Szakály Dezső
TANÍTÓ VAGYOK
Tanító vagyok, magyar tanító.
Másnak nem sokat mond ez a két szó,
de nekem minden. Maga az élet.
Múlt, jelen, jövő. Biztos ígéret
arra, hogy népem mellett állhatok,
és dolgos embereket formálhatok.
Embert, alkotót, aki víg s szabad,
szenet fejt, tervez, szánt, vet és arat,
házakat épít, gyógyít, muzsikál-
álnoksággal, rosszal, bajjal perbe száll.
Embert, ki Úr lett a Világ fölött,
s ember maradt az emberek között.
Tervem csak egy van, állandó s örök:
-ha a nap süt rám, ha a menny dörög-
vetni a magot, a gazt irtani,
az ifjú embert úgy tanítani,
ege, ha borul vagy ha kiderül,
szeresse honát „rendületlenül”!
Ez az én tervem, hitvallásom is.
Esküt tettem rá, és azt tartom is.
Egy nemzedéknek fogom a kezét,
figyelem féltőn az ütőerét.
Egy nemzedéknek, mely mint a szökő ár
újra, szebbre tör, s emberségre vár.
Ha szíve dobban, azt is érzem én.
Ha könnye csordul, az is az enyém.
Örömét, búját osztva viselem,
így, csak így teljes az én életem.
Érettük élek, érettük halok,
mindenkor, mindig tanító vagyok.
Mindenkor, mindig az is maradok!
Mentovics Éva – Köszöntő
Előadja: Varga Mária – Déva – 2020
Donászy Magda – Ma szívünk ünnepel
Előadja: Varga Mária – Déva – 2020
Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba
Előadja: Varga Mária – Déva – 2020
Róth Márta:
Pedagógusnapi köszöntő
Kezedbe teszem a Könyvet,
hogy vezessen a sűrű ködben.
Kezedbe teszem az átlátszó kristályt,
hogy lásd a szépet, keresd a tisztát.
Kezedbe teszem a gyertyalángot,
világíts annak, aki bántott!
Kezedbe teszem a szőtt takarót,
takard be az árván fázót!
Kezedbe teszem a fénylő kulcsot,
hogy meleg legyen, és várjon az otthon.
Indulj hát, s hívd magaddal a gyerekeket,
hogy kezükbe tehesd a szeretetet.
„Osztani magad, hogy így sokasodjál,
Kicsikhez hajolni, hogy magasodjál,
Hallgatni Őket, hogy tudd a világot,
Róluk beszélni, ha szólsz a világhoz!”
(Váci Mihály)
„A múlt tisztelete az a vallás,
mely az új nemzedék köteléke.
Ne veszítsünk semmit a múltból,
mert csak is a múlttal
alkothatjuk a jövendőt!”
(Anatole France)
Osváth Erzsébet: Tanítómnak
Írni tanítottál.
Bizony, nem ment könnyen.
Írás közben néha
hullott is a könnyem.
Odaültél mellém,
vezetted a kezem,
s egyszerre a betűk
elindultak velem.
Andrist békítetted
nemegyszer a bével,
Borka is haragban
volt az ábécével.
Be sokszor biztattál:
– A betűk barátok!
Velük barangoljuk
be a nagyvilágot.
A könyvek visznek el,
mintha szárnyuk lenne,
űrutazásokra, erdőrengetegbe.
Kistestvéreinknek,
amikor csak kérnek,
mi olvasunk fel már
verseket, meséket.
Jó szóval, tanáccsal
te álltál mögöttünk.
Ünnepeden, engedd,
hogy ezt megköszönjük.
Tisztelt Pedagógusok!
Életünk során számtalan kisebb és nagyobb ünnep ad alkalmat a tisztelgésre, emlékezésre embertársaink iránti megbecsülésünk kinyilvánítására. Aztán ahogyan telnek az évek, ezek a meghitt pillanatok eggyé vállnak, egy olyan nyugodtsággal és meghittséggel teli emlékgyűjteménnyé, ahová – valljuk be – az idő múlásával magunk is egyre gyakrabban térünk meg feltöltődni, megerősödni.
Ezen emlékek legbecsesebbjei között tartom, tartjuk számon iskolai éveink gyorsan elfogyó sorát. A boldog diákévek gondtalansága, a megszerzett ismeretek sora mindannyiunkat vissza-visszavezet időnként – hacsak gondolatban is – egykori iskolánkba. Boldog lehet az az ember, aki olyan iskolában, olyan pedagógusok keze alatt nevelkedhetett, akikre sok év múltán is jó szívvel gondolhat. Az ilyen ember számára – közéjük sorolom magamat is – ünnep minden nap, amit az iskola közelében tölthetett.
Ma is ünnepelünk, ünnepeljük Önöket, pedagógusokat akik – valljuk be- a mindennapok forgatagában szinte már-már láthatatlanul teszik a dolgukat, akik páratlan alázattal hordozzák szívükben, munkájukban valamennyiünk közös jövőjét: a magyar ifjúságot.
Viszont akinek kívülállóként egyszer volt alkalma betekinteni egy iskola életébe, hamar belátja: a pedagógusok eme a fentiekben is említett láthatatlansága csupán a felszínes szemlélő első benyomását tükrözheti.
Hiszen a pedagógus ott van diákjai szavaiban, mozdulataiban, de magunkba pillantva is tetten érhetjük egy-egy régi, kedves tanárunk, tanítónk szívünkre helyezett gondolatát, kitartását.
Sokunk számára örökös mércét, soha nem halványuló példaképet jelentenek ők, önök.
A mai, igencsak új utakon keresgélő oktatáspolitika zegzugos ösvényein haladva is Önök mellett állnak a nagy elődök. Hazánk egykori és jelenlegi nagy pedagógus egyéniségei, akikre nem csak emlékezni jó, de tanácsaik, tapasztalatuk elkelnek ma is.
A pedagógusok munkája talán soha nem szólt ennyi küzdelemről, alkalmazkodó készségük, türelmük valószínűleg soha nem állt ki annyi próbát, mint napjainkban. Többek között ezért is tartom különösen időszerűnek és indokoltnak azt, hogy pedagógusnapkor fejet hajtsak Önök előtt.
Társadalmunk anomáliái, megoldatlan problémái megoldásra váró feladatként mind-mind ott tornyosulnak pedagógusaink előtt.
A pedagógus lét azonban nem csupán munkát jelent, hanem szellemiséget és egész életre szóló elhivatottságot. Az örök értékek továbbadása, vagy ha úgy tetszik átmenekítése a következő generációkra a legszebb vállalások egyike, amit ember tehet.
Önöknek megadatott a gyermeki lélek kimunkálásának csodája, az elvégzett munka eredményében való gyönyörködés ma igencsak ritka lehetősége. Ez a munka most minden eddiginél nagyobb kihívások elé állítja Önöket, ezért gyümölcseire, sikereikre ma, a pedagógusnap alkalmából is különös tisztelettel tekintek.
Köszönöm munkájukat, amelyhez további jó egészséget kívánok valamennyiüknek.
Forrás: https://bekesmatrix.hu/cikk/61090_pedagogusnapi_koszonto
Keszthelyi Mangó Gabriella : Köszönöm
Mikor az ég csak szürkét játszott
Te gyujtottál világot
És árnyaltál színeket az égre
Nyitottál kaput a tisztességre
Megtöltötted szívvel a zsebem
Napokban innen költekezem
És ha karcot ejt a szó van rá ige
S tapaszként ragasztom a sebem szélére
És amit elém őszintén tudtál tenni
Merni őszintének lenni
Meglátni az értéket
Tartani a mértéket
Megragadni minden emberben
Az emberséget
És merni hangozni a véleményünk
És vállalni azt is amitől félünk
És megtanítottál magamat is tisztelni
Magamban is az embert észrevenni
Köszönöm Neked a Tanárnőmnek
Az eszközt mi belőlem nőhet
És tükrömbe nézve víztiszta vagyok
Mint a hegyekben a titkos zubogó patakok
Füle Lajos: Pedagógus
Én nem tudom, milyen erő kell
hozzá, de több kell az enyémnél.
Olykor el-eltűnődöm én is,
mit is jelent húsz-harminc szempár
fénylő tükörtermében élni,
hol éle van minden igének,
árnyéka van minden hibának,
hol húsz-harminc sötétkamrában
hívják elő folyton a percek
éles, kemény, hiteles képét.
Könnyű nekünk beszélni ezt-azt,
nagy szavakkal egymást dobálni,
de ő, kinek minden szavával
megannyi kis magnetofon zeng
tele otthont, utcát, jövőt, ő
felelősség nehéz vasával
vértezve jár, s – bár tán nem érzi –
hétköznapok nagy hőse köztünk,
szebb holnapok jobb emberéért
titkon vívott nehéz csatáknak
ismeretlen, hős katonája!
Mikor fogunk szobrot emelni,
s fogunk-e hát neked, magunkban,
„LÉLEK SZOBRÁSZA”:
PEDAGÓGUS?!
Kiss Kálmán: Tanítónk
Betűket adott nékünk s számokat,
s mi úgy éreztük: gazdagok vagyunk.
Micsoda öröm volt, hogy olvasunk!
És olvastunk és olvastunk sokat.
Adott, adott ő szép mámorokat.
Büszkén éreztük: lázas az agyunk,
minden dologra van pontos szavunk,
s a legfőbb kincsünk lett a gondolat.
A katedrán állt ő, és csak adott.
Hogy is feledhetnénk a mosolyát?
Tőlünk gyakran csak csínytevést kapott,
bolondokháza lármás iskolát.
Előtte most horgasztott fővel állunk,
zavartan nézve néhány szál virágunk.
Mentovics Éva: Pedagógusnapra
A-tól ZS-ig megismertünk
minden betűt mára.
Számokat is tudunk írni
füzetbe, táblára.
Képeskönyvből már egyedül
olvassuk a verset.
Azt is tudjuk, ez nem minden
ez még csak a kezdet.
Vágyunk mindig új tudásra,
jönnek a miértek.
Tanítasz és szeretsz minket,
tudjuk, hogy megérted.
Fáradoztál sokat értünk,
volt öröm, és bánat.
Hálás szívvel nyújtjuk Neked
most e virágszálat.
Elsuttogja e kis virág
hajladozva Néked,
Köszönjük a sok új tudást,
ezt a vidám évet.
Szőke Jenő: Pedagógus napra
Távolból elnézzük a kékellő erdőt,
Enyhe szélfuvallat hajt egy bárányfelhőt.
Napot nem takarja aranyló sugara
Szórja szerte fényét: PEDAGÓGUS NAPRA.
Mezei virágok pompáznak a fényben,
Vibrál a délibáb néma rezdülésben.
Hajladozó fűzfa ad nyugtató árnyat,
Sok kis iskolásnak, kik most erre járnak.
Vadvirágot szednek, csokorba kötik azt,
Dallal köszöntik ők, a késői tavaszt.
Majd viruló arccal, remegő kezekkel,
tanároknak adják, hálás szeretettel