondhassák a véleményüket. Ha bárki hasonlóságot vagy bármilyen szintű egyezést vélne felfedezni a saját álláspontja, gondolata, nézete, tapasztalata és a szereplők által elmondottak között, az kizárólag a véletlen műve lehet.

„A tanárképzés túlságosan elméleti, nem készít fel arra, hogy hogyan kell majd tanítani”

Helyszín: az egyetem, előadóterem, várjuk, hogy kezdődjön az oktatási módszerekről szóló előadás. 120 hallgató vette fel a kurzust, de most mindössze 20-30 fő van jelen a jól fűtött, kivilágított teremben.

Tanárjelölt hallgató:

A képzés túlságosan is elméleti. Most is egy előadás kezdődik majd, eleven gyereket, iskolát eddig még nem is láttunk. Gyakorlatban eddig semmit sem lehetett kipróbálni. Sőt, mulatságos, de egy előadás keretei között tanuljuk azt is, hogyan kell majd csoportmunkát kialakítani az osztályteremben. Tanultunk már a motivációról is, de arról persze senki sem beszél, hogy hogyan kell majd fegyelmezni a gyerekeket az osztályteremben. Korábban volt neveléstörténeti kurzus is, de hogy mi zajlik jelenleg az oktatásban, arról nem mer beszélni egyik oktató sem. Nem tudom, mi lesz így.

A gyakorlótanítástól nagyon félek. Állítólag van olyan osztály is, ahol a gyerekek mindig olyasmit kérdeznek, amire a tanár biztosan nem tud válaszolni. Valószínűleg nem leszek tanár, csak ha már végképp nincs más lehetőségem. A pedagógusfizetésből különben sem lehet megélni, ráadásul egyre nehezebb lehet a gyerekekkel, akik egyáltalán nem akarnak tanulni.

A tanárképzés különben nem vészes. Könnyű tárgyak vannak, bár sok felesleges dolgot is tanulni kell. Az oktatók viszont rendesek, előbb-utóbb mindenképpen átengednek a vizsgákon is. Legalábbis remélem, mert eddig ez így volt. Ha szerencsém van, tudok fénymásolt óravázlatokat vagy kijegyzetelt könyveket szerezni, és akkor egy-két nap alatt fel tudok készülni a vizsgára. Még jó, hogy vannak olyan csoporttársaim, akik komolyabban veszik a dolgot, és tudnak ebben segíteni.

Oktató:

Egyelőre a tanárképzés elméleti szakaszánál tartasz. Majd később, a szakmódszertani képzésben megtanulod, hogy hogyan tanítsd a szaktárgyadat. Ha ezen is túljutsz, jön a hospitálás, a tanítási gyakorlat, ahol mindezt a gyakorlatban is meg lehet nézni, és ki lehet próbálni. Légy türelemmel, később elég sok gyakorlatra is lesz módod. Ha most orvostanhallgató lennél, akkor először az anatómiát kellene elsajátítanod. Csak nem gondolod, hogy beteg közelébe engednek, amíg nem tanulod meg, hogy mije hol van a páciensnek?! Csak nem gondolod, hogy anatómia nélkül tudnál műteni? Hogy bárki is megengedné, hogy élő betegeken kezdjél el gyakorolni?!

Igaz, hogy a csoportmunkával valóban egy előadás keretei között ismerkedtél meg, de később majd a gyakorlatban is kipróbálhatod. Gondolj arra, hogy te már egy tanulásra motivált, érett, felnőtt ember vagy. Ugyanez nem mondható el minden középiskolásról. Ezért téged már másképp kell és lehet tanítani, mint őket. Ez itt egy felnőttképzési helyzet, ahol felkészülhetsz arra, hogy majdan hogyan vegyél részt a közoktatásban.

Ha többet szeretnél tudni a fegyelmezésről, akkor minél többet tanulj meg arról, hogy hogyan kell jól tanítani. Minél jobban tanítasz ugyanis, annál kevésbé lesz szükséged a fegyelmezésre. Nem azt kell megtanulni, hogy miként kezeld a rossz tanítási tevékenységed okozta helyzeteket, hanem azt: milyen módon tudod megelőzni, hogy egyáltalán létrejöjjön az ilyen szituáció.

A gyakorlótanítástól nem kell félni! Ha tanári szerepben lépsz majd fel, el fognak fogadni. Ha itt lettél volna az előző előadásomon, akkor tudhatnád, hogy a tudásfogalom az utóbbi időben jelentősen átalakult. Az információs társadalomban nem az számít, hogy ki mennyit és mit tud, hanem az, hogy a meglévő tudását hogyan tudja alkalmazni. Mindenkitől lehet olyat kérdezni, amire nem tud válaszolni. Azt pedig te döntöd el, hogy végül tanár leszel-e vagy sem. Életforma, felelősség, kevés pénz, de olyan élmény, amit máshol biztosan nem kapsz meg.

Gondolj csak arra, hogy a szülők rád bízzák a gyerekeiket, akiknek a tudása, sorsa, boldogulása azon is múlik, hogy te megtanulod-e azt, amiről itt beszélünk neked. Nap mint nap lehetőséged lesz beavatkozni a gyerekek életébe. Az erre történő felkészüléshez több kell, mint a kifénymásolt jegyzetekből tanulás, ugye? Egyébként is, már a tanulásmódszertanból tudhatnád, hogy mások jegyzeteiből nehezebb és kevésbé hatékony tanulni, mint a sajátjaidból. Az általános és középiskolában összeszedett iskolai tapasztalatod nem megfelelő, hiszen ha kikerülsz az iskolába, egészen másfajta gyerekeket fogsz tanítani, mint amilyenek az osztálytársaid voltak, illetve amilyen te magad voltál.

Szülő:

Érdekes hely ez az egyetem. Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ha lehet, akkor a rosszul teljesítőket buktassák majd meg. Nem szeretném a gyerekemet olyanokra bízni, akik nem tanulták meg a szakmájukat.

Tanuló:

Nem rossz hely, de úgy tűnik, hogy itt azért elég sokat kell tanulni. Az előbb beleolvastam egy órai jegyzetbe. Nem értem, hogy nálunk miért nincs soha csoportmunka. A mi tanáraink is itt tanultak? Ha igen, akkor kihagyták ezt az órát? Mindenesetre hazamegyek, és MSN-en megbeszélem a többiekkel, hogy vegyük rá a tanárokat a csoportmunkára. Az interneten biztosan van valami jó kis oktatófilm, hogy ezt hogyan kell jól csinálni. Majd rákeresünk és belinkeljük az iskola alternatív honlapjára, amit mi csinálunk. Az is lehet, hogy indítunk egy blogot a jó tanárokról.

Tanár:

Linkelés és blogolás helyett inkább tanuld a matematikát, különben meg fogunk buktatni. Nálatok azért nincs csoportmunka, mert nem érdemlitek meg. Egyébként is zajosak vagytok, mi lenne akkor, ha kiscsoportokban dolgoztatnálak benneteket? Arra pedig nincs időm, hogy külön feladatot gyártsak minden csoportnak. Különben hogy tudnék ilyenkor osztályozni? Vegyétek már észre, hogy amiről itt szó van, az csak elmélet, ami igen távol esik a valóságtól!

„A tanárképzés az elmélet, amit mi csinálunk, az meg a gyakorlat”

Helyszín: tanári szoba az iskolában. Éppen most fejeztük be a az országos kompetenciamérés eredményeivel foglalkozó nevelőtestületi értekezletet. Az adott iskola rosszabbul szerepelt, mint amire számítottak. Senki nem érti, hogy ennek mi lehet az oka.

Tanár:

Az elmélet és a gyakorlat között hatalmas távolság van. A tanárképzés nem készít fel arra, hogy hogyan kell tanítani. Nem mondtak semmi konkrétumot, semmit, amit praktikusan fel lehetne használni. A gyerekek fegyelmezetlenek, nem akarnak tanulni, nem érdekli őket a tananyag. Folyamatosan interneteznek, számítógépfüggő mindegyik. A tanárképzésben oktatók semmit sem tudnak a közoktatásról. Fogalmuk sincs arról, hogy nekünk itt, ebben az iskolában milyen nehéz körülmények között kell dolgoznunk. Hogy milyen családokból érkeznek hozzánk a tanítványaink. Az egyetemen persze előadják magukat! Jönnének ide, és mutatnák meg, hogy hogyan is kell mindezt megvalósítani a a gyakorlatban. Nekik sem menne, abban biztos vagyok.

Oktató:

A tanárképzésben dolgozó kutatók sok iskolában jártak már, a tanár általában csak abban, ahol dolgozik, vagy ahol a gyereke tanul. Lehetne abban versenyezni, hogy ki tud többet a közoktatásról, de a kutatók általában rengeteg iskolát ismernek, nem csak néhányat. Ennek alapján azt szokták mondani, hogy nincs két egyforma iskola, nincs két egyforma osztály, és nincs két egyforma gyerek. Azt várják, hogy olyan recepteket adjunk, amelyek alapján minden probléma megoldható lenne. De annyiféle iskola és működési mód létezik, és tudvalévő, hogy nem létezik általánosan érvényes, kívülről előírható gyógymód.

Elmondhatjuk például, hogy milyen fontos az egészséges életmód, illetve hogy milyen súlyos következményekkel jár, ha nem annak megfelelően élünk. De azt már nem írhatjuk elő, hogy ki mit egyen holnap reggelire. Bízunk azonban abban, hogy a megismert elvek alapján képes lesz jól dönteni, megfelelően cselekedni.

Foglalkozunk a fegyelmezés problémakörével is. Nézze át még egyszer a módszertant! Ha a gyerekek nem elég motiváltak, nézzen utána alaposabban a motivációról szóló fejezetben. Ha a gyerekek nem érdeklődnek eléggé, keressen rá az interneten az érdeklődés alapján való differenciált tanulásszervezésre. Adok még egy praktikus tanácsot is. Ha úgy látja, hogy a gyerekek többsége számítógépfüggő, adjanak lehetőséget nekik végre a tanórán történő számítógép-használatra. Ma már szinte az iskola az egyetlen olyan hely, ahol nem használ mindenki számítógépet a napi munkájához.

Szívesen megmutatjuk, hogy hogyan kell jól tanítani. Apropos. Van itt egy félállás? Mi is kénytelenek vagyunk másodállást vállalni. Miért lenne baj, ha az éppen egy iskolában van…?

Tanárjelölt:

Országos kompetenciamérés? Az melyik tétel? Ez valami új dolog? Kinek van róla jegyzete? Benne van a szigorlati tételekben is? Amúgy érdekes hely ez a tantestület, csak különös, hogy itt mindenki nő. Azt hittem, hogy a tanári pálya abból áll, hogy bemegyek az osztályba és tanítok. No de hogy ilyen értekezleteken is ott kell majd ülnöm?!

Szülő:

Országos kompetenciamérés? Erről mi miért nem tudunk? A tanárokat a képzésben nem világosították fel arról, hogy a szülővel való kapcsolattartás is a munkájukhoz tartozik? Hol lehet megismerni az iskola eredményeit? Miért csak a gyerekeket mérik, miért nincs ugyanilyen vizsgálat a tanárokkal kapcsolatban is? Miért nincs szakfelügyeleti rendszer?

Most már be kell mennem a fogadóórára.

Tanuló:

Nem vagyunk mi fegyelmezetlenek, csak unalmas az óra. A szüleink olyanok, amilyenek, de ha már itt tartunk: tényleg, miért nem használunk számítógépet az órán? Az iskolai weboldal mellett saját magunk építettünk egy önálló portált, ahol digitális tananyagokat is cserélünk. Lehet kommentezni, bárki tölthet le és fel. Van olyan tananyagunk, amit külföldi gyerekek csináltak. Eláruljuk a tanároknak is, hogy van ilyen oldalunk? Mindenesetre ezt a kompetenciamérést én is megnézem: ha már kitöltették velünk a teszteket, akkor tudni szeretném, hogyan is állok.

„Nincs véleményem a tanárképzésről, de amit az iskolában látok és tapasztalok, az alapján nem szeretnék tanár lenni”

Helyszín: az iskolapad. Bőven van idő beszélgetni, miközben megy a tanóra, mert mások se nagyon figyelnek.

Tanuló:

Nem szeretnék tanár lenni. Nem tudnám elviselni, hogy nem figyelnek rám, ha beszélek. Nehéz lehet, hogy annyi pénzért dolgoznak, amennyit nyári munkával én is megkeresek. Az persze érdekelne, hogy a tanárképzésben vajon mit tanultak rólunk a mi tanáraink. Azt is jó lenne tudni, hogy mit tanultak arról, hogy hogyan kell érdekesen tanítani. Hallottak-e vajon arról, hogy ha szerelmesek vagyunk, akkor nem a tananyag meg a házi feladat a legfontosabb a számunkra? A padtársam tanár akar lenni. Szerintem nem lenne jó tanár, mert nem tud jól magyarázni.

Bárkiből lehet ma tanár? Úgy hallottam, oda könnyű bekerülni.

Tanár:

Jobban tennéd, ha figyelnél rám. Nem tudom elviselni, hogy mintha a falnak magyaráznék. Most meg mi bajod van? Szerelmes vagy? Miért nem tanulsz, mi lesz így belőled? Tanár? Gondolj bele, ha tanárnak mész, akkor majd neked is olyan gyerekekkel majd megküzdened, mint te magad.

Tanárjelölt:

Persze, hogy nem figyelnek. Nem értem, hogy miért van ez. A tananyag egész érdekes, még a táblára is rajzolt a tanár. Korábban erről már volt is szó. Motiválatlan gyerekeket valóban nem lehet tanítani. Az egyetemen erről csak annyit hallottam, hogy motiválni kell őket. No de hogyan?

Szülő:

Nyugodt lehetsz, úgysem fogom engedni, hogy tanár legyen belőled. Akadnak ennél jobb szakmák is. Tartaléknak bejelölheted a tanárképzést is a felvételi lapodon, de lehetőleg ne az első helyen.

„A megoldás: kompetenciaalapú tanárképzés BA és MA szinten. Mit szólnak hozzá?”

Helyszín: tudományos konferencia a tanárképzésről, éppen szünet van.

Oktató:

A pedagógusszakma permanens megújítása korábban is kiemelt céltételezés volt a felsőoktatás számára. Napjaink közoktatásában egyre keményebb elvárásoknak kell megfelelniük a pedagógusoknak, ehhez korszerű tanárképzési tartalmak és gyakorlatorientált kurzusszervezés szükséges. Tekintettel kell lenni arra, hogy a tanárképzésbe felvételt nyert hallgatók tanári pályával kapcsolatos motivációja jelentős különbségeket mutat. A felsőoktatás expanziójának következménye, hogy a képzés eltömegesedett, így a költséghatékony oktatásszervezési megoldások előtérbe helyezésére kell nagyobb hangsúlyt fektetni. Tudományos kutatások eredményei alapján ismert, hogy a tanárjelöltek gondolkodási sajátosságait kettőség jellemzi. A tanári pályáról, a későbbi tanári tevékenységről való gondolkodásukban domináns tényezőként jelenik meg a közoktatásból magukkal hozott tapasztalatok összessége, ehhez képest párhuzamosan, gyakran az előzőtől függetlenül épülnek fel pedagógiai, pszichológiai ismereteik. A képzés átalakításánál figyelembe kell venni, hogy a hallgatói létforma napjainkban erősen átalakult. A bolognai rendszerű kétciklusú tanárképzés BA és MA szintjei közötti szelektív átmenet, illetve a tanári tevékenységelemek kompetenciaalapú definiálása és tantervekben, majd a képzésben való következetes érvényesítése kellő biztosíték lesz egy korszerűbb és hatékonyabb tanárképzési rendszer felé történő elmozduláshoz.

Oktatók? Tanárjelöltek? Tanárok? Szülők? Tanulók?

Tessék hozzászólni!

Ollé János

Forrás:  osztalyfonok.hu