A magatartási problémák és a tanulási zavarok összefüggései
Egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a pedagógusok „egyre romló gyerekanyagra”, fékezhetetlen, tiszteletlen, fegyelmezhetetlen diákokra panaszkodnak.
Végső elkeseredésükben és tehetetlenségükben egyre gyakrabban kerül szóba a „régi jól bevált testi fenyítés”… Az elkeseredést és a tehetetlen dühöt nagyon is értem. Magam is átéltem már, szülőként a saját gyermekemmel, pedagógusként, nevelőként a rám bízott gyerekekkel kapcsolatban. Hosszasan lehetne boncolgatni azon társadalmi tényezőket, amelyek e jelenséghez vezetnek, de nem hiszem, hogy a megértés adta rövidke megnyugváson túl használható ötletekkel szolgálna a hétköznapok könnyebbé tételében. Szeretném inkább bemutatni, hogy milyen utat járhat be egy úgynevezett „rossz gyerek” mire végleg beletörődik ebbe a titulusba és minden tekintetben ennek megfelelően kezd viselkedni.
Tapasztalataim szerint az első osztályban, de még az alsó tagozatban is igen ritka az igazán „elvetemült”, kezelhetetlen gyermek – bár rögtön fel tudnék sorolni tucatnyi kivételt. Összességében nem tévedünk nagyot, ha a következők szerint értékeljük a megjelenő magatartási problémákat: minél korábban tapasztaljuk azok megjelenését, annál inkább a családban kell keresni azokat az okokat, amelyek a kialakulásában szerepet játszanak. Ilyen esetekben is természetesen igen nagy szerepe van a pedagógusnak a gyerekre ható káros hatások enyhítésében, de többnyire elkerülhetetlen más segítő szakemberek bevonása is a probléma kezelésébe (családsegítő, pszichológus…stb). A későbbiekben szeretnék majd egy külön cikkben foglakozni azzal, hogy mit tehet a pedagógus ezekben az esetekben.
Az alábbiakban inkább azzal az esettel foglakoznék, amikor nem készen kapjuk a „rossz gyereket”, hanem az iskolarendszerben válik azzá. Az évek múlásával egyre fokozódnak a magatartási, fegyelmezési problémák, míg végül teljesen kezelhetetlenné, fegyelmezhetetlenné válhat a gyermek. Ennek a jelenségnek a hátterében már többnyire megtaláljuk a családi okokon túl, a pedagógiai munka hiányosságait, a pedagógusok tévedéseit is. Többnyire ezek a gyerekek valamilyen tanulási nehézséggel, vagy zavarral illetve erre való hajlammal érkeznek az iskolarendszerbe. Számukra be van építve a kudarc és a sikertelenség az iskolai követelményekkel való szembesüléskor. Csak gondoljunk bele őszintén: 8 évig kellene dolgoznunk egy olyan munkahelyen, ahol mindennaposak a kudarcaink, a főnökeink rendszeresen összeszidnak minket a sikertelenségünk miatt, továbbá a családunktól sem biztatást, hanem szidást kapunk, esetleg a számunkra kedves hobbik helyet, amelyekben feltöltődhetnénk, a munkánkat kell gyakorolnunk, és ráadásul még fel sem mondhatunk… Hát tegye a szívére a kezét, aki nem válna agresszívvá egy ilyen környezetben!
A tanulási problémákkal küzdő gyerekek is ezzel szembesülnek az általános iskolában. Valamilyen okok folytán nem tudnak teljesíteni. Mi pedig pedagógusként sokszor a teljesítmény hiányát a gyermek akaratától függő állapotnak gondoljuk, ezért büntetjük, szidjuk. A legtöbb gyerek hamar megtanulja, hogy a teljesítménye nincs összhangban a befektetett munkájával. A kudarcok meghozzák első gyümölcseiket: feladják a tanulást. Pedagógusként már jogosan mondhatjuk: „hiszen nem is látom rajta, hogy akarna!”…
A következő lépésben a gyermek általában kezdi egyre kevésbé szeretni a helyet, ahol a kudarcok érik és egyre kevésbé szeretni a személyeket, akik ezzel szembesítik. Magyarul egyre jobban utálja az iskolát és a pedagógusokat. Gondoljunk csak bele: mennyire tudnánk tisztelettel viseltetni valaki iránt, akivel szemben igen erőteljes ellenérzéseink vannak? Szaporodnak a magatartási gondok, egyre kezelhetetlenebb a gyermek. Innentől a folyamat önmagát erősíti: minél több gond van egy gyerekkel, annál többet szidjuk, minél többet szidjuk, annál inkább utál minket és az iskolát, annál inkább elhiszi magáról, hogy „rossz gyerek” és annál inkább kezd ennek a sztereotípiának megfelelően viselkedni…
Sajnos ezt a folyamatot egy jól időzített pofon sem állítja meg, sőt! Így aztán az a nagyon is emberi reakció, hogy tehetetlenségünkben egyre agresszívabbá válunk, csak ront a helyzeten. Nagyon remélem, hogy sohasem érnek célba azok a törekvések, amelyek törvényi felhatalmazást kívánnak adni a pedagógusoknak a gyerekek testi fenyítéséhez!
A kiutat máshol kell keresnünk ebből az ördögi körből! A folyamat ugyanis – tapasztalataink szerint – fordítva is működik. Ha tudunk segíteni a gyerekeknek, hogy leküzdjék tanulással kapcsolatos nehézségeiket, egyre többször élik meg a siker és elfogadottság élményét a tanulással, az iskolával kapcsolatban. Minél inkább sikeresek, annál szívesebben járnak oda. Minél több pozitív visszajelzést kapnak valakitől, annál szívesebben figyelnek rá, fogadnak szót neki. Nemegyszer előfordult már, hogy az általunk fejlesztett gyerekek, miután kezdték leküzdeni tanulási nehézségeiket, kezdtek egyre jobb viszonyba kerülni pedagógusaikkal, társaikkal és nem utolsó sorban az iskola intézményével! Anélkül, hogy direkt módon neveltük volna őket, vagy foglakoztunk volna a magatartásukkal, problémáik egyre csökkentek, fegyelmezettebbé, normakövetőbbé váltak.
A fentiekből egyenesen következik, hogyha tudjuk hogyan ismerjük fel a különböző tanulási nehézségeket, és ismerjük az eljárást amivel segíteni tudunk, nem csak a tanulásban fognak jobb teljesítményt nyújtani az általunk nevelt gyermekek, hanem sokkal fegyelmezettebbek is lesznek.
– Kulcsár Mihálnyé, Kulcsár György –
Forrás: www.tanulasinehezsegek.hu