Szeszélyes tavasz köszöntött rá a Beporzók országára. Jég manó és tavasztündér hadakoztak
egymással. Nappal a tündér langyos lehelete nyitogatta a virágokat, de éjszakánként a manó
kerekedett felül, és jeges hártyát lehelt a tócsákra. Még az előfordult, hogy hajba kaptak. Ilyenkor
Szél Szimóna megelégelte a dolgot, és közéjük csapott. Mérgében megráncigálta még a virágzó fákat
is, hogy csak úgy repültek róluk a szirmok, mint télen a hópelyhek.
Cseppke, a méhecske éppen virágporért indult a közeli cseresznyéskertbe, amikor megint
elkezdődött a csetepaté! Jég manó elkapta a tavasztündér szoknyáját és ráncigálni kezdte. Persze a
tündér se hagyta magát, meleget lehelt a manóra, mire annak bepárásodott a szeme, és vakon
hadonászott, mert nem látta, merre szökik a tündér. Szél Szimónának elege lett a zsörtölődőkből, és
akkorát fújt közéjük, hogy messzire röpítette őket egymástól. Cseppke, a méhecske éppen ennek a
hajcihőnek a kellős közepébe került. Felkapta a szél őt is, és vitte a magasba, a felhők közé. Közben
forgatta, pörgette, úgy hogy a szegény kis méhecske már azt sem tudta, merre jár. Egyszer csak
csitult a szél ereje, s lassan lecsendesedett. Cseppke lenézett és a lélegzete is elállt! Gyönyörű sárga
virágtenger hullámzott alatta. Lejjebb ereszkedett, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a látványt.
No, ez maga volt a csoda! Illatos, virágzó repcemező kellős közepébe került.
– Juhéj! Kiáltotta örömében! Ez aztán a méhecske mennyország!
Virágról virágra szállt, és nem győzte megtölteni a kosárkáit. Még, még és még! Nem tudott betelni a
látvánnyal. Mikor már úgy elnehezedett a rengeteg összegyűjtött pollentől, hogy alig tudott
moccanni, megpróbált felrepülni. Igen ám, de a nagy súly lehúzta. Nekirugaszkodott megint.
Csapkodta a szárnyait, ahogy tudta, de épp hogy csak megemelkedett, aztán mindjárt vissza is
huppant.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte egy morgó hang. Dönci dongó volt az, aki észrevette
túlsúlyos barátját.
– Dönci! De jó, hogy itt vagy! Tudnál segíteni nekem, hogy fel tudjak szállni? Kicsit
túlpakoltam magam.
– No, gyere! Válaszolta segítőkészen Dönci. Kapaszkodj a hátamba, felviszlek kellő
magasságba, onnan már csak tartanod kell az irányt.

Így is lett. Cseppke belekapaszkodott Dönci hátába, aki erős szárnycsapkodásával kettőjüket is elbírta.
Felröpült jó magasra, majd amikor már látszott a cseresznyéskert, útjára bocsátotta Cseppkét.
– Innen már magad is hazatalálsz. Vigyázz magadra!
– Köszönöm a segítséget Dönci! Igazi jóbarát vagy! – kiáltotta barátja után Cseppke, s
leereszkedett a kaptárjához.

A társai izgatottan fogadták:
– Merre jártál? Már aggódtunk érted! Nem sérültél meg a nagy viharban?
Cseppke elmesélte a repcésnél látottakat. A társai alig akarták elhinni neki, hogy ilyen létezik.
– Most figyeljetek! – kiáltotta Cseppke, és táncolni kezdett. Körbe-körbe lejtett nyolcasok
formájában, és ügyesen riszálva a potrohát jelezte a helyes irányt. Nosza, a társainak se
kellett több! Felkerekedtek, s hamarosan rátaláltak a repcemezőre. Olyan mézet
készítettek az itt gyűjtött virágporból, hogy még a tavasztündér is megnyalta a kényes ujjait! Pedig azokat csak varázslásra szokta használni!