Az itt közreadott írások időrendbe szerkesztett kordokumentumok. 1956. október 23-ának szent forradalmát hitelesen mutatják be.
„Most kezdünk élni mindnyájan, mikor deríti hajnalát egy messzi kor s mely elnyomottan régen szendereg a vágy valósul és az emberek kiket nem fűzött eddig egybe semmi: testvérek, s emberek akarnak lenni” (Gáti István: Lobogtasd a zászlót)
Ady Endre: A Tűz csiholója
Csak akkor születtek nagy dolgok, Mint egy Isten, hóban vacogva
Ha bátrak voltak, akik mertek, Fogadta szent munkája bérét:
S ha százszor tudtak bátrak lenni, Még ma is minden bátor ember
Százszor bátrak és viharvertek. Csörgedezteti az ő vérét.
Az első emberi bátorság Ez a világ nem testálódott
Áldassék: a Tűz csiholója, Tegnaphoz húzó rongy pulyaknak:
Aki az ismeretlen lángra Legkülönb ember, aki bátor,
Úgy nézett, mint jogos adóra. S csak egy különb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.
Kiss Dénes: Velünk, vagy ellenünk
Döntsd el magyar, mondd ki a szót! Ébredj magyar! Ma aludni
Itt visszalépni nem lehet! gyalázat! Vakondok-szerep!
Az ifjúság acél-szíve Jöjj el közénk égő szívvel,
a forróságtól megrepedt! — s emeld fel büszkén a fejed!
Döntsd el magyar, döntsd el diák, Birka-fejjel gyávák járnak!
és fonjuk lánccá a kezünk! Napba-néző a mi szemünk!
Döntsd el, ki élsz itt e honban, Ne várj tovább! Ma határozz!
velünk jössz-e? Vagy ellenünk?! Velünk jössz-e? Vagy ellenünk?!
Felgyújtottuk a szíveinket, Utódai a mártíroknak — mi
szemünkben villámfény lobog, döntsük el a holnapunk!
hozzátok szólunk fásult falvak, bitófák nőnek virágok közt, ha
ébredő magyar városok! Mi nem merünk, ha hallgatunk!
lettünk ma a vérkeringés, új Kiégetik a lelkeinket, férgek
indulókat ver szívünk. Tudni marják az életünk! Holnap
akarjuk, még ma! Tudni! Ki késő már! Ma kiáltson! Ki van
van velünk és ellenünk?! velünk és ellenünk!!
(Pécsi Egyetem: Az MDP Egyetemi és Főiskola Bizottsága és a MEFESZ lapja, 1956. okt. 24. l.p.) = 1956 sajtója: Tudósítások 1956-ból.
Kajdi Béla: Újra talpon a magyar!
— részletek a cikkből
Egy évszázad telt el azóta, elmúló idő ezer viszontagsága, millió érzelem és gondolat. És most újra felragyog a …„népek hajnalcsillaga”. Újra talpon a magyar!
(…)
Egy új nemzedék! Petőfi, Kossuth, Márciusiak édes vérei, vérünkből nőtt vér, erejükkel táplált erő, tüzükkel edzett láng!
Fel, feltámad! Húsz éves erővel dúsan, s megy a „Holnap elébe”. Egy óriás állt fel, s hatalmas talpával, ahová lép, elveszett ott a rossz, a kaméleon-varangy, és vonul, egyre csak vonul…
Mi vagyunk az ifjúság!
S velünk a haza. (…)
Magyarok és nem magyarok! Hazánk szegélyén belül élők! Munkások, parasz¬tok, értelmiségiek! Egész Magyarország ifjúsága! Szívünkben, gondolatainkban már úgyis benne vagytok — adjátok hát a karotokat is, fűzzétek a mienkbe, vonuljunk együtt! (…)
íme az idő nem választott el tőletek, magyar hősök, Márciusiak1.
(Pécsi Egyetem, 1956. okt. 24. 3. p. = 1956 sajtója: Tudósítások ’56-ból.)
Simonffy András: A forradalom napjai
— részletek a szerző Rozsda ősz: Hétköznapi sztálinizmus címmel megjelenő könyvéből: Gyermekkori feljegyzés = Kortárs, 1990. 4. sz. 97. p.
Nagy és megdöbbentően szép látvány volt, amikor a ködös októberi estén három daruskocsi nekirugaszkodott, és a sokezres tömeg lélegzet-visszafojtott figyelme mellett ledöntötte a tizenkét éves idegen zsarnokság jelképét, a budapesti Sztálin¬szobrot.
A kép a szívembe vésődött, tisztán emlékszem rá: a drótkötelek pattanásig feszültek, s a hatalmas szobortest lassan dőlni kezdett előre… lassan, nehézkesen, mintha maga sem hinné, hogy most porba hull, ő, a fél világ évtizedeken át rettegett zsarnoka. A kötél feszült, a nyolcméteres bronztest elvált talapzatától, s a fény¬képezőgépek kísértetiesen fehér magnéziumfényének villogása közben tompa dübbenéssel földre hullt.
A tömeg megrohanta a ledőlt szobrot, és diadalittas ujjongással mászott fel rá, s köpve, rúgva próbálta kitombolni azt a tengernyi keserűséget, amit tizenkét év alatt elszenvedett. (…)
Nem, ez a nép nem fog többé éljenezni idegen elnyomóknak! v .
Mégis, volt valami feszültség a levegőben, mintha mindezzel nem most ért volna véget valami, mintha nem vége lenne, hanem csak előestéje ez nagy, történelmi napoknak.
Mindenki megdöbbenten nézett fel a szoborból megmaradt csizmákra, a beléjük tűzött magyar zászlókra. Sokan szemüket törölgették — nem hitték, hogy ez lehetséges. A fejüket csóválták, de az örömtől könnyezett a szemük.
Kunszery Gyula: Bálványdöntés
„Ne csinálj magadnak faragott képet!”
Mi nem csináltunk, de csináltak mások…
Ám jöttek az ifjú óriások,
hiába volt a ferde balság,
jött a robusztus fiatalság,
jött úgy, mint kegyetlen bosszús
vad förgeteg; — s az érckolosszus ,
a porba dőlt… ,
Mely évekig, gránit kockákon állván ‘”.l . dölyfösködött: ledőlt a nagy sztálini bálvány!
Üdv a bálvány ledöntőjének,
üdv, dicséret és hálaének
teneked, magyar Fiatalság,
ki voltál most a bátrak bátra!.- De egy nagy végzés van még hátra:
tűnjenek el a bálvány-romok,
s hogy megbocsáttassék a régi vétek,
ti, kik a bálványt döntöttetek:
építsetek!
S építsétek fel — szívetekben is — a Templomot! (Új Ember, 1956. nov. 4. 3. p. = 1956 sajtója: Tudósítások ’56-ból.)
Kassák Lajos: A diktátor
Alámerült örökre. Semmi kétség.
Sosem volt rútabb halál
soha engesztelhetetlenebb gyűlölet
cserben hagyták a gyávák,
s a hízelkedők elárulták.
Zászlók erdejéből lépett elő
‘és ordított és toporzékolt vészesen,
kivégeztette, akiknek szemük volt, kivégeztette, akiknek szájuk volt,
ki akarta folyatni .
egy egész nép vérét —
s végül is eltiportan hever
a hóban, a vizeletben, vagy a tüzes romok alatt.
Bűnhődött-e, ha megölte magát,
bűnös-e aki megölte?
a haj szás nappalok
s a rémisztő éjszakák nélkül
szegényebb lett-e a világ?
Nem! Nem! ;
Most hasad ketté a fekete ég.
Most fakasztja csíráját az új gabona.
Simonffy András: A forradalom napjai
— részlet —
A városban gyorsan terjedt a hír: ledőlt a Sztálin-szobor! Akik hallották, ujjongtak, de aztán megcsóválták a fejüket. Ez olyan hír, hogy talán nem is igaz. De azért mosolyogva mentek tovább, s a következő sarkon már ők újságolták a hallottakat.
(Kortárs, 1990. 4. sz. 98. p.)
Simonffy András: A forradalom napjai
— részletek —
A Nagykörúton megdöbbentő látvány tárult a szemünk elé: a villamossíneken egy meggyújtott teherautó lángolt. A kockakövek felszedve hevertek a sínek között. Csodálkozó szemekkel bámultunk a lángoló autóra, s engem valami szorongás fogott el: délután ilyesmire nem is gondoltunk, nem ezt akartuk mi délelőtt, amikor fellelkesítve Budapestet kivágattuk az idegen címert a zászlók¬ból… Ha így folytatódik, akkor csakhamar megszólalhatnak a fegyverek is…
És megszólaltak. (…)
Még nem értük el a sarkot, amikor magyar tankok érkeztek, magasra tűzött nemzetiszínű zászlókkal. A harckocsikon a katonák mellett diákok éljeneztek. Az előbb, amikor befordultak az Astoria felől, még csak annyit lehetett látni, hogy kidöntik a KRESZ-tábla oszlopát, és legyalulják a járda sarkát. Az eleje még nem érte el a Múzeum-kert szögletét sem, amikor megálltak. Végig, az egész oszlop. A végét nem láttuk, az kint lógott a Kiskörúton. Akkor történt az, hogy a parancs¬nokuk felmászott a sarkon megállt tankra, és szózatot intézett az ott gyülekezőkhöz, akik — mint mi is -— inkább iszkoltak volna már hazafelé. De ahogy a tiszt felmászott a tankra, megint odaszivárgott a tömeg. A tiszt megmondta a nevét (nem emlékszem rá, de a keresztneve, azt hiszem, Béla volt), és azt mondta, hogy ő csepeli munkásfiatalként került tiszti pályára. Ő nem fog munkásokra és diákokra lövetni. Ők éppúgy megszenvedték az elmúlt éveket, mint a civil lakosság, neki az az ellensége, aki itt a népre lő.
Akkor éljeneztek meg, és akkor másztak fel a tankokra a nagyobb — talán
egyetemista — diákok, az oszlop tovább indult, de aztán hamarosan megtorpant
útja. A hír szájról szájra futott végig a városon (mint megtudtam később): „A
honvédség velünk van!” ‘
(Kortárs, 1990. 4. sz. 98—99. p.)
Fodor József: Viharban
Két napja vetődöm, mint szélben a tört falevél
S vihar bábja, s mint ki oly gyönge, hogy v már alig él.
Kint csörögnek a puskák, s mélyhangú ágyúk morganak,
S a poros földre piros vért szórnak
a zord hadak.
Véres az ősz, de az ember vad színe még
véresebb, Seb földön, fán, testen, és harca-tört szíven
csupa seb. Egy nagy fájásban élek, s körül száz
rém és dühök, Fenn az égben dübörg a lég, s lenn
dübörg a rög.
Kinn az erdőn hullás, csend és ősz —
s benn a halál. Két vég közt verdes a lélek, szegény,
a szív megáll. Az életünket vad-vad gyom verte, ó
vad bűnsereg. S mint zord ítélet, vak bíró, most szólnak a
fegyverek. …
O ember, ki jót vársz még, s nagyot akarsz,
s mást, szépet itt, Okulj e vérből s engeszteld, gyógyítsd e
ma sebeit. Ó, jobb vezér s cél: s mit remélt, hitt
jobb holnap ad! — Békült legyen végre s boldog e vérző
nép és szabad.
(1956. október 26.)
Simonffy András: A forradalom napjai
— részletek — = Kortárs, 1990. 4. sz. 100. p.
A Nagycsarnok előtt egy oldalkocsis motorost álltak körül. Röplapokat oszto¬gatott kötegszám. Kinyomtatták az ifjúság pontjait! Kértünk egy marékkal, és elindultunk át a hídon, Budára.
A MAGYAR IFJÚSÁG KÖVETELÉSE (RÖVIDÍTVE ) = 1956 sajtója:
Tudósítások ’56-ból
1. Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról.
2. A Magyar Dolgozók Pártjában alulról felfelé titkos alapon új alap-, közép- és
központi vezetők választását követeljük.
3. A kormány alakuljon át Nagy Imre vezetésével, a sztálinista Rákosi-korszak
minden bűnös vezetőjét azonnal váltsák le.
4. Nyilvános tárgyalást követelünk Farkas Mihály és társai bűnügyében.
5. Általános, egyenlő és titkos választásokat követelünk az országban több párt
részvételével.
6. Követeljük a magyar—szovjet és a magyar—jugoszláv politikai, gazdasági és
szellemi kapcsolatok felülvizsgálatát és új rendezését.
7. Követeljük az egész magyar gazdasági élet átszervezését szakembereink
bevonásával.
8. Hozzák nyilvánosságra külkereskedelmi szerződéseinket.
9. Követeljük a munkások és értelmiség bérköveteléseinek sürgős és alapvető
rendezését.
10. Követeljük az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását.
11. Követeljük az összes politikai és gazdasági pereknek felülvizsgálatát, az
ártatlanul elítéltek szabadonbocsátását, rehabilitálását. Követeljük a Szovjetunió¬
ba kihurcolt hadifoglyok és polgári személyek azonnali hazaszállítását.
12. Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, szabad rádiót követelünk!
13. Követeljük, hogy a Sztálin-szobor helyébe az 1848—49-es szabadságharc
hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.
14. A magyar népnek idegen címer helyett kívánjuk a régi magyar Kossuth-
címer visszaállítását, a magyar honvédségnek a nemzeti hagyományokhoz méltó
új egyenruhát követelünk. Követeljük, hogy március 15. és október 6. nemzeti
ünnep és munkaszüneti nap legyen.
15. Az egyetemi ifjúság a munkássággal és parasztsággal karöltve egyhangú
lelkesedéssel nyilvánította ki teljes szolidaritását a lengyel munkássággal és
fiatalsággal, a lengyel nemzeti függetlenségi mozgalommal kapcsolatban.
16. Tiltakozunk az államvédelmi hatóság fegyveres beavatkozása ellen.
A MAGYAR IFJÚSÁG
Simonffy András: A forradalom napjai
= Kortárs, 1990. 4. sz. 100—101. p.
Ekkor már éjjel fél három volt.
A Rudas fürdőnél felültem a felső rakpart korlátjára, hogy megvárjam Apámé-kat, mert elvesztettem őket szem elöl. Nem tudtam, előrementek-e már vagy lemaradtak, míg én a röpcédulákat osztogattam. Valami fémes zajt hallottam a hátam mögött. Lenéztem az alsó rakpartra. Néma csendben, világítás nélkül, végeláthatatlan hosszban egy orosz harckocsioszlop állt ott. A zajt egy katona okozta, aki kimászott a tankból, és éppen rám célzott.
Előrevetettem magam, és hasra vágódtam. Lövés nem dördült. Átkúsztam — négykézlábaltam a Rudas fürdőig, és a Hegyalja út elején beértem Apámékat.
Otthon még sokáig beszélgettünk, Anya szegény azt hajtogatta, hogy bejönnek a szovjet csapatok, és másnap véget vetnek ennek az egésznek. — Egyetlen szovjet katonát sem láttunk — bizonygatta Apa —, ha közbe akartak volna avatkozni, már régóta megtehették volna.
— Úgy látszik, egyelőre nem akadt, aki behívja őket — makacskodott Anyám.
Akkor értettem meg, hogy miért álltak ott a budai alsó rakparton, némán: behívásra vártak.
Németh Emil: Tankok éjjeli vonulása (1956. okt. 30.)
Szférák zenéje nem szebb ennél, Dübörgés, rengés jelzi útját,
s az éjszakában mily mesés! hol nem rejtheti már búvás.
Az álom, mit az alvás ígér De messziről mégis olyan csak,
e zajhoz képest oly kevés. mint szégyenletes vinnyogás.
A hunyászkodó páncélszörnyek Vérünk tapadt a talpatokra,
osonása valóra vált. Kísérje átka sorsotok.
A mammutnyáj pásztorfiúcska Riasszon el más nép jogától
terelgető szavára várt? örökre minden zsarnokot.
Zúgjon örökre zajotokban
a megáradt történelem.
S avassa szentté mindörökre
kicsiny, megkínzott nemzetem.
(Hitel, 1989. 21. sz. 14. p.)
Simonffy András: A forradalom napjai
= Kortárs, 1990. 4. sz. 101. p.
Másnap reggel ágyúdörgésre ébredtünk: hivatalosan is megérkeztek a szovjet csapatok. (…)
Pest felett nyomjelző lövedékek, füstgomolyok, csatazaj. (…) Sok a halott. Az oroszok nehéztüzérséggel akarnak felkelők ellen harcolni, nekik viszont legfeljebb puskájuk van. (…)
Estére elcsendesedtek a harcok.
A hazug Kossuth Rádió egész nap tánczenét játszott, most közölte, hogy nem kell félni a „fegyveres banditáktól”, mert a szovjet csapatok segítenek leverni őket. Bemondta, hogy a harcoknak a Belvárosban vége van, másnap mindenki mehet munkába.
Benjámin László: Elesettek
Lánctalpakon, egyenruhában jött a HALÁL értetek. Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett. De már emléketektől is veszik el a becsületet.
Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!
Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás. Mi lesz velünk? Már csak a sírban a szabadulás? Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.
Simonffy András: A forradalom napjai
= Kortárs, 1990. 4. sz. 101,102, 103,104. p. — részletek.
Budán csöndes volt minden. (…)
A hidakat szovjet tankok állták el. Mellettük géppisztolyos orosz katonák ácsorogtak ijedt ábrázattal, s bizalmatlanul tekingettek a hídon hömpölygő tömegre.
A pesti oldalon szintén szovjet tankok álltak, s néhány páncélautó.
Mindenki gyűlölettel tekintett az oroszokra, mindenki sziszegett egy-egy becs¬mérlő szót rájuk. (…)
Járókelőkkel volt tele az egész Rákóczi út, de valami olyan kifejezés ült az arcokon, hogy nem, ennek nincs még vége, s csak az alkalom várat magára, hogy ismét harcba szálljanak fegyverrel vagy fegyver nélkül. (…)
Amikor kiléptünk az átjáróház Rákóczi út felőli kapuján, hihetetlen kép tárult a szemünk elé: az ágyúlövedékekkel keresztülszaggatott Astoria szálló eló’tt álló orosz tankokon és páncélkocsikon nemzetiszínű zászlók lobogtak, s az ujjongó tömeg örömmámorban mászott, kapaszkodott fel a páncélkocsikra, összeölelkez-ve, összecsókolózva a szovjet katonákkal, akik valami látható jó érzéssel arcukon álltak a magyarok között, és szívták a kapott cigarettákat. (…)
A tömeg örömmámorban tombolt, éljenzett, s a szovjet harckocsik tetején kiáltott halált elnyomóira. Néhány fellelkesedett orosz is próbálta kiáltani: „Vesszen Gerő!”
Aztán felhangzott a kiáltás: „Gyerünk a Parlament elé!” „Gyerünk végig a városon a szovjet harckocsikkal!” (…)
A szovjet lánctalpasok, hátukon az ujjongó fiatalokkal és a magasra tűzött nemzetiszínű zászlókkal, megindultak a Parlament felé. (…)
Utunk diadalmenet volt. Soraink egyre bővültek, mindenki örült, magyar zászlókat lengetett a szél, és a szovjet harckocsik hátán felcsendültek a magyar Himnusz dallamai. (…)
A menet eleje megérkezett a Parlament elé, a Kossuth Lajos térre. Ott újra orosz tankok ágyúcsöveivel találtuk szemben magunkat. A tankok, körülvéve a Parla¬ment bejáratát, némán hallgattak. Nagyobb volt a tér, nagyobb a feszültség, mint az Astoria előtt. (…) Az egyre dagadó tömeg pedig, mintegy a várakozás ideje alatt, újra énekelni kezdte a Himnuszt. Ki hol állt, orosz tankon, teherautó platóján, a tér kövezetén, most vigyázzba merevedett: „Isten, áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel, nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel…” — és ebben a pillanatban gépfegyverek ropogása hangzott fel.
— A híd felé! Az FM tetejéről lőnek!
Elnémult a Himnusz.
(…)
Jó tíz perc sem telt el azóta, s most izzó nyomjelző lövedékek pattogtak le a Parlament faláról. Amikor az első éles, talán női visítás felhangzott, akkor már mindenki tudta, hogy itt nem ijesztgetnek, hanem a három órával ezelőtt még munkába igyekvő, fegyvertelen tömegbe lőnek.
Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán
Megyünk, valami láthatatlan Nincs más teendő: ez maradt,
áramlás szívünket befutja, csak ez maradt már menedékül,
akadozva száll még az ének, valami szálló ragyogás kél,
de már mienk a pesti utca. valami szent lobogás készül.
Zászlóink föl, ujjongva csapnak, S a nép nevében,
kiborulnak a széles útra, aki fegyvert vertél szívünkre, merre futsz,
selyem-színei kidagadnak: véres volt a kezed már régen
ismét mienk a pesti utca! Gerő Ernő, csak ölni tudsz?
Ismét mienk a bátor ének, …Piros a vér a pesti utcán.
parancsolatlan tiszta szívvel, s a Eső esik és elveri, mossa a vért, de
fegyverek szemünkbe néznek: megmaradnak a pesti utca
kire lövetsz, belügyminiszter? kövein.
Piros a vér a pesti utcán, Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez, munkások — ifjak vére folyt,
piros a vér a pesti utcán, — a háromszín-lobogók mellé
belügyminiszter, kire lövetsz? tegyetek ki gyászlobogót.
Kire lövettek összebújva ti, A háromszín-lobogók mellé
megbukott miniszterek? tegyetek három esküvést:
Sem az ÁVH, sem a tankok sírásból egynek tiszta könnyet,
titeket meg nem mentenek. s a zsarnokság gyűlöletét.
A fogadalom: te kicsi ország, el
ne felejtse, aki él, hogy úgy
született a szabadság, hogy a pesti
utcán hullt a vér.
Simonffy András: A forradalom napjai
= Kortárs, 1990. 4. sz. 106. p.
Meghalunk? Az lesz talán a legjobb. A forradalmat leverik, jön a minden eddiginél véresebb leszámolás, nem is érdemes élni. Szó nincs, fegyver van. Gondolat nem lehet, fegyveré az igazság.
Gazdag Erzsi: Ifjúság, te vagy csillagunk
Október 23-a emlékére
Mondd, meddig él, ki soká élhet? Hallgass te szent, tüzes igékre!
Pár évtized az élete. Tesz-vesz, Fejed felett a csillagok. Itt
nyűglődik, forgolódik, s lejár, börtönödnek bársony éje.
mint óra kereke. Lámpásod odafönt ragy
Lámpásod ez a szó: Szabadság. Ez volt hited, a szent, a nagy eszme,
S ez a szó a te csillagod. te sokat vádolt ifjúság.
Verembe lépsz, sírod gödrébe, Ezért nyílott ki meleg véred,
ha lámpásodat elhagyod. mint frissen bomló rózsaág.
Ó szabadság! Teérted halni! Fennt lobogsz már a csillagokban
Ha élni nem lehet veled! s örök fényeddel üzened:
Hagyd börtönöd, s szaladj az égre! Örökké él a hősök népe,
S örökké tart majd életed. Örökké él majd nemzeted.
Simonffy András: A forradalom napjai
= Kortárs, 1990. 4. sz. 107—108. p. — részletek —
— Megmenekültünk — zihálta, aztán láttam, hogy szándékosan mély lélegze¬teket vesz. Lecsillapítván magát újra rám nézett: — Átestél a tűzkeresztségen. Férfi
vagy!
Sinka István: Üdv néked ifjúság!
Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép, ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben! Melyik nép írta fel mostanában nevét így, hogy aranyt adott kezébe isten ujja? S mely nép beszélt így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? Bús igájának fájára írja hát, s mint annyiszor a megsárgult ezer évben vérrel és vassal tanítja zsarnokát.
(Buda, 1956. október 26.) (Igazság, 1956. nov. 1. 3. p. = 1956 sajtója: Tudósítások ’56-ból)
Jobbágy Károly: A rádió mellett
Rólunk beszélnek minden nyelven Népmilliók aggódva nézik,
sikong az éter és csodál: hányan indulnak halni még?
„Dávid harcol Góliát ellen”, S küldi a nép ifjú vitézit.
Fiatalok, még alig éltek Mások csodálják bátorságunk,
s füttyöngő golyók hangja közt mi meg naponta meghalunk, dzsida,
támadnak neki a pribéknek. golyó veri át hátunk,
de nekünk mindig az jutott, de megmutatjuk a világnak, ./ …
hogy a világ minket csodáljon s hogy mikor mindenki lapul s csak a
fiaink kapják a golyót. rádiók kiabálnak,
Kint ágyú szól, gyors lövés pattan, mint akinek már mindenképpen
a falról PetóTi figyel, minden mindegy, hát Életet
ahogy járkálok egymagámban. adunk Szabadságért cserébe.
így járkált ő is átkozódva
„Európa újra csendes…” Ó!
csak minket húz a sors kardba,
csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt,
hogy hányan hullunk? — sose számít.
És ha a Sors minket így büntet,
mert hogy tűrtük tíz éven át,
felmutatjuk véres fejünket,
s tudjuk, hogy mindent megbocsát.
(Budapest, 1956, október 29.)
(Irodalmi Újság, 1956. november 2.
4. op. = 1956. sajtója: Tudósítások
T56-ból.)
Gács András: Siratóének
Halottak, halottak, kőkemény párnákon feküsztök feketén, bevert a fröcsögő ó’szi sár, : görcsötök nem oldja semmi már.
Röpködő fiatal életek, csatornák partján fut véretek, megalvad, nem zubog lüktetőn, híretek zászló és büszke könny.
Halottak, halottak, kedvesek! Komor az arcotok, testetek, mint egy-egy lehajló, szakadt ág duzzadó törzseden, szabadság. (Magyar Világ, 1956. november 2. 2. p. = 1956 sajtója: Tudósítások ’56-ból.)
Dutka Ákos: Ember és magyar
Dutka Ákos, a hetvenötéves, de örökifjú költő, Ady Endre egykori harcostársa és barátja küldte a magyar ifjúságnak ezt a verset, amelyet mi most nagy szeretettel és örömmel közlünk.
Ady kérdezte sorsa éjjelén:
Lehet-e az ember, ember és magyar?
Feleltek ti bátor, szent fiúk
Lássuk: a Világ most vélünk mit akar?
Vagyunk egy szálig elszánt emberek,
Kiket tiporni tovább nem lehet
Ha kell még én is veletek halok,
Ha engedtek Ti szent fiatalok.
Öt nap, s öt véres, szörnyű éjszaka
A csillagokba írta szentelt nevetek,
Köszönöm nektek drága, szent fiúk,
hogy visszaadtátok a csüggedő hitet,
S a barrikádok hunyó szent sugarainál
Adynak kiáltsuk szabadon ma már
Mit az ég falára vérrel írtatok Emberek vagyunk, újra magyarok. (Magyar Ifjúság, 1956. november 3. 3. p. = 1956 sajtója: Tudósítások ’56-ból.)
Kónya Lajos: A magyarokhoz
Főváros, meghajtom fejemet előtted!
Most lettél e forró napokban honommá,
hogy hőségből vérre menő vizsgát tettél.
Áldjon meg téged a magyarok istene!
Nem szántad magadat halomra lövetni,
magasra emelted háromszínű zászlónk.
S a megcsúfolt címert szívedre öltötted.
zengvén a szép Himnuszt, az évekig némát. Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ölesünkre hozta!
Fiatalok, vulkán felcsapó lángjai, amit ti tettetek legendába illő! Láttam szép fejetek fegyverre hajolva tankok rátok szegzett tűzokádó torkát. Ültetek füstölgő falakon, csapzottan, farkasszemet nézve hősen a halállal. Március fiai, októberi ködben, éjszaka útjain lobogó szép fáklyák!
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket ki lábbal tiporta
s az idegen fegyvert ölesünkre hozta!
Áldott légy, magyar nép, ki a zsarnok ellen megkínzott szívedet az utcára vitted, ropogó gerinccel egyenesedtél fel az emberség délceg szavait kiáltva, véreddel írtad le a szabadság nevét — áldott legyen fényes forradalmad, nemzet. Őseidhez méltó tetteid sugárzón vetődnek a világ elborult egére.
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket ki lábbal tiporta
s az idegen fegyvert ölesünkre hozta!
Halottak glóriás menete, ti küzdők, s ti ártatlan, békés, himnuszra nyílt ajkú zászlólengetők! Jajj, hogy mindig a zászlót s zászlótartót lőtte a janicsár fegyver! Testvéreink, hősi halottak, zokogva tépjük le szívünkről a vígasz kötését: vétkes, ki feledni képes életetek lengedező lángját, végső lobbanását! Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ölesünkre hozta!
Mihelics Vid: Az igazi forradalom
Miért ömlik a tömérdek vér, miért e rettenhetetlen hősiség? Mily sokan is kérdeztük ezt azokban a napokban, nappalokon és éjszakákon át, amikor az életek féltésével, a szenvedések átérzésével, tele aggódással, remegéssel és szorongással, de mérhetetlen csodálattal is figyeltük a közeli és távoli csaták zaját. Sejtettük, hogy
233
ezek a napok örök dátummá magasodnak nemcsak a mai nemzedék emlékezetében, de az egész nemzet történelmében. Ma már tudjuk, hogy a legnagyobba az összesek között, amely beláthatatlan időkig fogja erősíteni, lelkesíteni, ihletni a magyar hazának minden hűséges gyermekét. (…)
Az a forradalom, amely hazánkban végbement, valóban forradalom volt. Nem ellenforradalom! Nem a reakció, nem a restauráció okából áldozták fel életüket azok, akiket egész dolgozó népünk, munkásságunk, parasztságunk és értelmisé¬günk halhatatlan hőseiként tisztel és sirat. Nem ilyen nemtelen okokból tették rá életüket fiaink az önfeláldozás oltárára. Ennek a forradalomnak hősei valóban az értékek helyes rendjének és az értékek helyes arányának kialakítására dobták oda áldozatul életüket, akkor is, ha ez a cél csak ösztönösen ragyogott előttük. Igazabb, jobb, szebb és magyarabb haza volt az, amelyben élni egyedül kívántak, vagy ha ők már nem érhették meg, örökül kívántak hagyni nemzetükre. (…)
Voltak a mi történetünkben már más forradalmak és szabadságharcok is. Mindegyiknek neve és ideje dicsőséges előttünk. A mostani, a legújabb azonban — szilárdan hiszem — a dolgozó Magyarország boldogulásának és boldogságának rakta le pilléreit. A legnagyobb és legigazibb forradalmunk és szabadságharcunk valamennyi között.
Örök hálánk és kegyeletünk azoké, akik életüket és vérüket áldozták. Mind¬annyiunkért, a magyar hazáért!
(Új Ember, 1956. november 4. 3. p. = 1956 sajtója: Tudósítások ’56-ból.)
Buda Ferenc: Falak könyve 1956
— részlet —
I.
Kiskésemmel korunk földjébe ások — gyökeret vert a dudvás félelem, futószalagon a tárgyalóterem, fék csikorog, kiszáll a két detektív: „X. Y. itthon van? Jön velünk!” — ‘ s a zöld ügyész előtt a ferde, fiktív vádak ellen hiába érvelünk, dagadnak már a hős fogházfalak — alul a fém, felül a rossz salak —, s torkokba hűl a tiszta szó rekedten. Dehát sebaj, a búza majd kinő, s asztalhoz ül az ítélő idő a földgolyónyi tárgyalóteremben. (Szép versek, 1989. 57. p.)
Zas Lóránt (USA): Meghalt
(B. Z. emlékére, aki a forradalomban szerzett sebesülést két évig ágyban
hordva halt hősi halált.)
Meghalt, s a kis falusi harang altatót dalolt a szívekbe. Még nincs két éve, hogy az a tank a halált hozta rá lihegve.
Két évi szenvedése bére meztelen kereszt és sírhalom, így akarta ő. így is kérte a halálos ágyon írt lapon.
Nyár délután volt, hogy temették szürke por és szürke emberek. Szólt a harang. El ne feledjék. Többet soha ne temessenek.
(Kapu, 1989. 11. sz. 15. p.)
Tóth Bálint: Örök béke
(Koszorú Nagy Imre és mártírtársai ravatalára)
Elárulva és megcsalatva, kincstári pokrócba csavarva, villanydróttal összekötözve, arccal földnek ástak a földbe, mégis, eltört nyakcsigolyával, nem állunk perben a világgal.
Mi immár tanúságot tettünk, senki nem ítélhet felettünk, életünk adtuk a hazánkért, s igen, a világszabadságért, s ha lesz valaha örök béke, annak mi lettünk előképe.
(Szép versek, 1989. 392. p.)
Gát István: Lobogtasd a zászlót!
Most kezdünk élni mindnyájan, mikor
deríti hajnalát egy messzi kor
s mely elnyomottan régen szendereg,
a vágy valósul és az emberek
kiket nem fűzött eddig egybe semmi:
testvérek s emberek akarnak lenni.
E messzi kor egész közel van, itt, hol szív és ész megosztja titkait s kit elragad és lelkesít a láz: a tespedtnek tervekről magyaráz az élenjáró s hosszú rendet vágva beáll a küzdők s alkotók sorába.
Új életformát s eszmét hoz elő
a népekben duzzadó őserő
s a fejlődésből máig kiesett
és megvetett, kihasznált színesek,
kikben romlatlan szív, izzó parázs van:
vállvetve vesznek részt a haladásban,
hogy válaszfal, mit önkény ötvözött,
ne álljon ember és ember között,
ezt hirdették meg a nagy szellemek
és győzelemre viszik ellened
az üldözöttek és az elítéltek,
mert ember embertárs nélkül nem élhet.
Mint véka lisztben maroknyi kovász
új életet érlel a változás,
boldog, ki benne él, a fiatal,
övé a küzdés és a diadal,
sebek gyümölcse, kín, öröm és pálma:
nekik valósul őseinknek álma.
Ki már kiállt a sorból, veterán,
velük vígad és résztvenni kíván
közös örömben, diadalban és
az éneke Tyrtaios-küldetés
s buzdítva küld hozzátok szívből pár szót:
emeld magasba s lobogtasd a zászlót!