A mondat a szöveg és beszéd egysége, kapcsolatot teremt a beszélő, a hallgató és a valóság között, a közlést egy teljes jelentésmozzanattal viszi tovább, kifejezi a beszélő nyelvi igényességét.
A mondat jelentése a közlésben többrétegű:
a., A mondatot alkotó nyelvi jelek jelentésének összessége, illetve az ezt árnyaló másodlagos jelentés – ez a mondat tartalma.
b., Az a szándék, amelyet a beszélő a mondat megalkotásával meg akar valósítani (pl.: tájékoztatás, felhívás, kérés, érzelem kifejezése).
c., Az a szándékolt hatás, amit a mondat a hallgatóra gyakorol. (pl.: megnevetteti, elgondolkoztatja stb.).
A beszélőnek a valósághoz való viszonya és szándéka erősen hat a mondatok nyelvi megformálásának módjára, és az ezen alapuló eltérő kifejezésmódot nevezzük a mondat modalitásának.
A mondat modalitása ötféle lehet:
Kijelentő mondat: Nyugodt hangú megállapítást, közlést fejez ki, tájékoztat. “Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.” (Petőfi: Az Alföld).
Kérdő mondat: Kérdezünk, tudakolunk valamit.
– kiegészítendő kérdés: hiányos ismeretet kívánunk kiegészíteni.
– eldöntendő kérdés: bizonytalan ismeretre kérdezünk rá. “Mi dolgunk a világon?” (Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban).
Felkiáltó mondat: Érzelem kifejezése. “Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!” (Petőfi: A puszta télen); Szabadság, szerelem!
Óhajtó mondat: Vágyat, óhajtást fejez ki, jellemző a feltételes mód használata.
Felszólító mondat: Kérést, bíztatást, felszólítást, parancsot fejez ki. A beszélő gyakran megszólítással hívja föl annak a figyelmét, akihez a felszólítást intézi. Jellemző a felszólító mód. “Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar! (Vörösmarty: Szózat).
A magyar nyelvben a mondatfajták megformálásának legfőbb nyelvi eszközei: az igemódok, a mondatfonetikai eszközök (hanglejtés, hangsúly, szünet, hangmagasság), írásban az ezekre utaló írásjelek, bizonyos lexikai elemek (módosítószók, névmások, indulatszók).
A MONDATFAJTÁK SZERKESZTETTSÉG SZERINT
A mondat lényegi tulajdonsága a szerkesztettsége, a nyelvi eszközök összekapcsolása a nyelv szabályrendszere alapján, az adott beszédhelyzetnek megfelelően.
A szerkesztettség szerint a mondat lehet:
– tagolt:
– teljes (az alanyi ás állítmányi rész felismerhető):
– egyszerű:
– tőmondat (alany és állítmány),
– bővített mondat,
– összetett:
– alárendelő (* bővítmény helyettesíthető, kivéve az igei állítmányt),
– mellérendelő:
– kapcsolatos: a tagmondatok között kapcsolat van, (*; és, s, meg, is, sem, se; is–is, sem–sem, se–se; nemcsak–hanem…is),
– ellentétes, a tagmondatok tartalma között ellentmondás, szembeállítás van, (de, azonban, ellenben, mégis, mégsem, hanem),
– választó, a tagmondatok lehetőségei közül választani lehet, (vagy; vagy–vagy, akár–akár),
– következtető, a második tartalma az elsőből levont következtetés (ezért, tehát, ennélfogva).
– magyarázó, a második az első magyarázatát adja (ugyanis, hiszen, tudniilik), vagy bővebben, kifejti (azaz, vagyis),
– hiányos (az alany és/vagy az állítmány hiányzik, de kiegészíthető),
– tagolatlan (csak a beszédhelyzetben érthető; alannyal és állítmánnyal, nem egészíthető ki), pl.: Rajta!, Igen.