Képzeld el, hogy egy nagyon beteg gyerekekről szóló televíziós műsort nézel. Vérátömlesztésre van szükségük, de mivel a vérük AB negatív, ami igen ritka, nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű vér a kórházakban.
A műsor végét már a könnyeiddel küszködve nézed. Kikapcsolod a TV-t, és elhatározod, hogy havonta egyszer Te is elmész majd vért adni, hiszen a Te vércsoportod éppen AB negatív.
Ebédidődet kihasználva, még a héten elugrasz a vérbankba. De később, ahogy telik-múlik az idő, valami indokod mindig lesz, ami miatt el kell halasztanod a következő véradást. Végül pedig…
/Alkér Orsolya az önállóan és szabadon gondolkodó gyerekeket nevelő szülők tanácsadója/
Végül pedig egész egyszerűen elfeledkezel róla.
Miért? Azt hiszem mindannyiunknak van ehhez hasonló története a tarsolyban. Netán jellemtelen alakok vagyunk? Vagy képtelenek volnánk emlékezni azokra a szerencsétlen, beteg gyerekekre?
Új viselkedésforma elsajátítása?
Minden alkalommal, amikor új viselkedésforma elsajátítását határozzuk el, érzelmek motiválnak bennünket. Aznap éjjel nagyon szomorú voltál, amikor a beteg gyerekeket láttad a televízióban. A szomorúság motivált, hogy segíts nekik.
Ez az érzelmi állapotod azonban csak átmeneti volt. Idővel gyengült, hiszen közvetlenül kötődött az általad látott műsorhoz. Ez azért is van, mert a rövid és drámai hatáson alapuló motivációtól nem lehet drámai változást várni. Ha hosszantartó viselkedésbeli változást akarsz elérni, gyakorolnod kell.
Méghozzá elég kitartóan kell gyakorolnod ahhoz, hogy valóban tartós változást érj el. Az agyadat meg kell tanítani az új viselkedésformára, ez pedig csak gyakorlással lehetséges.
Ha például felvetted volna a beteg gyerekekről szóló televíziós adást, és azt havonta egyszer rendszeresen megnézed, nagyobb esélyed lenne a gyakoribb véradásra. Ha pedig sikerül terveidnek megfelelően rendszeresen eljutni a vérbankba, már néhány hónap alatt kialakulna a rutin, és a beteg gyerekeknek való segítés egyszerre a szokásoddá válna.
Miért írom most le mindezt?
Azért, mert ugyanez a történet a saját gyerekünkkel kapcsolatban tett fogadalmak terén is sokszor előfordul velünk. Kitaláljuk, hogy mit szeretnénk változtatni, aztán egy-két nap alatt mindent elfelejtünk.
Így például megeshet, hogy a gyermekeinknek olyan ízlése van az olvasás terén, amely a felnőttek számára elkeserítőnek tűnhet. Amikor a fiam nagyon kicsi volt, egy olyan könyv volt a kedvence, amelyben volt egy nagy kép egy középkori vár ostromáról. Hosszú hetekig, hónapokig csak azt a könyvet és azt az egy képet akarta nézegetni és beszélgetni róla.
Valamely ismeretlen okból kifolyólag ez a harcos könyv mély benyomást tett rá. A mai napig hidegvérrel tudott beszélgetni a legvéresebb csatákról. Állandóan katonásdit játszott és mindig harcolt. Egy nap több százszor „elesett” és „meghalt” (egyébként ez még a mai napig is tart).
Gyűlöltem még a gondolatot is, hogy egy csatáról szóló könyv vonzóbb lehet számára, mint egy gyönyörűen illusztrált mesekönyv egy kis tigrisről, aki oly édesen, csetlő-boltó módon ismerkedett a világgal.
Valójában a mai napig (8,5 éves) semmi más nem érdekli, csak a harc a harc és a harc. Múlt ősszel Párizsban a lányommal már alig vártuk, hogy kiszabaduljunk a Hadtörténeti Múzeumból, ahol a középkortól kezdve egészen a második világháborúig semmi másról nem volt szó, csak a különböző csatákról, kivégzésekről, a különböző korok fegyvereiről, katonai ruháiról, stb.
Fiam rendületlenül és fáradhatatlanul – folyamatos kérdésekkel „bombázva” apját – ment végig 3 órán keresztül minden vitrint megnézve teremtől teremre. Miután elhagytuk a múzeumot még legalább 3 órán keresztül a harcok, a bombázás és a háború volt a fő téma, amiről beszéltünk (illetve ő beszélt az apjával).
Mi a 8 éves fiam kedvenc könyve? Hát, ööööö… a normandiai partraszállás.
A múzeum shop-jában aztán egy olyan könyvet vettünk Neki, amely a normandiai partraszállásról szól – az egész képregényes formában elmesélve. Innentől kezdve a metrón, az utcán menve, a reggeliző asztalnál, a repülőn, az autóban, este az ágyban, de még a wc-n is ezt a könyvet olvasta 4-5 hónapon keresztül.
Minden egyes képet a legmélyebb részletekig kellett vele átbeszélni. (Mit mondjak, gyomorforgató volt számomra – titkon néha beáll a görcs a gyomromba, ha arra gondolok, hogy mi lesz ez a gyerek, ha nagy lesz…)
De hát, hogy a gyerekek mit szeretnek, azt csak ők tudják. Ha azt akarod, hogy a könyvek gyermeked életének sarkalatos pontjává váljanak, akkor hagynod kell, hogy a saját feje után menjen (még akkor is, ha lopva azért megkísérled alakítani őt).
Íme hát néhány ötlet,
ha elhatároztad, hogy segédkezet nyújtasz gyermekednek az olvasás megszeretéséhez vezető úton. Egy-két ötlet megvalósítása segít majd neked, hogy szokássá váljanak az olvasással és a könyvekkel kapcsolatos ötleteid és tetteid.
1. Legközelebb, amikor vásárolni mész a gyerekkel, állj meg egy könyvesboltnál, és vendégeld meg mindegyik gyermeked egy-egy könyvvel, amelyet szigorúan maguk választanak ki
(ha a normandiai partraszállás, hát akkor az…). Hasonlót fogsz költeni, mint amennyibe a fagylalt, a csoki és a cukorka kerülne. És a könyv nem olvad el.
2. Hetente néhány alkalommal olvass az ebédlőasztalnál. Azt mondják, a nagy közös családi étkezések eltűnőfélben vannak, de ha nálatok még szokásban vannak, érdemes megfontolnod, hogy alkalmanként a könyvek és magazinok élvezetének szenteld őket.
3. Ha gyermekeid nincsenek rosszul attól, hogy útközben olvassanak, biztasd őket, hogy rakják csak tele bátran könyvekkel a kocsidat. Manapság mind több és több szülő tölt el rengeteg időt azzal, hogy a gyerekeit szállítja iskolába, fociedzésre, táncórára, a barátaik házához vagy a bevásároló központokba. Legtöbben úgy ütik el a kocsiban töltött időt, hogy kibámulnak az ablakon, panaszkodnak, zenét hallgatnak vagy egymást szekálják. A könyvek segítenek. Nálunk mindig ez az utolsó kérdés, mielőtt elindulunk a garázsba: „Mindenkinél van valami olvasnivaló?”
(„Persze, hogy van Anya! A normandiai partraszállást hozom.” – Végül is, az is lehet, hogy történész lesz belőle. Nem igaz?)
