(1823-1849)
Petőfi Sándor 1823. január 1-én született Kiskőrösön. Apja, Petrovics István mészárosmester magyarul jól beszélt és írt; anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvű, mielőtt férjhez ment cselédlány és mosónő volt.
Alig két évvel később a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petőfi ezt a várost jelölte meg születésének helyeként. A család jó körülmények között élt, s anyagi felemelkedésük éppen Félegyházán kezdődött. Petrovics István gyakran változtatta fia iskoláit: javuló anyagi helyzetének megfelelően minél színvonalasabb iskolába akarta járatni.
Az 1838-as dunai árvíz és egy rokon anyagi csődje, akiért kezességet vállaltak, anyagi romlásba döntötte a családot. A 15 éves ifjú kénytelen volt otthagyni a selmeci líciumot, s megismerkedett a nélkülözéssel, a nyomorral. Színházi „mindenes” Pesten, házitanító Ostffyasszonyfalván, majd katonának csap föl Sopronban. A csaknem másfél éves szolgálat életének talán leggyötredelmesebb időszaka: szenvedéseit csak tetézte, hogy társai és felettesei nem nézték jó szemmel, hogy az irodalom és a művészet iránt érdeklődik, s maga is írogat. A gyönge testalkatú közlegény megbetegedett, egy jóindulatú katonaorvos szolgálatképtelennek nyilvánította, és 1841 februárjában elbocsátották a hadse-regből. Leszerelése után nyugtalan vándorút következett. 1841 októberében felvették a pápai kollégiumba, ahol megismerkedett Jókai Mórral. 1842. május 22-én megjelent első költeménye az Atheneumban A borozó címmel, Petrovics Sándor név alatt. A november 3-án ugyanott publikált Hazámban című versét már Petőfi néven ír alá. Petőfi azonban a színészetre érzett elhivatottságot, s 1842 novemberében vándorszíntársulathoz szegődött. Kecskeméten látta viszont Jókait, aki nagyra értékelte előadóművészetét. Ezután újabb hányattatások következtek. Pozsonyban az országgyűlési tudósítások másolásából tartotta fenn magát. 1843 júliusában jutott el ismét Pestre, ekkor került közelebbi ismeretségbe a radikális szellemű fiatal értelmiséggel. Naponta megfordult híres találkozási helyükön, a Pilvax kávéházban. Még egy utolsó és eredménytelen kísérletet tett, hogy a színészi pályán helyezkedjen el. Így került Debrecenbe, ahol szó szerint nyomorog. Életének e keserves időszakát később versben is (Egy telem Debrecenben), prózában is (Úti levelek III.) megörökítette. 1844 februárjában gyalog vág neki a pesti útnak, hogy műveinek kiadót találjon. Vörösmarty veszi pártfogásába, s az ő ajánlatára vállalja a Nemzeti Kör verseinek kiadását. Bajza és Vörösmarty közbenjárására Vahot Imre segédszerkesztőként maga mellé vette az 1844. július 1-én meginduló Pesti Divatlaphoz. A divatlap a kor egyik népszerű folyóirattípusa volt. Petőfi költői pályája talán a legtermékenyebb időszakához érkezett. Még ki sem került a nyomdából első kötete Versek 1842-1844 címmel, már megírta és megjelentette A helység kalapácsa (1844 augusztus) című komikus eposzát, s hamarosan megjelent a János Vitéz (1845 március) is. Petőfi megismerkedett Vahot egyik rokonával, a 15 esztendős Csapó Etelkával, aki váratlanul meghal. Az ébredező, de meg nem valósult szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyűjtötte össze Cipruslombok Etelka sírjáról címmel. Petőfi sikere kezdetben osztatlan volt, melyben nem kis szerepe volt ebben szerkesztőjének, Vahot Imrének, aki üzleti megfontolásból mintegy sztárként kezelte és irányította Petőfit. Éles kritikát először A helység kalapácsa című művére kapott. A fiatal költő még magabiztosan utasítja vissza a támadásokat A természet vadvirága című versében. A túlzott hírverés és a súlyos kritikák miatt 1845 márciusában kilépett a laptól, de kötelezte magát, hogy verseit egyedül itt jelenteti meg. 1845 április 1-én indult el felvidéki körútjára, mely valóságos diadalmenet volt. Egy újabb sikertelen szerelem következett életében: megismerte a szép gödöllői lányt, Mednyánszky Bertát, megkérte a kezét, de az lány apja hallani sem akart róla. A Berta szerelem verseit a Szerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845 októberében. Nyugtalan volt, sokat utazgatott, valamiféle kedélybetegség, borúlátás uralkodott el rajta. Barátaival is nehezen tudott kijönni, s gyakran ellátogatott elszegényedett szüleihez Zalkszentmártonba. 1845. november 10-én megjelent második verseskötete Versek II. címmel. Kétségbeesett lelkiállapotának hű tükre az a 66 epigramma, amely könyv alakban 1846 áprilisában jelent meg Felhők címmel. A Felhők válságkorszaka után cselekvésvágy fogja el. Márciusban visszatér Pestre, s türelmetlen tettvággyal veti bele magát az irodalmi-politikai életbe. A lapkiadók „zsarnoksága” ellen szervezni kezdte a Tízek Társaságát, tíz fiatal író érdekszövetségét. Új folyóiratot akart indítani Pesti Füzetek néven. Tervei szerint a társaság tagjai csak itt publikáltak volna. Azonban terveit nem tudta megvalósítani. 1846. szeptember 8-án – szatmári útja alkalmával – a nagykárolyi megyebálon megismerte a 18 esztendős Szendrey Júliát, az erdődi jószágigazgató kissé szeszélyes, irodalomértő lányát. Már az első találkozás szerelemre lobbantja Petőfit. A helyzet hasonló a Berta-szerelemhez, de Júlia romantikus érzékenysége, művészetszeretete és elvágyódása a sivár szellemi környezetből más befejezéshez segíti kapcsolatukat. Petőfi verseiből és a lány naplójából szenvedélyes, félreértésekkel teli szerelem története tárul elénk. Júlia tavaszra halasztotta a végleges döntést, s a várakozó költő kétség és remény között hányódott. 1847 májusában Júlia végre igent mond, és apja akarata ellenére, megismerkedésük évfordulóján, szeptember 8-án összeházasodtak. Az 1847-es év meghozta számára az igazi barátot is. Február 4-én olvasta Arany János Toldiját, s még aznap lelkes prózai és költői levélben üdvözölte az ismeretlen nagyszalontai jegyzőt, s ettől kezdve élénk és egyre bensőségesebb levelezés bontakozott ki köztük. 1847 márciusában megjelent Összes költemények című kötete, melynek mottója: „Szabadság, szerelem!”. Júliusban Váctól Beregszászig beutazta újra a Felvidéket, s erről az útról az Úti levelekben számolt be a győri Hazánk című folyóiratban. 1848 januárjától Petőfi a forradalomvárás lázában égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai népfelkelésekben. Március 15-ének egyik vezetője, hőse, de az elért politikai eredményeket kevesellte. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, támadta a kormány politikáját, s fokozatosan kezdte elveszíteni korábbi népszerűségét. Így kerülhetett sor arra, hogy június 15-én a szabadszállási képviselőválasztá-sokon nemcsak hogy nem jutott be a nemzetgyűlésbe, hanem valósággal menekülnie kellett a félrevezetett, felbőszített paraszti tömeg elől. Ebből a fájó tapasztalatból születik meg majd Az apostol, mely politikai nézeteinek módosulását jelentette. A szabadságharc idején századosi rangot kapott, de egyenlőre nem harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot. Ezért rosszindulatú vádaskodások, célzások kereszttüzében állt: szemére hányták, hogy még él, nem esett el a harc mezején. Petőfinek gondoskodnia kellett idős szüleiről és áldott állapotban lévő feleségéről is. Júliát Erdődre vitte, de a Szendrey család a felbőszült románok fenyegetése elől kénytelen volt Debrecenbe menekülni. Itt született meg 1848. december 15-én fia, Zoltán. Most már kötelességének érezte, hogy a harctérre menjen, s 1849 januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. A lengyel származású fővezér megszerette, szinte fiaként bánt vele, segédtisztjévé nevezte ki. Nem volt fegyelmezett katona, feljebbvalóival (nem Bemmel!) többször összetűzésbe került, májusban lemondott tiszti rangjáról és kilépett a hadseregből. Súlyos anyagi gondok gyötörték, hiszen nem kapta tiszti fizetését. A tavaszi hadjárat győzel-meinek idején szinte földönfutóvá lett. Márciusban apja, májusban édesanyja halt meg, őket is el kellett temetni. Júliával és a fiával először Pestre, majd Mezőberénybe mentek. Az orosz előrenyomulás miatt Mezőberény sem volt már biztonságos hely. Petőfiék Aradra akartak menni,de tervük meghiúsult. Júliát és Zoltánt Tordán hagyta Petőfi, s július 25-én csatlakozott Bem seregéhez. Sem lova, sem fegyvere nem volt, ezért lényegében „civilként” vett részt a segesvári csatában. Itt és ekkor tűnt el örökre Petőfi – 1849- július 31-én.
Indulása a népies költészet jegyében (1842-1844):
Az ekkor írt verseiben az érzelmes almanach-líra meghaladására törekszik, egy új irodalmi ízlést honosít meg. A romantika ünnepélyessége, szónokiassága, szerkezeti bonyolultsága s időmértékes ritmikája helyett a közvetlenséget, a természetes könnyedséget, a köznapiságot, az egyszerű szerkezeti felépítést és a magyarosnak tartott ütemhangsúlyos verselést tekinti elérendő célnak, követendő példának. A népköltészetből nyer tárgyi és formai ihletet, s ez önmagában romantikus vonás. De nem „utánozza” a népdalt, hanem mint egyszerű, egyenes, nyílt egyéniségének legtermészetesebb kifejező formáját használja. Ekkor írt verseinek többségére a hetyke, tréfás hangnem, a szándékoltan egyszerű nyelvhasználat, a természetesség jellemző. Legfőbb esztétikai elve az egyszerűség, mely tudatos munka eredményeként jön létre.
Mint minden kiemelkedő, korszakos költő, Petőfi is nagymértékben kitágítja a líra témakörét, s új műfajokat teremt.
1.) Népies helyzetdalok, életképek, jellemképek:
Önálló hangját keresve jutott el a hetyke tónusú, humoros bordalokhoz, melyekben még némi Csokonai hatás érződik. Az italozó legényembert megszólaltató versek Petőfinek egyúttal legelső helyzetdalai is. A helyzetdalban beleéli magát egy-egy sajátos emberalak helyzetébe, s egyes szám első személyben magát az alakot szólaltatja meg. Ezek a legjellegzetesebb költeményei, melyekben szerepjátszó hajlama leginkább meg nyilvánulhat.
(pl.: Befordultam a konyhára…, A borozó, A szerelem, a szerelem…, Temetésre szól az ének..)
Petőfi plebejus látókörében gyakran jelennek meg népi alakok és a népi élet jellegzetes jelenetei, mindezekkel életképeiben találkozhatunk. A mindennapok tipikus helyzeteit felvázoló életképekben Petőfinél rendszerint sok a lírai elem, olykor a kedves humor is.
(pl.: A csaplárné a betyárt szerette, Megy a juhász a szamáron)
Petőfi életképei, helyzetdalai az évek során egyre több személyes vonással telítődnek. A jellemképben a költő egy-egy gyakori, általában népi típus vonásait vázolja fel. Ez a műfaj is a népköltészet körében alakult ki, jellemképszerűek a helyzetdalok is.
(pl.: Pató Pál úr, Falu végén kurta kocsma)
2.) Családi líra:
Új témakört jelent irodalmunkban családi lírája, a családi élet intimitásai korábban nem voltak témák. Petőfi jelentős újszerűsége, hogy legszemélyesebb, legbensőbb családi kapcsolatairól is fesztelen, közvetlen modorban közügyként beszél.
(pl.: Egy estém otthon (1844), Füstbe ment terv, István öcsémhez, Szülőimhez, A vén zászlótartó)
3.) Tájköltészet:
Újat hoz Petőfi a tájköltészetben is. Az új tájeszmény a romantika vadregényes, zordon, ember nem lakta hegyvidékével szemben a délibábot ringató „arany kalásszal ékes rónaság”, „az alföld tengersík vidéke”. Szülőföldje is az Alföld, a magyar nép hazája, de egyben – korláttalansága következtében – a szabadság tágasságának jelképe is lesz. E témakör első remeke az Alföld (1844). Későbbi tájleíró versek: A csárda romjai (1845), A Tisza (1847), A puszta,télen (1848)
, Kis-Kunság (1848).
Szabadság és szerelem (1846-48)
1846 tavasza meghozza lelki betegségéből való kilábalást:a falu, a természet , a kikelet volt leghatásosabb orvosa. Levél Várady Antalhoz című episztolájúnak tréfálkozó hangneme a megváltozott, az újra bizakodó és magabiztos költőt állítja elénk. Összes költemények című kötetének mottója a „Szabadság, szerelem!” volt, mely azon kivül, hogy megjelöli ekkori költészetének két legfontosabb témakörét, a költő igen jellemző témakörét is megszabja: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság.
1.) Forradalmi látomásköltészet:
Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáramlatát.
Költészetében fölerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó. kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s ez után „a menny fog a földre szállni”. Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselőválasztás kudarcáig. Látomásversei közül legjelentősebb , mely „a nagy romantikus szimbolista víziókkal vetekszik”, az Egy gondolat bánt engemet… .
2.) Júlia-versek:
A politika mellett másik nagy ihletforrása a szerelem, az igazi mély szenvedély. Szerelmük történetének minden fordulata, rezdülete megtalálható a versekben. Petőfi boldog, de boldogsága nem felhőtlen. A szerelmét egyáltalán nem titkoló költő egy tartózkodó, érzelmeit rejtegető, kétértelműen viselkedő leánnyal áll szemben a nagykárolyi megyebálon. Júlia maga sem volt tisztába önmagával: szívét sem lekötni, sem a feléje áradó szerelmet visszautasítani nem tudta, nem akarta. A költő megszenvedi ezt a kétértelműséget. Az 1846-os szerelmes versek tele vannak belső bizonytalansággal, kétellyel (Költői ábránd volt, mit eddig érzék…, Álmodtam szépet, gyönyörűt…). Júlia Petőfi számára egyenlőre megfejthetetlen titok.
Tájleíró költemények
1847-48 fordulóján Petőfi több bensőséges idillt írt, melyeknek részleteiben jelentős művészi értékeket lehet találni. A statikus létértelmezésen úgy képes túlemelkedni, hogy az otthon melegét az ajtón kívüli, zord téli világgal szembesíti, s e kettő feszültségét állítja a vers közép-
pontjába.
Politikai költészete a forradalomban
1848. március 15-e a pesti forradalom s egyszersmind Petőfi napja. A 12 pont mellett a Nemzeti dal a népakarat legfontosabb kifejezője. A költő forradalom-jövendölése megvalósulni látszik, s ő a megálmodott szerepnek megfelelően a népmozgalom élére kerül.
Szabad ihletek
Petőfi nem tudott, nem is akart folytonosan politikai izgalmak között élni. Olykor elfáradt, kiábrándult, s tehernek érezte a magára vállalt népvezér szerepet. A politikamentes tiszta költészet iránti vágya szólal meg Miért kísérsz (1848) című versében. Ide tartozik az Itt van az ősz, itt van újra… című verse is, melynek idilljének forrása és résztvevője az áldott állapotban lévő Júlia. „Hattyúdalnak” készült e költemény. Bár nem utolsó zendülése ez a költő lantjának, de azzal a tudattal írta 1848 végén, hogy hátha ez lesz az utolsó, hiszen a frontra készült Bem még harcoló seregéhez.
Ez után a vers után már csak véres karddal írt költemények következnek – kettő kivételével. Az egyik az 1849 márciusában írt Pacsirtaszót hallok megint…, mely a harci zaj közepette az idilli pillanatot ragadja meg: a madárdal juttatja eszébe, hogy nemcsak katona, hanem költő is. Az emlékezet felidézi a költészet és a szerelem „e két istennő” áldásait, a remény pedig segíti megálmodni a múlt boldogságát a jövőben is. A másik vers a Szüleim halálára című megrendítő siratóének.
Legutolsó költeménye, a Szörnyű idő… a teljes lelki összeomlást, a legsötétebb reménytelen-séget sugallja: a végső megsemmisülés riadt látomását jeleníti meg.