Kedves Gyerekek! Földanya vagyok, minden élőlény anyja. S mint az édesanyák a csecsemőiket, én is úgy táplálom a gyermekeimet. Esővel itatom a növényeket, édes vízzel itatom az állatokat és az embereket, táplálékkal látom el őket.
Folyamatos pörgésemmel, forgásommal gondoskodom arról, hogy elviselhető legyen a hőmérsékletem az ott élők
számára. Az Északi-sark jegesmedvéi a jég hátán érzik jól magukat, s az életük is veszélybe
kerülne, ha a jégmezők eltűnnének. Erről szól ez a mesém.
Messze Északon, az örök hó birodalmában élt Berci, a kis jegesmedve az anyukájával. Vidám
kis fickó volt. Vastag bundája megóvta őt a hidegtől, vidáman ugrabugrált az anyja körül, aki
gondoskodott róla, hogy mindig tele legyen a pocakja.
Az örök hó birodalmában végeláthatatlan jégmezőkön lehetett barangolni, de a nagy
fehérségben könnyen el is lehetett tévedni! Szerencsére mackómama ismerte a terepet, és
arra is ügyelt, hogy csintalan kis bocsa ne távolodjon el messzire tőle. Berci az estéket
szerette a legjobban, amikor a sötétben szikrázott a hó, a csillagok pedig úgy ragyogtak az
égen, mint a csillagszórók.
– Nézd Bercikém! Az ott a Nagymedve csillagkép, vele szemben meg a kismedve.
Segítenek, hogy ne tévedjünk el az éjszakában.
– De mi lesz, ha a kismedve elkóborol? – kérdezte Berci.
– Nem kóborol el soha! A farka a Sarkcsillag, mindig egy helyben áll. Ha egy nap
véletlenül elveszítenénk egymást, csak keresd meg őt, és tudni fogod, merre indulj.
– Én nem akarlak elveszíteni téged soha! – bújt anyukájához Berci.
Egyszer azonban szokatlanul meleg idő köszöntött be az Északi sarkra. A jég olvadni kezdett,
és medve mamának egyre messzebbre kellett beúszni a tengerbe élelemért. Induláskor
ráparancsolt bocsára, hogy el ne mozduljon onnan, míg vissza nem tér. Berci sokáig várt, de
lassan ráesteledett, és az anyukája még mindig nem tért vissza a vadászatról. Már nagyon
éhes volt, ezért úgy gondolta körülszaglászik valami ennivaló után. Ment, botladozott a
sötétben zajló jégtáblák között, de bizony egy falat ennivalót sem talált. Ráadásul eltévedt,
és nem tudta, merre kell visszamennie oda, ahol elváltak egymástól.
– Anya, hol vagy? Gyere vissza! – nyüszítette siránkozva. – Mit is beszéltünk meg? Hogy
ha elveszítenénk egymást, csak kövessem a Sarkcsillagot, s az majd útba irányít. –
gondolta magában, s így is tett. Gyorsan szedte mancsait, átugrándozott a
hóbuckákon, az éles jégszilánkokon, az úszó jégtáblákon. Egyszer csak a távolban egy
ismerős alak rajzolódott ki a sötétségből.
– Anya! Anya! – kiáltotta boldogan.
– Bercikém! Hát itt vagy, már nagyon kerestelek. Hoztam neked vacsorát. Biztos éhes
vagy. – mondta az anyukája, s egy jókora halat rakott eléje.
Berci mohón nekiesett a finom falatnak, s jól teletömte a pocakját. Ekkor anyukája átölelte
és betakarta a meleg bundájával.
– Sajnos nem maradhatunk itt tovább Bercikém. Lassan elolvad a jégmező, és nem
jutunk elég táplálékhoz. Tovább kell vándorolnunk őseink területéről a szárazföldre,
az emberek közelébe. Ez nem veszélytelen, de reménykedjünk, hogy nem lesznek
velünk ellenségesek. Most csak pihenj. Holnap indulunk.
Berci bekucorodott anyja ölébe, és fölnézett a csillagok végtelenjébe. Ekkor hullámzó fények
jelentek meg az égen, és színesre festették a hóvilágot. Sárga, zöld és lila fénycsíkok
táncoltak az égbolton. Olyan gyönyörű volt ez a színjáték, hogy Berci el is felejtette a
bánatát. Bámulta a hullámzó fénycsodát, aztán lecsukódott a szeme.
– Holnap indulunk. – ismételte magában anyja szavait, és mély álomba merült.