ÁLTALÁBAN ÉS KONKRÉTAN
Uráli őshaza az, amelyben az uráli alapnyelvet beszélő népesség élt.
Az uráli őshaza problémájának elemzését öt kérdéssel közelíthetjük meg:
\1. Hogyan alakult ki az uráli őshaza?
\2. Hogyan szűnt meg az uráli őshaza?
\3. Mekkora területet foglalt el az uráli őshaza?
\4. Hol volt az uráli őshaza?
\5. Mikorra datálható az uráli őshaza fennállása?
Az őshaza és az alapnyelv szoros összefüggése, együttes létezése miatt, ha ezeket a kérdéseket megválaszoljuk, akkor egyben az alapnyelv kialakulásának, fejlődésének, részekre bomlásának kérdéseit is érinteni fogjuk. Természetesen válaszaink nem a teljességet célozzák meg, arra nem is lennénk képesek.
\1. Az őshaza kialakulásáról: definíciónk szerint az alapnyelv és az őshaza együttesen létező fogalmak. Őshaza és alapnyelv együtt alakultak ki, és szűntek meg, bomlottak fel. Az őshaza jelentősége éppen ebben áll. Az őshazában kialakuló egységes nyelv tette lehetővé az őshazában élt népesség társadalmi, gazdasági fejlődését. A korábbi időszakra vonatkozó nyelvi emlékeket többféleképpen értékelhetjük. A nosztratikus elmélet feltételez egy korábbi uráli-altaji-indoeurópai alapnyelvet. Magyarázhatjuk areális kapcsolatokkal is az említett nyelvcsaládokban létező közös gyökerű nyelvi jelenségeket. Harmadik lehetőségünk, hogy az uráli alapnyelv előtti nyelvi állapotot nem tartjuk teljes értékű nyelvnek, hanem csak egy olyan nyelv előtti kommunikációs szintnek, amely a felsorolt három nagy alapnyelvnél még kisebb szókinccsel rendelkezett, és kialakulóban lévő morfológiai, szintaktikai rendszerével az ember és környezete közti viszonyrendszert azoknál kezdetlegesebb módon fejezte ki. A szakirodalom mindhárom lehetőséget végiggondolta már, mindegyik mellett szólnak érvek és ellenérvek. Az őshaza kialakulásának korát a nyelvészet és a történettudomány oldaláról egyaránt nehéz megközelíteni, de törekednünk kell új módszerek, utak találására.
\2. Az őshaza felbomlásáról: az alapnyelvi egység felbomlásának utolsó időszakáról a következőket állapíthatjuk meg: az őshazából történt szétvándorlás lassú folyamatként képzelhető el, mivel nem népességrobbanás okozta. A népesség hirtelen megszaporodása a termelőgazdálkodásra való áttérés hatására következhet be földművelésre kiválóan alkalmas területeken, ahol intenzív gazdálkodási módszerekkel a terület népességeltartó képessége bizonyos határok között fokozható.
Más a helyzet azonban a tundra- és erdőövezetben. Itt lassú szétvándorlásra gondolhatunk, ami viszonylag kis népsűrűségű halász-vadász népesség gyarapodása következményeként képzelhető el, ez a termelési mód – szemben a földműveléssel – intenzív gazdálkodási módszerekkel nem fokozható úgy, hogy a szétvándorlás bizonyos ideig elodázható legyen; a népességgyarapodás okozta feszültség csak lassú, folyamatos terjeszkedéssel vezethető le.
Lassú szétvándorlásra kell gondolnunk akkor is, ha azt feltételezzük, hogy már bizonyos fokú földművelést űzött az őshazában élt népesség. Ezt a feltételezést a régészeti adatok nem támogatják, azonban végig kell gondolnunk, mivel pl. a magyar nyelvben a kenyér, kása, búza, liszt szavak finnugor eredetűek. A nem túl kedvező éghajlati viszonyok, valamint az erdőövezetben megművelésre rendelkezésre álló, illetve esetleg irtással művelhetővé tett területek kicsinysége miatt azonban az esetleges földművelés hatására sem nőhetett jelentősen a népesség száma, ezért nem kell gyors szétvándorlásra gondolnunk akkor sem, ha feltételezzük, hogy az őshazában élt népesség már rendelkezett valamiféle kezdetleges gabonatermelő kultúrával.
Mindezekből az következik, hogy az őshaza területe lassan, de folyamatosan növekedett (természetesen időről-időre megtorpanásokkal a kedvezőtlen körülmények miatt) ,tehát az őshaza fennállásának utolsó szakaszában érhette el legnagyobb kiterjedését, amikor a nyelvi egység még fennállhatott, de már megindult a később létrejövő etnokulturális egységek kialakulása, területi elkülönülése.
Az őshaza területét, fennállásának utolsó időszakában meghatározhatjuk a Hajdú Péter által őshaza-lokalizálásra használt uráli és finnugor kori fanevek segítségével is, másik logikai utat követve. Hajdú Péter gondolatmenete a következő volt: amennyiben egy fa uráli elnevezése megtalálható a nyelvcsalád valamely kisebb csoportjának (pl. balti finn, permi stb.) egyik nyelvében, akkor azt úgy tekintette, hogy az a közös etimológiájú fanév valamikor ismert volt a csoport minden nyelvében. (Hajdú Péter 1964.) A másik logikai út annak vizsgálata, van-e rendszer abban, hogy az egyes uráli nyelvek mely faneveket őriztek meg a Hajdú Péter által számba vettek közül.
A lucfenyő (Picea) a pollenanalízisek szerint az ősholocén kor óta ismert Nyugat-Szibériától a Baltikumig. Etimológiája a vizsgált fanevek közül a legteljesebb, uráli eredetű elnevezése megtalálható a balti finn nyelvektől a szamojéd nyelvekig.
A cirbolyafenyő (Pinus sibirica) az ősholocén-óholocén időszakban az Ob és az Irtis folyók mellékén található meg, és csak a középholocén kezdetén – kb. 8000 éve – terjedt el az Ural északnyugati részén. Etimológiája fedi ezt a területet, az európai uráli nyelvek közül csak a zürjén és a votják ismeri uráli eredetű elnevezését.
A jegenyefenyő (Abies) szintén Nyugat-Szibéria felől terjed a cirbolyafenyővel egy időben, de Európában a Káma jobbpartján is észlelték a középholocén korból származó virágpor maradványait. Elterjedésének megfelelően uráli eredetű elnevezése a fentieken kívül megtalálható a cseremisz nyelvben is.
A vörösfenyő (Larix) nyugat-szibériai növény, az Urál-hegység európai oldalán csak az újholocén korszakban (2500-3000 éve) jelent meg. Elterjedésével megegyezően sem balti finn, sem volgai etimológiája nincsen, uráli eredetű elnevezése csak a zürjénben és az obi-ugor nyelvekben őrződött meg.
És végül a szilfa (Ulmus), amely korábbi tudásunk szerint Oroszország európai területén terjedt nyugatról keleti irányba, az újabb pollenvizsgálatok alapján azonban a Dél-Urál területén is megtalálható volt, közös etimológiájú szóval rendelkezik a finn, a mordvin, a cseremisz és a magyar nyelvben.
Kapcsolatot látok az uráli népek mai lakóterületének növénytakarója, és az egyes nyelvekben megőrződött fanevek között. Az a nyelv őrizte meg a felsorolt fák uráli eredetű elnevezéseit, amelynek területe megegyezik ezen fák mai elterjedési területével. Ez a kapcsolat az uráli népek mai lakóterületének növénytakarója, és az egyes nyelvekben különbözően megőrződött fanevek között azt bizonyítja, hogy az uráli alapnyelv bomlása a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig terjedő területen, az uráli népek mai lakóhelyén zajlott. Tehát a fanevek ilyen értelmezéséből következik, hogy az uráli őshaza legutolsó időszakára elfogadjuk a nagy őshaza elméletét. Ezeket az adatokat a debreceni finnugor kongresszuson tartott előadásomban úgy értelmeztem, hogy már a mezolit időszakától számolhatunk a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig terjedő nagy őshazával. (Klima László 1990/a.) Véleményem azóta a most elmondottak szerint módosult: az uráli alapnyelv kialakulásának területe másutt keresendő.
\3. Mekkora területet foglalt el az uráli őshaza?
Az őshaza területi változásairól már az előző kérdés kapcsán szóltam, itt most a kis és nagy őshaza elméleti lehetőségeit szeretném körüljárni.
Az uráli őshaza területe és a különvált, önálló nyelvfejlődés útjára lépett népesség (finnugorok és szamojédok, majd finn-permiek, ugorok, szamojédok stb.) területének kiterjedése között felállítható összefüggések:
\1. Kis őshaza – szétvándorlás – a különvált népek nagy területen. (Ez az általános nézet.)
\2 Nagy őshaza – a különvált népek ugyanazon a területen. (Általánosan ismert alternatíva.)
\3 Kis őshaza – a különvált népek ugyanazon a területen.
\4. Nagy őshaza – a különvált népek kis területen. (Ezek soha föl nem merült elméleti lehetőségek, ellentmondanak a létező valóságnak.)
Az általános elképzelés szerint az uráli őshaza kis területű volt, felbomlása úgy következett be, hogy az őshazában élt népesség szétvándorolt. Ez az elképzelés nem az általam kiindulópontnak tekintett őshaza definícióval dolgozik. Őshazának azt a területet tekinti, ahol az uráli nyelvi és társadalmi egység megszakadt. (Hajdú Péter 1978. 52.)
Emlékeztetek rá, hogy a második kérdésre adott válaszomban éppen erre az időszakra feltételeztem az őshaza legnagyobb területi kiterjedését.
A nyelvészeti őshaza elméletek többsége kis őshazával számol. Valószínűleg a kutatók csak viszonylag kis területen tartják lehetségesnek a nyelvi egységesülés folyamatát, az alapnyelv kialakulását. A kis őshaza egy olyan prekoncepció, amely könnyen átléphető, ha arra gondolunk, hogy az emberiség történelmében a történelem előtti időszak volt a leghosszabb. Ugyanis amennyiben az őshazában élés időszakát hosszabbnak véljük, akkor az őshaza területét is nagyobbnak feltételezhetjük. Kis alapterületű őshaza feltételezése esetén az őshazában élés időtartamát rövidebbnek határozhatjuk meg, mint egy nagy őshazában. Az alapnyelv kialakulásának üteme nem lehetett független az őshaza területi kiterjedésétől.
Vizsgálandó az is, hogy szükségünk van-e a szétvándorlás feltételezésére a nyelvi és történeti folyamatok megértéséhez. Egy halász-vadász közösség számbeli gyarapodása szükségszerűen együtt jár a közösség területi igényeinek növekedésével. A területi igények igen kis közösségekben fogalmazódtak meg, mivel az egyes közösségek életét alakító stratégiai döntések meghozatalában a nyelvi egység tudata még nem volt befolyásoló tényező. Ebből leginkább az következik, hogy a terjeszkedés több helyről kiindulva több irányba (minden kedvező irányba) zajlott, nem központi akarat által irányított folyamat volt. Az egyes kis közösségek közti kapcsolatokat részben az együttműködés, a közös stratégiai döntések alapozhatták meg. A közösségek bomlása, egymástól való eltávolodása minden bizonnyal együtt járt a nyelvi eltávolodással is. Elképzelhető tehát egy olyan megközelítés, hogy kis területről történő szétvándorlással magyarázzuk az alapnyelv bomlásának megindulását.
Adhatunk azonban más választ is. Nagy alapterületű őshazában is kialakulhatott az alapnyelvi egység, csak hosszabb idő alatt. Paleolitikus, mezolitikus viszonyok között a kommunikáció egyetlen lehetséges módja a személyes kapcsolattartás volt. A kapcsolattartás intenzitásától (amelyet természetesen nem a mai viszonyok visszavetítésével kell elképzelnünk, nemzedékek élete telhetett el akár egyetlen kapcsolatfelvétel nélkül) függött az egyes közösségek fejlődésének tempója. Ebből következik, hogy a nagy területeket bejáró embercsoportok sikeresebbek lehettek, az ismeretek közvetítőivé válhattak. Aktív, vándorló közösségek közvetítő szerepét feltételezve elképzelhető, hogy az uráli alapnyelvi egység viszonylag nagy területen alakult ki. Ebben az esetben nem magyarázhatjuk szétvándorlással az alapnyelvi egység felbomlását, legfeljebb új területre való átvándorlással. Az egység felbomlásának okaként az életmódváltozásra is gondolhatunk. Ebben szerepet tulajdoníthatunk az éghajlati viszonyok változásainak is. Az éghajlati viszonyok változása elindíthatott olyan gazdasági folyamatokat, amelyek eredményeképpen az egyes közösségek kapcsolatrendszerei beszűkültek. Teoretikusan vizsgálva a kérdést, a tundrai és az erdei életmód eltérő területi igényeire szeretném felhívni a figyelmet. Az utóbbi, noha szintén igen nagy területi igényű a földműveléshez képest, mégis jóval kevesebb területet igényel az egyes közösségek szempontjából, mint a tundrai életmód. Az egyes közösségek kapcsolatrendszerei nem csak az életmódváltozástól szűkülhettek be (amelyre csak egy példa volt a tundrai életmódról az erdeire való áttérés), hanem a felhalmozott tapasztalatok mennyisége is elérhetett egy olyan szintet, amely már fölöslegessé tette a nagy területre kiterjedő kapcsolatrendszert.
\4. Az uráli őshaza helyéről: mivel ez volt a mindenkit leginkább foglalkoztató kérdés, a szakirodalom eddigi eredményei lényegében eköré csoportosíthatók. Elméleti spekulációkkal itt nem sokra megyünk, most kell beszélnünk az őshazáról konkrétan. Kiindulópontnak tekintem korábbi megállapításomat arról, hogy az őshaza helye változhatott. Ez a feltevés segíthet a különböző elméletek közti szintézis létrehozásában is.
Magyarországon sajnos igen kevés kutató foglalkozik az uráli őshaza problémakörével. László Gyulának 1961-es művében kifejtett elméletét a mai Lengyelország területétől az Oka folyóig húzódó őshazáról egyaránt bírálatban részesítették a nyelvészet és a régészet oldaláról is. (László Gyula 1961.)
Kedvezőbb fogadtatásra talált Hajdú Péter elmélete az Urál-nyugat-szibériai őshazáról. (Hajdú Péter 1964.) Fodor István hangsúlyozta, hogy ez az elmélet nyelvi adatok alapján ugyanazt a területet jelöli ki őshazának, amit a szovjet kutatás a régészeti ásatások eredményei alapján kijelölt. (Fodor István 1975. 39-43.) Fodor István elfogadhatónak tartotta V. N. Csernyecov elméletét is, amely szerint erre a területre az uráli népesség déli irányból érkezett.
Bartha Antal a Magyarország története I. kötetében lényegében az uráli őshaza helyét illetően felmerült összes lehetőséget felsorolja, és azokat egyenrangú elméletekként kezeli. (Bartha Antal 1984. 396-412.) Az uráli kornál csak későbbi időben, a finnugor korban tartja meghatározhatónak az őshaza helyét. A finnugorok őshazája, véleménye szerint az i.e. 3. évezredben a Volga-Káma vidékén volt. (Bartha Antal 1984. 419.)
Veres Péter az újabb palynológiai eredmények felhasználásával korrigálta Hajdú Péter elméletét. Nejstadt 1957-es művének megjelenése óta a kutatók megállapították, hogy a szilfa (amely kulcsszerepet tölt be Hajdú Péter őshaza meghatározásában) már a középholocén korszak elején az Ural déli része felől terjedt Nyugat-Szibéria felé, s megjelent az Ob középső és alsó folyása mentén is. Ennek alapján lehetséges az őshaza területének déli irányba való tágítása egészen a lombos erdő és a füves övezet határáig. Veres Péter azt sem tartja kizártnak egyes adatok alapján, hogy az uráli népesség erre a területre még délebbről érkezett. (Veres Péter 1991. 124-127.)
Az utóbbi időkben Makkay János is foglalkozott az uráli őshaza kérdésével. Ezt jelzi az 1990-es debreceni finnugor kongresszuson tartott előadása, és egy évvel később publikált könyve. (Makkay János 1990., 1991.) Véleményének kialakításában a legújabb ősrégészeti eredmények vezették. Pontos kronológiát is felállít, az utolsó eljegesedési fázistól kíséri figyelemmel a finnugorok mai lakóterületének benépesülését. Véleménye szerint az i.e. 10-7. ezredtől indul meg a Finnországtól Nyugat-Szibériáig tartó, ma erdővel borított terület benépesülése. A jéghatár északra húzódását követő vándorlásnak két iránya volt, az egyik a mai Ukrajna felől, a másik a Volga alsó folyásától indult ki. (Makkay János 1991. 92-93.) Ez a vándorlás i.e. 4000 táján már befejeződött. Az ukrajnai területek, a Dnyeper folyó felőli vándorlók útja egyenes volt a Baltikum és Skandinávia felé, míg az Alsó-Volga felől a népesség az előbb említett vándorlási iránnyal párhuzamosan északabbra jutott, és onnan fordult Finnország és Skandinávia felé. Mindezek alapján Makkay János igazat ad azoknak, akik szerint már ettől az időszaktól bizonyos a finnugor jelenlét Finnország és a Baltikum területén, valamint elfogadja azt a nézetet, hogy a felsőpaleolitban a jéghatár peremén a Dnyeper, a Volga, az Ural és az Uráltól keletre létezett beltenger között volt az uráli népesség lakóhelye. (Makkay János 1991. 191-195.)
Amint látható a régészeti adatokra alapozott, kellő történelemszemlélettel megfogalmazott elméletekben megvan az a dinamizmus, amely időnként hiányzik a nyelvészeti őshaza elméletekből. Úgy vélem, az uráli alapnyelvi népesség délről való származtatása és az Urál-nyugat-szibériai őshaza elmélet Veres Péter által történt korszerűbb megfogalmazása között nincs különösebb ellentmondás. Az Ural hegység déli része érintkezik azzal a területtel, ahonnan az i.e. 10-7. évezredben a jéghatár visszahúzódását követve elindulhatott az uráliak északra vándorlása. A vándorlás Makkay János által feltételezett két iránya – a Dnyeper és az Alsó-Volga vidéke felől – mellé hozzá kell tennünk egy harmadikat is, amelyre Veres Péter gondolt: az Uráltól délre levő területek felől északi irányba. Ez a megoldás alátámasztja elméleti feltevéseinket arról, hogy az új területek felé történő elmozdulás bomlasztotta fel a nyelvi egységet, azáltal, hogy a vándorlás több irányba, több csoportban történt. Emellett az is feltételezhető, hogy az elmozdulás életmódváltozással is járt: a közben kialakuló kedvezőbb éghajlat, az erdei környezet kisebb területeken is biztosította az egyes csoportok fennmaradását. Az uráli népesség kiindulási területe nem volt kisebb, mint ahová megérkeztek, ez pedig amellett szól, hogy az alapnyelv nagy területen alakult ki. Korábbi okoskodásunk szerint ez azt is jelenti, hogy az alapnyelv lassabban alakult ki, mintha az őshaza kisebb területű lett volna.
Természetesen a vándorlás akkor is magával hozta volna az alapnyelv felbomlását, ha egy korábbi elméletnek megfelelően zajlott volna ez a folyamat, vagyis az Urál-kámai neolitikus kultúra felől nyugati irányba. Ezt a feltevést azonban mindezidáig nem sikerült bizonyítani. A Közép-Volga vidéken a neolittól kezdve megfigyelhető egy kulturális választóvonal. Ezen a területen halnak el a nyugat és kelet felől érkező kulturális hatások. Nyugat felől általában csak a Volga-Káma összefolyásának vidékéig érnek el, míg kelet felől kb. az Oka torkolatvidékétől a Felső-Volgáig terjedő területig. A finnugor népek etnogenezise szempontjából ez a határvonal nagyjából a mordvinok és a cseremiszek elődei között található. (Klima László 1990/b.) Ugyanez a jelenség a finnugor nyelvek között is megtalálható: a mordvin inkább a balti finn nyelvekhez áll közelebb, míg a cseremisznek sok közös vonása van a permi nyelvekkel.(Bereczki Gábor 1963., 1974., 1977., Klima László 1990/b., 1991.) Talán ez a nyelvi-kulturális jelenség is értelmet, magyarázatot kap az említett őshaza elméletek segítségével. A Makkay János által említett Dnyeper vidék felől induló vándorlás résztvevői a balti finnek és a mordvinok elődei lehettek, az Alsó-Volga felől útra kelő csoportban a cseremiszek és a permiek elődeit sejthetjük (Makkay János szerint a lappok elődei is esetleg ezt az irányt követték), míg a legkeletibb csoport a Veres Péter által feltételezett dél-uráli irányból az ugorok, szamojédok elődeit foglalhatta magában.
Ami az uráli őshaza kronológiai határait (5. kérdés) illeti, a fentiek figyelembevételével sem jutottunk közelebb a kezdet kijelöléséhez. A feltételezett vándorlás kezdetétől a finnugor területek neolitikumáig eltelt 6-7000 év valószínűleg már teljes mértékben az alapnyelv bomlásának időszaka. Nem tudjuk azonban , hogyan viszonyult ez az időszak az alapnyelv fejlődésének, kiteljesedésének időszakához. Csak spekulálhatunk arról, hogy az sem tarthatott rövidebb ideig.
Előadásom második részében megpróbáltam különböző őshaza elméleteket egymás kiegészítőiként értelmezni, ennek jogosságát pedig a hivatkozott művekben fellelhető nyelvi adatokkal támogatni. Úgy vélem, hogy ezek eredményeképpen az uráli őshazát illetően több kérdést tudunk egy egységes rendszer segítségével megválaszolni, mint korábbi elméleteinkkel. Remélem ez is azt bizonyítja, hogy jó úton járunk.
Felhasznált irodalom
Bartha Antal 1984: A nemzetségi társadalom korszaka. Magyarország története I/1. 377-419.
Bereczki Gábor 1963: Vzaimootnosenija marijskoj leksiki s leksikoj mordovskich i permskich jazikov. CIFU. Bp. 202-203.
Bereczki Gábor 1974: Suscestvovala li pravolzskaja obscnost’ finno-ugrov? Acta Linguistica Hungaricae. Bp. 81-85.
Bereczki Gábor 1977: Permi-cseremisz lexikális kölcsönzések. Nyelvtudományi Közlemények. Bp. 57-77.
Fodor István 1975: Verecke híres útján. Bp.
Hajdú Péter 1964: Über die alten Siedlungsraume der uralischen Sprachfamilie. Acta Linguistica Hungaricae. Bp. 47-83.
Hajdú Péter 1978: Az uráli nyelvek genetikai kutatása. Hajdú Péter – Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink. Bp. 41-92.
Klima László 1990/a: Osnovy kritiki teorij Ural’skoj prarodiny. CIFU 7/6. Debrecen. 58-64.
Klima László 1990/b: A volgai finnugorok nyelvi rokonságáról és néppé válásuk kezdeteiről. (Doktori értekezés, kézirat.) Bp.
Klima László 1991: A magyar szókészlet finnugor elemei és az őstörténet. Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára. Bp. 362-368.
László Gyula 1961: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Bp.
Makkay János 1990: New aspects of the PIE and the PU/PFU homelands: contacts and frontiers between the Baltic and the Ural in the neolithic. CIFU 7/1A. Debrecen. 55-83.
Makkay János 1991: Az indoeurópai népek őstörténete. Bp.
Veres Péter 1991: A finnugor őshaza meghatározásának vitatott kérdései a legújabb adatok alapján. Népi Kultúra – Népi Társadalom XVI. Bp. 105-136.