Hogy a vers olvasásra vagy meghallgatásra való, régi vita tárgya. Ha pedig a költő olvassa fel vagy mondja el a saját versét, egész biztos, hogy nem csak költőként, hanem előadóként is vizsgázik. Szabó T. Anna és Lackfi János az Ars Sacra fesztivál Élő szó, élő kenyér című költői estjének házigazdáiként minden kételkedőt meggyőztek a hangzó versek gyógyhatásáról.
Pedig úgy tűnik, különösebben kidolgozott forgatókönyve nincs az alkalomnak. Lackfi János, a „szóvivő” versekkel való labdázásnak nevezi, Szabó T. Anna pedig időnként mintha csak itt és most, az elhangzott Lackfi-vers ismeretében döntene arról, mit olvasson fel, és szabadkozik, hogy a verse egyáltalán nem lesz felelet az előzőleg hallhatóra.
A versek valóban nem feltétlenül kötődnek egymáshoz (viszont előttük-utánuk sok szó esik a karácsonyról, és egynek a témája is az), érdekes módon mégis működik a dolog. Talán abból adódóan, amit Lackfi bevezetőjében
az Ars Sacra szellemiségének nevez.
Az estet az ő nyári Auschwitz-látogatásának története, majd az ottani élmény hatására született, Az emberméretű plüssmacik zsoltára című verse nyitja meg.
Az az ellentét dolgozott benne ott, hogy mennyire életteli a város, mennyire zöld minden, és még egy közeli templomba is elvetődtek, ahol fiatalok imádkoztak, énekeltek dicsőítő énekeket. A vers annak megfoghatatlanságát teszi szóvá, hogy Auschwitz (Oświęcim)
„létező, napsütötte hely a térképen, és nem csak egy bugyor elképzelhetetlen rémálmainkban”.
Anna erre theresienstadti (terezíni) úti élményének felidézésével válaszol, ahol fecskék csivogtak és raktak fészket az egykori kínzókamrákban. Ezután felolvassa Le, fel című versét, amelynek számomra a
„ha földre dőlsz is, csak az égre nézz”
a legerősebb sora.
Bővebben: https://kultura.hu/az-angyal-erkezese/
Forrás: kultura.hu