„Mindenütt árusok. Pogácsát, perecet, egy kis asztalon női kozmetikát, másutt kendőket, használt cipőket, csavart cukrot árulnak. Néhány összelőtt könyvesbolt előtt, asztalra kirakva árulják az irodalmat; meghatva állok meg, mert itt tolong a legtöbb ember. »Mi fogy?« – kérdezem az elárusító kisasszonyt. »Versek« – mondja. Ezt először hallom; igen-igen nagy lehet a baj.”

Örkény István írta e sorokat 1956. november 24-én, alig egy hónappal a forradalom kitörése, és csaknem három héttel a felkelést vérbe fojtó szovjet invázió után. Egykori Notesz-lapjai azonban négy évtized múltán, az idei könyvhéten jelentek meg először kötetben, s mindössze öt esztendővel ezelőtt folyóiratban.[1] Ez a puszta adat is önmagáért beszél; különösen, ha hozzáteszem, hogy Örkény teljesen autentikus szemtanú e feljegyzésekben, olyannyira, hogy hirtelenjében nem is tudom, íróként, riporterként vagy irodalmi fotográfusként minősítsem: pillanatfelvételei minden alkalommal a lényeget rögzítik, mondhatni egyszerre három dimenzióban. Néhány szó elég neki ahhoz, hogy elmondja, ami benne magában mint résztvevőben-szemtanúban zajlik, amit a történelem mond, és amit a tárgyi valóság – a puszta látvány – közöl. Az alábbiak során még azt a feljegyzését is idézem, amely az 1956. november 22-én egy órára sztrájkba lépő, és a szó szoros értelmében elnémuló Budapestet örökíti meg; tudjuk, a forradalom „szent tüzére” még tisztán emlékező, ám hitében és tisztességében már mélyen meggyalázott város passzív, mégis megrendítő demonstrációja volt ez. Örkény István krónikásnak is már-már elcsuklik a szava az elfogultságtól, mégis, amit rögzít, az tárgyszerű és kézzelfogható. Vagyis Örkény „noteszét” a magyar irodalom ritka kincsének tartom, talán Déry Tibor Nikijével említeném egy lapon (noha ez utóbbi nem a forradalomról, hanem annak előszeléről vall). S mint már utaltam rá, jellemzőnek találom, hogy Örkény-képünkből négy évtizeden át hiányzott a „notesz” ismerete; ráadásul azzal, hogy immár kétszer is megjelent, nem sokat módosult a helyzet. Nem nagyon veszem észre, hogy most tudnánk róla.

Tovább megyek: úgy látom, az ’56-os forradalom egyszerűen nincs jelen a magyar irodalomban. Ez a kijelentés provokatívan hangzik, némileg túlzó, elnagyolt, ha úgy tetszik, felszínes is, de lényege szerint igaz. Mindjárt ellene is vethetnénk, hogy a forradalom eleve „irodalmi” fogantatása volt, tekintettel arra az úttörő szerepre, amelyet az 1953 után kialakult „író-ellenzék”, az írószövetség és az Irodalmi Újság a forradalom előkészítésében betöltött, s amelynek ma már kiterjedt irodalma van.[2] De nem kell különösebben elmélyülnünk a korszak tanulmányozásában, hogy belássuk, ez esetben nem annyira az irodalom, mint inkább az írók szerepvállalásáról volt szó (tisztelet a kivételnek, s itt még egyszer utalhatunk a már említett Nikire). Jellemzi a helyzetet Méray Tibor felszólalása az írószövetség 1956. szeptemberi közgyűlésén, aki szerint „jó oka van annak, hogy az irodalom kérdései itt szóba sem kerülnek”, de még jellemzőbb Komjáthy Miklósnak, a Csepel Vas- és Fémművek vezérigazgatójának korabeli feljegyzése arról, hogy a munkások többek közt „az Irodalmi Újság hatására nagyon sok olyan kérdéssel foglalkoztak”, amelyek nem tartoztak rájuk, s hogy „október 23-a előtt már nagyon sokan olvasták az Irodalmi Újságot”.[3] Azaz a magyar történelem e második „reformkorszakában” különösen tisztán megfigyelhető a régió totalitarizmusainak jellegzetessége, nevezetesen, hogy az írószövetség, de a művészeti élet más fórumai is – igaz, változó intenzitással – afféle pót-parlamenti funkciót töltöttek be a közéletben. De amikor azt állítom, hogy a forradalom nincs jelen a magyar irodalomban, egészen másról beszélek, nem az irodalmi életnek a forradalom előkészítésében vagy akár kirobbanásában betöltött szerepéről. Ennek épp az ellenkezője érdekel: nem az irodalom a forradalomban, hanem a forradalom az irodalomban. Mi hát ez a hiány, amiről beszélek? Miről tud vagy tudhatna az irodalom szólni, és miről nem? S főként: képes-e arról szólni, amiről tudhatna?

Előbb azonban szembe kell néznünk a másik evidens ellenvetéssel. Nevezetesen, hogy a forradalomnak igenis felettébb gazdag költészete van. Ezt önmagában az a kötet is tanúsítja, amely Ezerkilencszázötvenhat, te csillag[4] címmel „a forradalom és a szabadságharc olvasókönyvének” nevezi magát, s amelynek bevezetőjében a szerkesztő, Pomogáts Béla ráadásul hangsúlyozza, hogy „már csak terjedelmi okok következtében sem” törekedhetett teljességre, nem beszélve az anyaggyűjtés objektív nehézségeiről (tegyük hozzá, Örkény „notesze” is hiányzik a kötetből), a műfaji kötöttségekről (egy ilyen „olvasókönyvbe” természetszerűleg csak versek, kisprózák kerülhettek be, mondjuk, Nádas Péter Emlékiratok könyvének, súlyos Temetések éve című fejezete már nem). „Ám szándékunk és reményeink szerint az »olvasókönyvből« így is érzékelhető lesz mindaz a remény és mindaz a fájdalom, amely forradalmunkat aranyos glóriaként körülveszi” – írja a továbbiakban Pomogáts, s ebben nyilván igaza van. Az én gondom inkább az, hogy ami e kötet lapjairól valóban kiolvasható, az miért nem olvasható ki magából a magyar irodalomból. Vagyis ez az antológia, amely képzeletben még ténylegesen tovább bővíthető, inkább dísze vagy függeléke a magyar irodalomnak, s nem szerves része.

Miért nem? Miért nem lett a Piros a vér a pesti utcán 1956 Nemzeti dala? Igaz, mindannyiunknak (sokunknak?), akik akkor voltunk fiatalok, ma is összeszorul a torkunk Tamási Lajos verse olvastán, mégis jól tudjuk, a két költemény nem állítható párhuzamba. S itt elsősorban nem a két költő közti kvalitásbeli különbségről van szó; inkább a helyzetük, sőt magának a költészetnek a helyzete volt más. Nem beszélve a két forradalom közti különbségről, amelyről máig nemigen szokás elgondolkodni, s én sem szeretnék most túlzottan elmerülni e kérdésben, mert messze vezet a témánktól. Tény, hogy ’56-ban 1848 igézetében gyúltak lángra a szívek, de már annak idején többen emlegették „a világtörténelem első morális forradalmát”, amivel később az 1980–81-es lengyel forradalmat is sokan felruházták. Hannah Arendt,[5] aki ez utóbbit már nem élhette meg, közvetve utal arra, hogy a magyar forradalom különössége valójában a tanácsrendszer morális alapokra helyezésében áll. S ha ebbe kissé belegondolunk, nem nehéz a magyar ’56 folytatását felfedeznünk a ’68-as mozgalmakban, amelyek szellemi hátországa köztudottan az „új baloldal” volt, s az sem újdonság, hogy a Szolidaritás létrejöttének is ez az (egyik) szellemi forrásvidéke.[6] Ma úgy látjuk, az erkölcsi alapon elképzelt tanácsrendszer tipikus antitotalitárius illúzió. Ezért is követte e nagyon másképp lezajlott, és főként más-más kifejlethez vezető, lényegileg „új baloldali” inspirációból táplálkozó három forradalmi hullámot mindhárom változatban tömeges kiábrándultság. A magyar forradalom esetében ehhez járult még a kádárista pártvezetés és a társadalom nem éppen erkölcsi alapokon nyugvó kompromisszuma, amely előbb jótékony (?) amnéziával viseltetett a dicső múlt iránt, hogy aztán 1989-ben az össznépi feledékenység bumerángként üssön vissza az önnön dicsőségét elkótyavetyélő nemzetre: ’56 hagyománya a társadalmi tudatban – s így az irodalmi tudatban is – megtört, megszakadt, s amikor a rehabilitáció lehetséges, sőt szükséges lett volna, már késő volt hozzá, eljárt fölötte az idő.

Súlyos tények ezek, amelyekkel nehéz szembenézni. Azoknak, akik érzelmileg ma is elkötelezettek a forradalom, mellett – mint e sorok írója is –, a veszteség súlya miatt; azoknak, akik akár életkoruk folytán, akár más okból nem érzik ezt a kötődést, azért, mert álproblémának tartják a kérdés firtatását. Holott a nemzetnek el kell számolnia önmagával: erre figyelmeztet az a meghasonlottság is, ami az irodalmi tudatban ’56-tal kapcsolatban megfigyelhető. Vagyis ha valamiképp mégis jelen van a forradalom a magyar irodalomban, akkor elsősorban az irodalom – hogy azt ne mondjam, az írók – rossz lelkiismerete által. Félreértés ne essék, egyáltalán nem érzem feljogosítva magam, hogy bárkinek ez ügyben bármit felrójak, s nemcsak azért, mert magamat is azok közé a szerzők közé számítom, akik nem találták a szavakat ahhoz, hogy a forradalomról beszéljenek, hanem mert az alól, amit én itt – kissé pontatlanul – „rossz lelkiismeretnek” nevezek, azok sem vonhatták ki magukat, akik ténylegesen kitartottak és semmi körülmények közt sem engedtek az ’56-ból. A közös elszámolatlanság csapdájában vergődünk, s ki-ki a maga módján küzd ezzel a nyomasztó tudattal.

 

Bővebben: http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-forradalom-es-az-irodalom

Forrás: http://beszelo.c3.hu