Líra
A húszas években fellépô nemzedék költészete a nyugatos irányzat és az
avantgárd hatása alatt bontakozott ki.
A nemzedék legjelentôsebb költôire egyaránt hatott
az avantgárd, de Szabó Lôrinc késôbb az expresszionizmustól az
újklasszicizmus, Illyés Gyula a népies líra irányába fejlôdött, József
Attila pedig az avantgárd és a népköltészet egyes sajátosságainak
továbbfejlesztésével alakított ki teljesen önálló stílust.
A népi líra a népköltészet és a népies mľköltészet
formáit használta fel. Elôször Erdélyi József szólalt
meg a népdalok egyszerľ, tiszta hangján (Ibolyalevél,
1922), példáját mások is követték. Sinka István a népköltészet ôsibb,
archaikus rétegeibôl merített.
A költôk visszatértek a vers hagyományosabb, kötött
formáihoz, nemegyszer a század elsô évtizedeiben mellôzött mľfajokhoz is
(lírai dal, életkép, elbeszélô költemény). A népiesek legjobbjai esetében
azonban nem
egyszerľen a Petôfi-kori elôadásmódhoz és mľformákhoz való visszatérésrôl
volt szó: žk ismerték és alkalmazták a Nyugat szimbolikusabb, bensôbb és
metaforikusabb közlésformáját is, de ez az ô kezükön közéletibb,
konkrétabb, realisztikusabb és életrajzian személyesebb lett.
A 20-as évek derekán megfigyelhetô költészetünkben
egy bizonyos klasszicizáló törekvés, amely a 30-as években általánossá
vált. A költôket nemcsak a nagy irányokhoz és mľvekhez sorolódás igénye s a
leszľrô, elrendezô összegzés vágya vezette, hanem az is, hogy a
háború és a fasizmus veszélyében a mľvek a hagyományosabb közlésformák
segítségével minél szélesebb rétegekhez eljussanak. A költôk a nagy európai
költészet
hagyományában emberi önfenntartó erôt láttak, és arra
törekedtek, hogy a személyiség megvédéséhez minél
több tradíció nyújtotta segítséget megszerezzenek.
A klasszicizálódás igénye nem pusztán hazai jelenség
volt, ebben az idôben az európai irodalmak legtöbbjében föllépett.
Sárközi György (1899-1945) leginkább a klasszicizáló törekvésekhez
kapcsolódott, azokat romantikus-expresszonista nyugtalansággal vagy
népköltészeti hatással elegyítette. Elsô
kötetében (Angyalok harca,1926) egy harmonikus költôi világot teremt
védelemül a diszharmonikus való világ ellen.
A Váltott lélekkel c. kötetétôl (1927) kezdve egyre közelebb kerül az „örök
szegénység” világához. 1935-38 közt a Válasz szerkesztôje, 1944-ben a
nyilasok hurcolják el. Esôcseppek c. versében (1942) rezignáltan szemléli
saját költôi létét és sorsát. A rezignáció csendes keménységgel ötvözôdik.
A szemlélet illúziótlan keménysége ez, amivel tudomásul veszi helyzetét, s
elfogadja sorsát ebben a helyzetben.
A harmincas években fellépô költôknek, az Ezüstkor nemzedékének líráját
általában áttételesebb, közvetettebb közlésmód jellemzi. Közülük Radnóti
Miklóssal és Weöres Sándorral külön fejezetben foglalkozunk.
Az erdélyi Dsida Jenô (1907-1938) pályája a szabad verstôl
a kötött vers felé, az avantgárdtól az újklasszicista formamľvészet felé, a
disszonanciától a harmónia felé haladt. Nagycsütörtök c. második (1933) és
az Angyalok citerája c. posztumusz
(1938) kötete zenei hatásokra építô, a szépség áhítatával áthatott verseket
tartalmaz. Dsida a maga hangját a bonyolult formákban, a tündöklô rímekben,
az olvatag zenében találta
meg, a Nyugat költôit áttetszôbben, az angyaliság lebegésével folytatta.
Költészete a fiatal, játékos kedvľ életszeretet és a halálközelség
ellentétének énelmi izzásából fakad. Nagycsütörtök c. versében saját sorsát
az áldozatvállalás keresztény erkölcse szerint értelmezi: a krisztusi
áldozattal azonosul, ugyanazt a magányt és gyötrelmet éli át, melyet
Krisztus a Getsemáne-
kertben. Ahogy közeledik halála pillanatához, egyre hasonlatosabbnak éni
magát az örökké Madonnát festô középkori baráthoz (Arany és kék szavakkal).
A Psalmus Hungaricus c. költeménye az erdélyi magyar irodalom egyik
legjelentôsebb alkotása.
Zelk Zoltán (1906-1981) az 20-as évek közepén indult Kassák késô-
aktivista lapjaiban, de neve csak 1945 után kezdett országosan ismertté
válni, amikor a felszabadulás, majd a szocialista átalakulás ôszinte hangú
énekese lett. A politikai életben mutatkozó hibák és bľnök nyomán kelt
megrendülése
aztán a lelkes ódák atmoszférájából a végletesen kétségbeesett rezignációba
taszította. Magára találása az 50-es évek végén
emberi megrázkódtatások eredménye. A Tľzbôl mentett hegedľ (1963) és az
ezután megjelent köteteiben ért el pályája magaslatára. Sirály c.
költeményében (1960) a sorssal száll perbe
a feloldhatatlan magány szívszorítóan ôszinte panaszával.
Zelk lírája érzelmi fogantatású élményköltészet, frissen, intenzív
átéléssel reagál a világ hatásaira. Utolsó éveiben kis formákban írt,
aforisztikussá lényegített versei megtelnek mélyebb sugallatokkal.
Vas István (1910-1991) az avantgárd mozgalmában, Kassák
körében indult, hamarosan azonban a Nyugat harmadik nemzedékének
törekvéseihez közeledett, tudatosan vállalta a hagyományok folytatását.
Már elsô kötetében, az žszi rombolásban (1932) megmutatkoznak azok a
kettôsségek, amelyek késôbb is jellemzôk költészetére: romantikus
elvágyódás és klasszicista önfegyelem,
lázadás és rezignált belátás, cselekvés és csüggedés, szárnyalás és mérték.
Költészetének más vonásai is megnyilatkoznak:
ôszinte személyessége, pózoktól idegenkedô szubjektivitása, önnön emberi
sorsának versbe emelése. A közbeszéd természetességébôl kiindulva próbál
kifejezô erôt és szépséget elérni.
Költôi fejlôdésének legfontosabb fordulópontja az 1947-es olaszországi
utazása, a Római pillanat c. verseskönyve (1948).
Róma a költô számára felszabadítóan hatott, lehetôvé tette az átélt másfél
évtized tapasztalatainak történetfilozófiai általánosítását.
A Rapszódia egy ôszi kertben c. kötetében (1960) erôteljesen nyilatkozik
meg az európai mľveltségľ költô magyarságtudata. Messzi idegenben is a
magyarság sorsával viaskodik (Cambridge-i elégia, 1959).
Rónay György (1913) impressziókat és belsô misztikus élményeket szólaltat
meg lírájában tiszta klasszikus formában. A 60-as évektôl versei egyre
gyakrabban szikárabb fogalmazásúak, a költôi szavak, metaforák helyett a
látásmód, a jelentés költôiségével hatnak. A versek esztétikai sorselve
tragikus, a
költô etikai állásfoglalása sztoicizmusba hajlik. Rónay kiváló mľfordító,
irodalomtörténész és esszéíró is volt.
Kálnoky László (1915-1985) lírájának a betegség és szenvedés, az esendô,
kiszolgáltatott emberség adta az alapélményeit és meghatározóit.
Szanatóriumi elégia c. verse (1942) szembenézés a lét értelmetlen
kiszolgáltatottságával olyan helyzetben, amikor az egyén és a világ
állapotának vigasztalansága egyaránt keserľ realitás.
A Lángok árnyékában c. kötetében (1970) a lélek félhomályos zónájáról
szerzett értesüléseit Kálnoky szigorú logikával és nagyfokú precizitással
foglalja versbe. Magát és a világot kegyetlenül éles fényben látja.
Költeményeit a semmi homályt
nem tľrô fogalmazás, a képeknek a kemény, tiszta rajza, a céltudatos
szerkezet jellemzi, de a töretlen ívľ mondatok, a kristályos felszín alatt
egy sötét, alaktalan világ riasztó jelenései
gomolyognak. Sorait valami fájdalmas, keserľ érzelem hatja át, de ezt a
lírai szólamot nyers, prózai, groteszk vagy éppen abszurd hangzatok
ellenpontozzák.
A De profundis c. verse (1969) a létezés, az élet elsiratása és ilyen
értelemben az egyetlen élet értékének tudatosítása. A jelennel szembeni
tiltakozó elégedetlensége és a múlt messzeségében megszépülô ifjúkora
ellentétét iróniával, öniróniával hidalja át. A vers elviselhetetlen
közérzetrôl vall, zárlatában a
teljes magány állapotában hangzik fel a jajszó: egy jel az utókornak.
A Szvidrigajlov utolsó éjszakája (1970) félig szerepjátszás, félig
személyes vallomás. A költô egyszerre részese és részvétlen megfigyelôje a
reménynélküliség, a kénytelen beletörôdés
állapotába jutott groteszk figurának.
Az elsodortak (1971) részvétlenül, sôt kajánságig fokozódó idegenkedéssel
mutatja be a 30-as évekbeli Eger fôutcájának esti korzó-kavalkádját. A záró
képsorban a vízáradás részben a megállíthatatlan idô, részben a történelem
pusztító sodrását szimbolizálja. A beszélô is ott sodródik a többiekkel, ám
a költôre utaló „pisztráng” pikkelyei ezüstösen csillogó jeleket hagynak a
sziklákon és a házak falain.
Élete utolsó évtizedeiben írt versciklusaiban (Egy magánzó emlékiratai;
Homálynoki Szaniszló történeteibôl) felszabadult iróniával regisztrálja az
élet egyszerľ kis képtelenségeit, a kicsinyes emberi történések groteszk
elemeit.
Jékely Zoltán (1913-1982) Erdélyben született, az ottani líra
légkörében nevelôdött, ettôl távol szakadva is valamiképp erdélyi maradt.
Elsô verseskönyve, az Éjszakák(1936) természetes költôiségével, spontán
líraiságával tľnt ki. Nyelve régies, bibliás erdélyi ízeket ôriz, versei
ugyanakkor telítve vannak
modern idegességgel, nyugtalan vibrálással. Elégikus költô, verseit emlékek
és álmok szövik át. Legfôbb ihletôje az elmúlás, amelynek feledtetôje lehet
a szerelmes egymásra találás
pillanata. A visszahozhatatlan pillanat azonban múlttá, gyönyôrľsége
semmivé válik. A halál és a szerelem összevillanó élményérôl mondja el
leghitelesebb vallomásait. Más verseiben a múlt, jelen és jövô viszonylatai
történelmi, sôt kozmikus
arányokban is megjelennek. A marosszentimrei templomban c. versében (1936)
a magyarság sajátosan erdélyi sorstudata nyilvánul meg: már nemcsak a halál
a költô ellenfele, hanem a
magyarságot porlasztó, a szabadság reményét pusztító történelem is.
Jékely a magyar költészet egyik nagy hagyományát folytatja, amikor a
Hajnali részegség látomásának egyéni változatát teremti meg. Az ég játékai
c. költeményében (1946) a lírai én két hant között, mintegy gödörben hever
– lent ott nyugosznak igazi halottai – és az eget szemléli. A szemle által
megtörténik az „én” és a föld alatt nyugvók, a fönti és a lenti világ
azonosulása, a beszélô már a mindenség áramába kapcsolódott, a holtakkal,
sôt magával a földdel, az egész mindenséggel érzi a közösséget.
Életének utolsó két évtizede legtermékenyebb korszaka.
A közelgô öregség, a magányosság érzései válnak uralkodóvá költészetében.
Tragikus társadalomszemléletét történelmi elégiái fejezik ki (A budai
Kapisztrán-toronyhoz, 1963).
A szülôvárosában, Pécsett élô Csorba Gyôzô (1916-) költészetét objektív
tartás, a lélek mélyrétegeiben való tájékozódás jellemzi. A szó ünnepe
(1959), Séta és meditáció (1965), a Lélek és ôsz (1968) c. köteteiben
bontakozik ki a maga teljességében látomásos, egyre szigorúbb formálású
lírája, melyen az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés megrendültsége
vonul végig. Legszebb verseiben az életvágy és a haláltudat vitája
adja a feszültséget. A sötétebb érzéseket a szerelem, a családi élet, a
megtalált otthon boldogabb ihlete szövi át (Március, 1954). Följegyzés c.
versében (1955) két éleformát, magatartást tár elénk: az egyik az
elmélkedés, a nyugtalan gyötrôdés, a másik önfeledt cselekvés, nyugalom,
derľ. Az érezhetô fölényeskedés a vers végére elolvad, s – ugyancsak
érezhetô – nosztalgiává válik.
A 70-es évektôl egyre inkább a múló idô foglalkoztatja, a test
hanyatlásával, az elmúlás tényeivel szinte naponta számot kell vetnie. A
szavak bolyhai c. kötetének (1988) már szinte egyetlen tárgya a búcsúzás az
élettôl, a fölkészülés a végre, a szembenézés a halállal. A költészetben
vívja meg harcát a lélek épségéért, hogy belsô küzdelmeiben megôrizhesse
emberi méltóságát (Dona nobis pacem,1987). Stílusát tömörség, puritán
lényeglátás jellemzi, nyelve emelkedett, pontos, telt hangulatú, szép
hangzatú.
Csanádi Imre (1920-1991) a népi irodalom vonzásában indult, költészete az
Erdei vadak, égi madarak c. kötetében (1956) bontakozott ki. A régi magyar
költészet hangját elevenítette fel. A történelmi események hatására
költészetét sötétebb hangulatok szôtték át, majd növekvô reménységgel
tekintett az emberiség, a kis nemzetek sorsára (Észtek). Az 1973-tól
közzétett îrott képek sorozatában nosztalgikusan tér vissza a
régi forráshoz.
Határ Gyôzô (1914-) építészmérnök, de már mľegyetemi évei során egyre
intenzívebben foglalkozott filozófiai tanulmányokkal. A század legnagyobb
zavarait szenvedôként és bele nem törôdô lázadóként élte át. (Megjárta
Horthy és Rákosi börtöneit, részt vett a sátoraljaújhelyi börtönlázadásban
stb.).1956 végén külföldre távozott, és Wimbledonban telepedett le. Arra
tesz kísérletet, hogy elsöpörje a mľfajok közötti
határvonalakat, s visszaállítsa a gondolkodás olyan ôsállapotát, amikor az
író is filozófus volt. îrásait a bölcseleti gondolkodás igénye, stílusát a
nyelv lehetôségeinek szinte a végletekig történô feszítése jellemzi. Eleme
a játék, a játszó ember és
a vizsgálódó szellem egyeztetése adja mľveinek ironikus feszľltségét.
A Golghelóghi c. háromszor három részes, sokjelenetes,
tôbb mint 800 oldal terjedelmľ misztériumjáték (1976) és másfél száz
oldalas utôszava ôsszegzése Határ Gyôzô életmľvének.
Benjámin László (1915-1986) még a munkásírók csoportjának egyik tagjaként
kezdte pályáját. 1945 után sokáig magányos harcosnak érezte magát, de a
fordulat évétôl már a közösségbe tartozás, az építés pátosza hatotta át
költészetét.
1953-tól szigorú önvizsgálattal és erôs hangú bírálattal reagált az
elkövetett bľnökre. Súlyos lelkiismereti válságba került, de továbbra is az
egykori hit igazságát kereste. A vívódás hangjai aztán lassan csendesednek,
az öniróniával árnyalt rezignáltság szavai váltják fel.
Az 1945 körül föllépett költôk élményvilágát a háború kataklizmája, a
nagy társadalmi változások dinamizmusa s a totális diktatúra idejének
feszültségei határozták meg.
Az új nemzedék két iránya hozta e korszak magyar lírájában a legtöbb új
színt és hangot.
Az Śjhold köré csoportosult költôk (Nemes Nagy Ćgnes, Pilinszky János,
Rába György, Rákos Sándor, Jánosy István és mások) líráját a gondolati
igényesség szabta meg. Kiszľrték a versbôl a közvetlen élményeket,
személyes megnyilatkozásokat, és az érzelmeket, indulatokat, az elvont
gondolatokat közvetve, tárgyias képekben fejezték ki. Az ellobbanó
hangulatok és változó érzelmek helyett az élmények mélyén szilárd emberi
tartalmakat akartak föllelni. Lírájuk lényeges poétikai tulajdonsága a
magas fokú sľrítés, a szöveg tömörítése. Közülük Pilinszky Jánost külön
fejezetben mutatjuk be.
Nemes Nagy ágnes (1922-1991) lírájában az intellektusnak, az értelemnek
különleges szerepe van. Vágy a tiszta ismeretre és az ismeret hiánytalanul
teljes kifejezésére: ez a hajtóereje költészetének. Versei azonban nem a
gondolati tartalmakat, hanem a gondolkodás szenvedélyét közvetítik.
Elsô kötete, a Kettôs világban (1946) már címében is sejteti a pálya
késôbbi alakulását. A versek kettôs világba vezetnek: egymással szemben áll
és egymást tükrözi a közeli és a távoli, a véges és a végtelen, a lenti és
a fenti, az érzéki és az érzékfeletti, a földi és az égi világ. A költô a
világot látomás értékľ látványok színterének tekinti, ahol a dolgokban a
dolgok eszméjét, lényegét szemlélheti.
A tíz év termését begyľjtô Napforduló c. kötetben (1967) találta meg
igazán az egyéniségére szabott, egyéni közlésmódot. A tárgyak új mľvészi
funkciót kapnak a versekben, a költô valahogy belľlrôl, a tárgyak lelke
felôl törekszik az érthetetlen világ megértésére. Ćtvilágítja a tárgyakat,
a lényegükig hatol,
szinte azonosul velük: ” Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az én
szívemben boldogok a tárgyak” (A tárgyak). Śgy idéz elénk tárgyakat,
jelenségeket – olyan megszervezettségben, történésben vagy szituációban -,
hogy azok alanyi jelentést kapnak. A kötet verseinek legtöbbször nincs a
hagyományos értelemben vett témájuk, nem egy, hanem több élménybôl
táplálkoznak. Ezt a szintetikus, összetett élményt adó jelleget úgy éri el
a költemény, hogy a szerzô a dolgokat bonyolult kapcsolódásokon keresztül
kľlönféle élményekkel, képze- tekkel, hangulatokkal
érintkezve jeleníti meg érzékletesen képekben, s a látványokat, látomásokat
a legkülönfélébb, általában igen távoli képzetkörök elemeibôl rakja össze.
Szemléletében az egész világ egyetlen, egységes, élô organizmus, nem válik
kľlön élettelen tárgy és eleven tett, a költô is egynek tudja magát az
egyetemességgel.(Között,1962.)
Rába György (1924-) vallásos versekkel indult, költészete késôbb egyre
tárgyiasabb lett: bensôséges viszonyt alakított ki a jelenségekkel és
tárgyakkal, a hétköznapi benyomásokat egy tágasabb térbe transzponálja, s
így egyetemesebb mondanivaló kifejezésére teszi alkalmassá.
A Pillantás az éjszakába c. költeményének (1961) lírai helyzete a
következô: a költô hazakísér valakit az éjszakai külvárosba, néhány szót
váltanak, s ô elindul vissza a város irányába; a kihalt villamosmegállóban
várakozik, ekkor lép mellé a második beszélgetôtárs; együtt indulnak el,
aztán végleg elválnak. A vers mindezt csak jelzésszerľen közli, képei igen
tömörek. Szerkezete igen bonyolult: a különbözô temák egymás mellett,
egymást kiegészítve épülnek. Az 1., 3. és 5. vsz.-ban tömör bevezetô kép
után a költô elmélkedik életérôl, sorsáról,
a 2., 4. és 6.-ban viszont alkalmi társai szólalnak meg. A vers egy
életállapotot jelenít meg, melynek egyik döntô élménye a „kupacban magány”
fájdalma. A feloldás lehetôségét egyedül a szeretet hordozza.
Rába egyre koncentráltabb formában fejezi ki magát, lírájára az
elhallgatások éppúgy jellemzôek, mint csupasz, csak a lényegre szorítkozó
mondatai. Lobbanások c. kötetében (1973) alapvetôen egzisztencialista
indíttatású tartással figyeli a világot és annak különbözô dimenzióit,
melyek közül leginkább az idô titka foglalkoztatja. Verseiben a megismerés
folyamatának asszociációs rendszerére épít. Az Emlékezés egy birodalomra c.
vers visszatekintés az élet legszebb korszakára, az élet delelôjére, a szép
emberi találkozásokra. Az erotikus képzetek egy mámoros érzéki himnuszt
indítanak el. Az életörömtôl duzzadó vers hátterében megszólal egy
sötétebb, tragikusabb szólam is: az idô múlásának, az ember mulandóságának
tudata. A megidézett emlék azonban jelenvaló és hatalmas: „ami volt, az
van”. Az istenek sorsa megírt,lezárt, az embert azonban az esendôsége és
éppen az elmúlása emeli a hatalmasoknál is magasabbra.
Lator László (1927-) ha nem volt is az Śjhold közvetlen munkatársa,
költészetére az a szikár, fegyelmezett, mégis feszült formálás a
legjellemzôbb, mely e kör lírikusait is jellemzi. Hosszú idôn át
mľfordítóként ismerték, s csak 1969-ben jelent meg Sárangyal, majd Az
egyetlen lehetôség (1976) és Fellobban, elhomályosul (1986) c. kötete.
Költeményeiben a mindennapi látványt a létezés drámaiságát összegzô
szimbólummá tudja fejleszteni. Nyelve választékos, emelkedett, minden
köznapi esetlegességtôl megtisztított, lecsupaszítva felfokozott nyelv.
Költészetében a körülötte áradó roppant anyagi világ,a
mindenség rejtett áramainak tárgyiasítására törekszik. Ennek az áramlásnak
nemcsak a felemelô, sugaras sodrását érezte, hanem az egész létküzdelem
görcsös, szilaj, veszedelmes tartalmait, örvényeit is. Világa ellentétekben
felfogott világ: szerves és szervetlen, kô és hús sivatag és éden. Az
utóbbi az újszülött korábbi „vak paradicsoma” az anyaméhben, máskor az
ifjúság tája, megint másszor a váratlan, kegyelemteljes ráébredés a létezés
teljességére. Ide kapcsolódik a héj, a burok és a velük rokon képzetek
(Kagylóba, héjba,1947-49).
Fa a sziklafalon c. verse (1956-67) a létezés drámaiságát képes
éreztetni, azt, hogy az „üdvözült gyönyör s az iszonyat” közös tartalmai a
létnek. A fa „mondhatatlan szépsége-árva-sága” a kivetettség közepette
kiküzdött szépség értelmét hangsúlyozza. A látványt élesrajzú
tárgyiassággal állítja elénk, de a rajzos elemeket expresszív élettel
telíti, érezteti a látvány kiváltotta döbbenetet.
Az új nemzedék költészetének másik irányzata az a látomásos, mítoszt
teremtô líra, amelynek Juhász Ferenc és Nagy László alakította ki két
legfôbb személyes változatát. Költôi útjuk a Iátványtól, a közvetlen
érzékeléstôl vezetett a látomásig. Elsôsorban Weöres Sándortól kaptak
ösztönzést a látomásos képszerkesztés kialakításához. Képeiket egyre inkább
az asszociáció mechanizmusához igazították, és ez maga után vonta a képek
egymásba kapcsolódását, síkváltását, terjeszkedését.
Juhász Ferenc (1928-) elsô köteteiben a népi irodalom hagyományait
követi. A költôi indulás idillikus életképei és verses epikája után 1950
körül költészete új irányba fordul. A naiv hang üde frissességét disszonáns
akkordok kezdik felváltani. Ez a folyamat költészetének differenciáltabbá
válásával, gazdagodásával jár együtt. Az igaz fordulatot A tékozló ország
c.”költôi eposz” (1954) hozta meg. A nagyarányú történelmi látomás Dózsa
György alakját, az 1514-es parasztháború reményeit, elbukását és szörnyľ
megtorlását idézi föl.
A Harc a Fehér báránnyal c. kötet (1965) versei a „létezés lázas
Iátomásait” festik. A kötetet A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok
kapujából (1955) nyitja meg. Ez a költemény parafrázis, egy román népének,
ún. kolinda átfogalmazása, újraköltése; a költô Bartókhoz hasonlóan
(Cantata profana) az
ôsi, népi anyagot dolgozta fel bonyolult szerkezetté. A mľ drámája a „titok
kapujáig” jutott kôltôfiú, a családi otthonba hívogató anya és a halott apa
háromszögében bontakozik ki.
A költeménybe a legkülönbözôbb ôsi és népi formák épülnek
be. A népballadai indítás aztán átcsúszik disszonáns hangzatok, merész
expresszív vagy éppen szürrealisztikus képek közegébe. A költô
felsorolásaival, képhalmazaival, szokatlan szóösszetételeivel és
metaforáival, nyelvünk lehetôségeinek kiaknázására törekszik.
Kormos István (1923-1977) népi költôként indult, József Attila és Sinka
István líráját érezte a magáéval rokon forrásoknak. Franciaországban
töltött hónapjai (1964-65) folyamán megismerte a szürrealisták képteremtô
módszerét. Költészetét derľ és játékosság hatja át, derľje és játékossága a
világ dolgaival és embereivel való jó viszonyát érzékelteti. Stílusa a
rusztikus és az éteri, a súlyos és a lebegô, a köznapi és az álomszerľ
végletei között megkapó könnyedséggel szólaltatja meg azt az árnyalatot,
amelyre a képzeletnek éppen szüksége
van. Szegény Yorick c. versében (1962-65) önarcképét rajzolja meg, életének
elégikus hangvételľ összefoglalását adja. Azzal tüntet, hogy ô csak Yorick,
a szegény bohóc, s az is csak múlt idôben. A csak ennyi vagyok állítása a
halál tudatában hangzik el, s e távlatból rezignált nyugalommal néz vissza
élete dolgaira. A Nakonxipánban hull a hó-ban (1962-b5) a szétpergô élet
emlékkincseit varázsolja elénk egyetlen meseszigetre.
Csoóri Sándor (1930-) mľvészi magára találása meglehetôsen elhúzódott,
hosszú küzdelem eredményeként valósult meg. Indulásakor a népi
hagyományokat követte, majd a modern európai költészettel való találkozása
nyomán a kötetlenebb költôi képzeletnek juttatott nagyobb szerepet.
Nyugtalan alkotó szellem, aki mindig új költôi vállalkozásba és közéleti
küzdelembe fog. A költôi szándék és a valóságos gyakorlat, a mľvészet és a
magatartás belsô egységét keresi, de tudja, hogy ez az egység már nincs
meg, neki kell megteremtenie versrôl versre. A lét teljességének, a világ
intenzív átélésének vágya hajtja, de az elragadottság, a kitárulkozás
állapotaival szemben gyakran elfogja az elégedetlenség, a hiány, a
beteljesületlenség zaklató élménye is. Versei többnyire rezignáltak, de nem
beletörôdôek, noha végül a magányba, a csendes meditációba vezetnek.
Költôiségének legnagyobb ereje a képteremtésben, a villódzó
képzettársítások gazdagságában van. Fogalmazása pontosságából és a jelentés
másfelé is sugárzó asszociációiból támad bennünk a felismerés: azok az
egyszerľ dolgok, megfoghatatlan hangulatok, melyeket Csoóri rögzít,
kivételes alkalmai az emberi létnek.
Csoóri verseinek világában gyakori metafora a „tél” : a hideg világ, a
hó. A Hó emléke c. versében (1978) a havazás az elmenekülés lehetôségét
teremti meg, az utolsó tiszta szembenézés elképzelt jövôjét „egy fennkölten
züllô ország szemével farkasszemet nézve”.
Tôzsér árpád (1935-) a Fiatal szlovákiai magyar költôk antológiájában
(1958) tľnt fel. Pályakezdését erôs tájélmény, hagyományokhoz,
történelemhez kapcsolódó erkölcsi elkötelezettség, klasszicizáló törekvések
jellemezték (Mogorva világ, 1963). Kettôs ľrben c. kötetében (1967) befelé
fordult, személyes világának feszültségeit szólaltatta meg. A korábbi
ábrázoló-leíró módszert kérdezô-meditatív kifejezésmód, ill. a tárgyias
líra szemléleti és nyelvi formái váltották fel. Harmadik kötetében
(Érintések, 1972) ironikusan vet számot helyzetével, objektivitásra,
absztrakcióra tôrekszik.
Az erdélyi Kányádi Sándor (1929-) korai verseit a népköltészet és Petôfi
ihlették, majd költészete megtelik a metaforikus szemlélet elemeivel,
személyes lírája a romániai magyarság gondjainak vállalásával lesz
zaklatottá és összetetté.
Verseinek hagyományosan zárt szerkezetét gondolati kitérôk,
képzettársítások, a sejtelmek disszonánsabb hangjait megszólaltató
szövegrészek teszik nyitottá. A mozaikos szerkezetľ Fekete-piros c.
költeményben (1972) a városi civilizáció környezetében falusi lányok
táncolnak. A lassú és néma tánc nemcsak a kis népcsoport hányatott
történelmi sorsát, elmerülésének szorongató veszélyét jelképezi, hanem a
hagyomány, az
eredeti kultúra megtartó hatalmát is.
Szilágyi Domokos (1938-1976), a Forrás-nemzedék legnagyobb szabású
kísérletezô egyénisége, pályája kezdetén naiv racionalizmussal hirdette az
értelem rendteremtô diadalát, a
szabadság közeli megvalósulását, a világ és a lét célszerľségét és
harmóniáját. Aztán hamarosan megjelenik költészetében az
utópikus szemléletet kikezdô kétely, mely a Garabonciás
(1967) és A láz enciklopédiája (1976) c. kötetekben már általánossá válik.
A történelmi tapasztalatok megingatják a költô evolucionista felfogását, és
az alapvetônek vélt értékek bizonyossága megrendül. Ez a változás hat a
versek megformálására is: nézôpontok váltogatása kezdi jellemezni a
szerkezetet,
gyakoribbak lesznek a síkváltások, rétegzettebb a jelentés, ôsszetettebb az
értékszerkezet. A Garabonciás (1967) c. versben a tér és idô határait nem
ismerô, száguldó, nyugalmat sohasem találó szabad szellem, a bujdosó,
kivetett, az otthontalan igazság példázata rejtôzik.
A Búcsú a trópusoktól c. kötetben (1969) a költô eljutott az abszurd
létélményig, a Semmi határáig. Tudatosan törekszik a
vers „depoetizálására”, búcsút mond a költészet hagyomá-
nyos díszeinek, kerüli a képeket. A Fagyöngy(1971) és a Sajtóértekezlet
(1972) c. köteteiben a kiürült emberi értékvilág peremén járkál a költô,
ahol a személyes lét értelme is kétségessé
válik. Válsághelyzetében a transzcendens távlatok felé fordulva ostromolja
a megismerés, az emberi értékvilág határait. Ćm
az ésszerľ ismeret igényével közelít ahhoz is, ami a tudásnak a rációnál
tágabb területe. îgy „megváltástalanul”, az életfogytiglan szenvedést
jelentô létben, kizárva a transzcendencia vigaszát a lázadó Jób szerepébe
helyezkedik, aki a számára teljesen kiürült emberi értékvilágért is Istent
vonja felelôsségre (Mestrovic: Jób, 1972). A 70-es évek közepe táján írt
verseiben egyre mélyebben foglalkoztatja a személyes halál gondolata.
Eszménytelennek és tarthatatlannak minôsül számára az élet, s a nem
autentikus létezést, a látszatéletet megszüntetendô látszik egyetlen
kiútnak a halál (Circumdederunt, 1973).
Kassák Lajos
(1887-1967)
Érsekújvárott született, apja patikaszolga, anyja mosónô. Tizenegy éves
korában kimarad az iskolából, és beáll inasnak „Szporni úr”
lakatosmľhelyébe. Segédként szabadul, rövid
ideig Gyôrött dolgozik, majd 17 évesen Pestre költözik. Mint vasmunkás több
gyárban és mľhelyben megfordul: dolgozik, szervezkedik, sztrájkol, ezért
sorra elbocsátják. Az irodalommal az egyletben és a munkáskörökben
ismerkedik.
1909-ben útnak indul, és Gödrössel, a faszobrásszal, majd Szittya Emillel
végigcsavarogja Nyugat-Európát. Ezt a „nagy csavargás”-t késôbb így
minôsíti: „az én eszmélése a káoszban „.
1915-ben egy fanatikusan újat keresô kis csoportot szervez maga köré és
megindítja A Tett c. folyóiratot, a magyar irodalmi avantgárd elsô fórumát.
A lapot 1916-ban betiltják, ám Kassák másik folyóiratot alapít Ma címmel
(1916-19). A Tanácsköztársaság idején nyilvános vitát folytat Kun Bélával,
aki a Ma irodalmát „a burzsoá dekadencia terméké”-nek nyilvánította.
Kassákot a Tanácsköztársaság bukása után letartóztatják. Szabadulása
után, 1920-ban Bécsbe emigrál. Itt folytatja a
Ma (1920-25) szerkesztését, a folyóirat a nemzetközi avantgárd egyik fontos
orgánuma lesz.1926-ban visszatér Magyarországra, és ismét folyóirat-
alapításhoz lát, kiadja a Dokumentumot (1926-27) és a Munkát (1928-38).
1945 után rendkívüli aktivitással vesz részt az irodalmi és mľvészeti
élet újraszervezésében: a Magyar Mľvészeti Tanács alelnöke (elnök: Kodály
Zoltán), három folyóiratot is szerkeszt (Śj Idôk, Kortárs, Alkotás). 1949-
tôl azonban más írókhoz hasonlóan ôt is elhallgattatják, csak 1956-ban
szólalhat
meg újra.
Pályakezdés
Elsô költôi próbálkozásait a „munkásirodalom” akkor
szokványos stílusa, népiességgel kevert századvégies hang jellemzi.
Mintaképe Csizmadia Sándor, a Népszava költôje és Petôfi Sándor. Éri ugyan
egy élmény, amely közelebb viszi igazi önmagához: „Kölcsönkaptam Berzsenyi
költeményeit, s
ezek a kemény, vasból és acélból való mondatok egyszerre átlöktek együgyľ
tépelôdéseimen” – de ez a gazdagodás még nemigen látszik meg versein.
Amikor kezébe kerül a Holnap antológia, fontos felismerésekre jut: „Még
sohasem olvastam ilyen nagyszerľ verseket. Egészen mások, mint amit mi
csinálunk, de
azt hiszem, ôk az igazi költôk és nem mi. . .”Olvassa a Nyugatot is: „Ady
fékezhetetlen indulataival, a többiek finom technikájukkal hatottak rám.”
Játék-Élet címmel összegyľjti 1909 és 1915 között írt verseit, de végül
úgy dönt, hogy nem adja nyomdába a verseskönyvet. Miközben ugyanis
igyekezett „nyugatos” verseket írni, lassan ráeszmélt, hogy ô egyáltalán
nem olyan, mint a nyugatosok.
Párizsban hallhatott elôször a modern mľvészetrôl, a kubizmusról,
Cendrars-ról, Apollinaire-rôl: „észrevétlenül gazdagodtam a lelkemben, de
ez a gyarapodásom még nem érett meg
a világ részére (. . .) Amit magamba szedtem, az rétegekben lerakódott
bennem, s csak alkalom kellett hozzá, hogy megoldódjon a nyelvem. . .”
Vándorútjáról hazatérve úgy érzi, hogy prózában jobban
tudja magát kifejezeni. Misilló királysága c. regényét (1914) Osvát is
elfogadja közlésre, de csak néhány év múlva jelenteti
meg folytatásokban a Nyugatban. Verseskötettel Kassák csak akkor
jelentkezik, amikor úgy látja, hogy már önálló költôi nyelven tud szólni.
Saját hangjának megtalálását segítette a világháború kitörése.
Az expresszionista költô
Elsô verseskötete, az Éposz Wagner maszkjában
(1915) mindössze 13 vers. A kötet zord, monumentálisra
formált képeivel, harsány hangzataival vallomás „a vér
és a tľz undok, fekete mocska” ellen. Nem közvetlenül
kifejezett érzésekkel, indulatokkal, átkokkal vagy jajongásokkal pöröl a
háború ellen, hanem azzal, hogy versben „megcsinálja”, foghatóvá és
láthatóvá alkotja a szavak anyagával, mintegy elôgörgeti magát a valóságot,
belesľrítve egy-egy nagy erejľ, komor, látomásossá
emelkedô képbe. „A versek végtelen, forradalmas, kaotikusan vajúdó, tľzben
és füstben tekergô sorai a mai lelket zengetik meg – írta Kosztolányi -, és
a szavak, melyeket mintha felrobbantott volna a világ katasztrófája, új
pályákon keringenek.”
Az Éposz Wagner maszkjában és A Tett c. folyóirat
megjelenésétôl (1915) számíthatjuk a magyar avantgárd
történetét. A magyar avantgárd a világ forrongásban lévô mľvészeti
törekvéseitôl kapott elindító ösztönzéseket, de önállóságra törekedett.
Kassák és társai a Marinetti-féle futurizmustól csak esztétikai nézeteit
kölcsönözték, de tagadták a háborút és erôszakot dicsôítô agresszív elveit;
inkább az orosz futuristák, a baloldali
német expresszionisták politikai radikalizmusával azonosultak, és hatott
rájuk a francia kubizmus új szerkezeti rendet kutató személete.
A mozgalom magát aktivizmusnak nevezte. Az aktivisták meg akarták
szünteti a távolságot alkotás és hétköznapi tevékenység között, a
mľalkotást elsôsorban
tettnek tartották, cselekedni akartak, beleszólni koruk
életébe. Az expresszionistákkal egybehangzóan az ösztönös érzelmi
tartalmakat akarták megszólaltatni, és ezt
a törekvésüket összekapcsolták világmegváltó, szociális
gondolatokkal, a felelôs társadalmi cselekvéssel. Célul
tľzték ki az új embertípus, a „kollektív individuum”
megteremtését.
Az aktivista költôk átütô, dinamikus mľvek létrehozására törekedtek.
Igyekeztek összeforrni az emberi közösség és a természet dolgaival,
szimultanista módon jelenítették meg a külsô és belsô eseményeket. Fel
akarták mutatni a kavargó világ arcát: a nagyvárosi életet, a „roppant
metropoliszok” vegetációját, a technika csodáit. Míndent mozgásban levônek
láttak, szemük elôtt a nyomorúságos vagy a diadalmas élet látványa
kavargott: siratóénekeket és örömtôl duzzadó ódákat írtak. Következetesen a
szabad vers mľvelôi voltak. Az aktivizmust az expresszionizmus
magyarországi változatának tekinthetjük.
A Mesteremberek (1914) Kassák elsô klasszikus értékľ megszólalása,
mintegy magába foglalja az induló
költô teljes programját. Kassák visszaemlékezése szerint Osvát a következô
szavakkal utasította vissza:
„Uram, ez nem vers, ez szekérdöcögés.” Nem vállalták a
közlését másutt sem, végül A Tett 3. számában jelent
meg 1915-ben.
Már a szöveg elsô szava (Mi) jelzi, hogy itt a közösség
hangját halljuk; ennek alapján közösségi drámai monológnak nevezhetjük a
verset. Hangnemét tekintve a himnikus ódával tart rokonságot.
A beszélôk negatív jellemzést adnak magukról: „nem
vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok / és hôsök
sem vagyunk”. Az utóbbiból a háború elutasítása következik: a 3-5. sor
monumentális képe holtakat láttat az egész földön. A költemény nem a
„hôsöket dicséri, hanem az építkezô embert. A „mesteremberek” a jövô
emberei, szavaikból erô sugárzik és a technika iránt érzett lelkesedés.
Elvetik az ábrándokat, az immorális szórakozató ipart. A költô hatalmas
szerkezetek, építmények látomását tdézi elénk. Egyre emelkedik a pátosz
(anyagfelsorolás, túlzás, expresszív kifejezések), majd kozmikus
hasonlattal („mint az ég szédületes meteorjai”) teljesedik ki a
monumentális program, mely az új ember eljövetelét is meghirdeti. A
mľvészet hivatása, hogy „az idôk új arcát” énekelje, kiterjesztve a
programot egész Európára. A nagyvárosok felsorolása a vers zárlatában az
erô élményét is növeli.
Kassák ebben a költeményében a mľvész újszerľ eszményét is megfogalmazza:
a szórakoztató, a „szép” verset elôállító költô vagy az egyéni látnok
helyére a közösségi alkotás prófétáját állítja.
1. Figyeljük meg, hogyan érvényesül a költeményben Whitman tág lélegzetľ
versmondatának hatása!
2. Hasonlítsuk össze Kassák költeményét Ady „Góg és Magóg fia vagyok én”
kezdetľ és Babits A lirikus epilógja c. versével !
A Tett elsô verse, az Örömhöz c. expresszionista óda (1915) a világ- és
önátalakítás feltétlen bizalmát és vágyát fejezi ki.
Kassák Az izmusok története c., halála után kiadott könyvében (1972) így
kommentálja: „Ez már a modern, XX századi irodalom hangja. Amikor a vers
iródott, Verhaeren és Apollinaire még élt; s én az ifjú költô valóban nem a
halál rokona voltam, hanem azoké, akik az élet új szépségét énekelték.”
A költemény kijelentô mondatai közül kiemelkedik a második és az utolsó
elôtti sorban a lásd felszólítás. A kijelentéssorozat éppen ettôl az
ismételt felszólítástól kapja sajátos, ünnepi retorikáját, bensôségesen
boldog, büszke, magabiztos ódaiságát. Ez fejezi ki a fölütésben a múlttal
való leszámolás sürgetô ösztönét, a meggyôzés társkeresô vágyát, a
zárlatban pedig a kinyilvánítás megtörténtének örömét, a meggyôzés
teljesülésének büszkeségét, az együttes cselekvés biztonságát.
A vers egy pusztulásra érett, egy életet fojtogató állapot
megjelenítésével indít. Ez az állapot a beszélôt körülvevô világ számára
még jelen (most); a beszélô tudata, akarata számára már múlt (már). Sôt a
beszélô számára valójában a költô jelene is múlt, melybôl környezô világára
jövôlátomása felôl csak visszatekint.
Az idôszembesítéssel együtt végbemegy az állapot- és
magatartásszembesítés is. A múlt félelmetes járványaitól rémült városok
képei halotti himnuszok, temetési szertartások s gyászzsolozsmák
motívumaival kapcsolódnak, hogy aztán mámoros diadalénekbe váltson át a
költemény. Az állapotszembesítés mibenlétét a második strófa elsô két sora
pontosan ki is mondja.
Ami ezután következik, az a vágyott új világ boldog és
büszke, telt és férfias himnusza. A 3. vsz.-ban a beszélô esz.1. sz.-bôl
átvált tsz. 3. sz.-be, majd a cselekvés pillanatában viszszavált esz. 1.
sz.-be, mintegy éreztetve, hogy az etikai döntés
az egyén joga, kötelessége, érdeme, akkor is, ha az a közösségi cselekvés
együttes vállalásának jegyében történik.
1. Figyeljük meg, hogyan ötvözi a költô a zsurnaliszta, jelszavas
jelenet- és képtöredékeket a liturgikus, kultikus látomás- és
motívumtöredékekkel!
2. Figyeljük meg, hogy egymástól milyen távol esô nyelvi és fogalomköri
(ipari, politikai, mozgalmi, vallási, filozófiai, utcanyelvi) rétegekbôl
származó szavakat, kifejezéseket vegyít a költô a vers szövegében!
3. Figyeljük meg a különféle (gyengéd és nyers, elkoptatott és szokatlan,
egyszerľ és irodalmias) szószerkezetek, szókapcsolások vegyítését!
4. Mi a funkciója a mozgalmas, energikus igei állítmányoknak?
5. Figyeljük meg, hogy a versbeszéd ritmusa mennyire egybeesik a beszéd
biológiai ritmusával!
Kassák a 10-es évek második felében írt verseit második, Hirdetôoszloppal
c. kötetében (1919) gyľjti össze. Ezekben a költeményekben a költô mindent
dinamikusan él át, a kifejezést a lehetôségig, igésíti, maximális
expresszivitásra tör.
Expresszionizmusának kiteljesedése a Máglyák énekelnek c. prózaverse
(1920) a forradalmak korszakáról.
A lírai-gondolati jellegľ elbeszélô költemény fôhôse, a
„szakállas ember” a maga különharcát vívja az ember
megváltásáért.
A Dadától a konstruktivizmusig
Világanyám c. gyľjteményes kötete (1921) az elsô korszakából a másodikba
való átmenetet mutatja. A kötet
elsô könyve az Éposz Wagner maszkjában. Második
könyve a Hirdetôoszloppal anyagát hozza, és még öt új
darabot. Az utolsó: O x 0 = 0 (1920), tagadása egy Kassáknál gyakran
visszatérô igazságnak, a 2 x 2 = 4-nek.
A kórházban keltezett költemény a holtpontra jutott
élet, a teljes semmi lázálmas víziója. Alapélménye a
széttöredezett világ káoszának átélése: „A reménytelenség bazalt oszlopai
virágoznak fölöttünk. . . ” A költô ekkori állapotának a Dada felelt meg
legjobban. A kötet
harmadik könyve 18 cím nélküli, számozott vers. Ezek
az „öntémájú” költemények a logikai kötéseket fölbontó dadaista kísérletek.
Bár Kassák sosem volt a szó teljes értelmében dadaista, az emigráció elsô
éveiben megjelennek írásaiban ennek az irányzatnak a vonásai.
A ló meghal a madarak kirepülnek
A bécsi évek legnagyobb költôi teljesítménye A ló
meghal a madarak kirepülnek c. költemény (1922). Elôször a 2 x 2 elnevezésľ
folyóiratban jelent meg (481. sora is így hangzik: 2 x 2 = 4), képszerľen
nyomtatott
címmel s folyamatosan szedve, az egyes részeket csillaggal elválasztva, nem
sorokba tördelve.
Két hasonló típusú költemény példája is ösztönözhette
Kassákot mľve megírására: Apollinaire Egöv (1912) és Cendrars A
transzszibériai expressz és a Franciaországi kis Johanna prózája (1913) c.
verse. Mindkét költemény emlékeket idéz, és rokon bennük a kószálás,
vándorlás, utazás ihletbeli alaphelyzete is.
Kassák mľvében egy nyugat-európai csavargás emlékei 1909-10-bôl úgy
jelennek meg, amint azok az idôközben mľvésszé érett, bécsi emigrációjában
tevékenykedô egykori csavargó tudatában az 1920-as évek elején
felidézôdtek. Ezekben az években kezdte írni önéletrajzát, az Egy ember
életét is, a költemény az önéletrajz elsô három kötetének, elsôsorban a
Csavargások könyvének lírai sľrítménye.
Kassák poémája tudatosan megszerkesztett nagyszabású szintézis, melyben a
reális és irreális, a szubjektív
és objektív elemek, a pozitív és negatív értékek állandóan egyensúlyozzák
egymást. A vers sodra, egyhuzamú
dikciója – nagy betľvel kezdôdik és ponttal fejezôdik
be, közben nincs központozás – az elôadás folyamatában, az emlékezés
szüntelen áradatában mintegy úsztatja a reális elemeket, képeket,
kifejezéseket, és vegyíti
ezeket az elvontakkal, az irreálisokkal. Éppen ez teszi
az emlékezést hitelessé és szuggesztív hatásúvá: az erôs
valóságelemek hitelt adnak az elvontnak, az irreális pedig lebegôvé,
emlékszerľvé emeli a reálisat is.
A költemény szövegében ábrázoló (leíró v. elbeszélô),
értelmezô (reflexív, gondolati) és önkifejezô részletek
váltják egymást, de ezek gyakran egyidejľleg is jelen
vannak. Ezt megfigyelhetjük mindjárt a vers elején az
alábbi három sorban:
a gyárkémények alatt ültünk
tudtuk holnap a görbe vonalak
ho zsup ho zsup
Az idézett elsô sor életrajzi hitelľ valóságmozzanat
(ábrázoló), melyben ott rejlik a lent („alatt’) és a fönt
érzelmi-gondolati szembeállításának lehetôsége. A következô (értelmezô)
sorban a „görbe vonalak” látszólagos elvontsága az elbeszélés szerves
részévé válik a belgiumi utazás során: „de azért mégis itt értek bennem
öszsze a görbe vonalak / itt találkoztam össze szittyával aki zürichbôl
jött és chilébe készült vallásalapitónak”. Az önkifejezô „ho zsup” élesen
fölcsapó, kétszer jambusi
(v – v -) halandzsája nemcsak a személyes kitörésvágy
érzékletes kifejezôje, hanem a fönt („a madarak”) világát is megidézi egy
pillanatra.
Ebben a három sorban megfigyelhetjük a költemény
különbözô stílusrétegeit is: köznapi (néhol durva, közönséges), emelkedett
és ironikus (néhol parodisztikus)
mozzanatok fonódnak benne össze szerves egységgé.
A mľvet egymásba fonódó motívum-sorok szövik át.
Ezek közül talán a legfontosabb a címben is szereplô
ló- és madármotívum. A nyitó képben mindkettô az idô
képzetét idézi föl: „Az idô nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta
szárnyait mondom széttárt vörös kapu”. A ló, az idô kinyitotta száját,
nyerített; a madár, a papagáj kinyitotta szárnyait; az összetett, több
rétegľ költôi képbe még egy motívum illeszkedik: a széttárt vörös kapu.
A vörös a vér és a forradalom színe; a vörös kapu a test
és a jövô kapuja, felidézi általában a fogantatást és a jövô születését, a
szerelem és a politika tágabb képzetköreit. A nyitó képben tehát a ló, a
madár, a kapu az idô metaforái. Az idô „kinyitotta szárnyait”: a
repülésnek, a
föld feletti szférának az egész mľben kiemelt szerep jut.
(A hajóúton, a Duna partján falusi szélkakasok, „vörösréz madarak
kukorékoltak”; Belgiumban Szittya vallásalapító kudarcát kísérve „a házak
fölött csörömpölve
más tájak felé röpültek a madarak”; a záróképben egy
fémtestľ madár repül.)
A ló-motívum is végigvonul az egész mľvön: „az
ember elhányja csikófogait és néz a semmibe, ahol az élet
beleharap a saját farkába / a semmibe”; Stuttgartban
„egy kese csikó meg betolta fejét az ablakon / és nyeritett”; végül „egy
csipkebokor nyilik ki mindenütt / de a modern lovaknak vasból vannak a
fogaik”.
Az 510 sorból álló költemény bár egyöntetľ versfolyam, mégis
megkülönböztethetô benne bizonyos rejtett
szakaszolás.
Az elsô és utolsó szakaszok mintegy keretbe foglalják
a cselekményt. A lírai útirajz fôhôse Pestrôl indul (1-15. sor) és Pestre
érkezik vissza (478-500. sor). Az érsekújvári éveket idézô rész (16-47)
központi szereplôje az apa, kulcskérdése pedig az elutasított hivatás
(„káplán”). A befejezô rész (501-510) a megtalált hivatás vállalásával
visszautal erre.
A 48.-tól a 477. sorig tart maga az elbeszélt utazás. az utazás. A 48-
227. sorig a beszélô „a félkrisztus faszobrász”-szal
vándorol, majd rövid magányos kóborlás után „szitytyá „-val folytatja útját
(246-477).
Az út fôbb állomásai: Bécs, Stuttgart, Brüsszel és Párizs. E színhelyeket
a vándorlás szakaszai kötik össze.
Az egyes szakaszok az emberlét és a költôi hivatás alapvetô, nagy kérdéseit
vetik fel:
Bécs (48-79): távlatkeresés
vándorlás (80-129): közösség és munka
Stuttgart két szakasza:
( 130-162) hit és részvét
( 163-227) szerelem és halál
vándorlás (228-283): remény és kudarc
Brüsszel három szakasza, a mľ hangulati és eszmei
csúcsa, a forradalmi jövôt biblikus látomásban (passió)
idézi meg:
Este: vacsora „a maison du peuple hosszú asztalainál”
(284-329), az apostolok utolsó vacsorájának profán változata
Éjszaka: „orosz gyľlés” a „petit passage”-ban (330-367);
újszövetségi utalások: pünkösdi „lángok”; nagycsütörtöki út „a hegyre
fölfelé”; az „új ember” születésének ígérete; a majdani rendôrkém
júdáscsókja; a lábmosás szertartása; felajánlott áldozat „a szegények
asztalára”
Hajnal: letartóztatás, út a toloncházba (368-406).
A láncra vert csavargók „a szôke gyerekoroszra”
gondolnak, akit modern messiásként fognak felakasztani „egy kék reggelen a
kreml elôtt”.
Párizs (407-477): az élet és költészet. Ez a szakasz
mintegy érzelmi fókuszba gyľjti a korábbi élményeket,
elôkészítve a zárórész gondolati összegzését.
Az utazás 9 egység. Nem lehetetlen, hogy épp ezekre
vonatkozik a „9 féle tojást találtam a madárfészekben”
megismételt kijelentése (407. és 421. sor). A fészkekbôl
kiröppenô 9-féle idômadár a múlt meghaladásának, a
társadalmi, egyéni és mľvészi újjászületésnek 9 változata.
A költeményben gondolati csomópontokat is felfedezhetünk. Az 510 sor
középtengelyében (255-56) ezt
olvassuk: „igéim virágokban lobogtak már a mezôkön /
dögöljenek meg akik elismerik a nyugvópontok szükségszerľségét”. A mľ
hangulati tetôpontja, amikor „mindenki tudta már nem lehet messze isten
órája” éppen a
költemény elsô aranymetszéspontjában (317) található.
(Az aranymetszet geometriai lényegének megfelelô
arányviszonyok a költeményben: (194 : 316 = 316 :
510.) A második aranymetszet (194) szintén kiemelkedô
érzelmi csomópont: az álombeli egyesülés elragadtatott
pillanata („vitézkötés az életemen”). A két aranymetszet
és a tükörtengely gondolati-érzelmi csomópontjában tehát a költôi világkép
központi problémái szólalnak
meg: politika („isten órája”), szerelem („vitézkötés az életemen”) és
költészet („igéim”).
A költeményben a szubjektív idô tempója más, mint
az eseményeké. Az utazás néhány hónap alatt zajlik,
ezen belül a brüsszeli „passió” néhány órája a terjedelem több mint negyed
részét foglalja el.
A belsô, lelki-tudati folyamat egy teljes élet, egy alkotói pálya
kibontakozásának, egy személyiség önmegvalósításának története. A beszélô
kiemelkedik a „mindennek vége” sivár tehetetlenségébôl, megtalálja önmagát.
A madarak ugyan lenyelték a hangot, a jelenné vált jövô nem azonos a
megálmodott jövôvel, a fák azonban tovább énekelnek. (A motívum elôzményei:
a fák alapjában véve teherbe esett lányok; mi teljesek vagyunk mint a
beojtott fák – énekelték a brüsszeli „tiszták”. A fogamzás, terhesség és
szülés motívumlánca az egész mľvet
átszövi.)
A zárlat – én KASSáK LAJOS vagyok / s fejünk fölött
elrepül a nikkel szamovár – a személyiség maradandóságát és a kaland
elmúlását állítja szembe egymással. Az
elröpült évek helyett álló nikkel szamovár az orosz motívumokra utal
vissza. Elôzményei: ezüst szalamander
(192); a teherbe esett teáskanna (214); egy szôke tovaris
(. . .) kezei röpködtek mint vörös galambok (332-33).
Az élet egy korszaka visszahozhatatlanul elmúlt, Kassák megjárta az utat
a múltból a jövô felé, a céltalanság
érzésétôl eljutott a rend, a konstrukció, az építés igényének kimondásához:
„bizonyos hogy a költô vagy épít magának valamit amiben kedve telik / vagy
bátran elmehet
szivarvégszedônek”.
1. Hol és milyen értelemben van szó a mľben versekrôl,
költészetrôl, magáról a költôi tevékenységrôl?
2. Megmutatkozik-e a képalkotásban Kassák érdeklôdése a
mértani elrendezés iránt? A választ igazoljuk szövegrészletekkel !
3. Milyen halandzsa-szavak fordulnak elô a költeményben? Mi a szerepük?
4. Hasonlítsuk össze Kassák költeményét Apollinaire Ég-
övével!
Kassák útja a 20-as években a konstruktivizmus felé
vezet. égy véli, hogy a „forradalmak romantikus jelszavai” helyett a
teremtô építéshez kell fordulnia. Olyan mľveket akar létrehozni, melyek
felépítése architektonikus, egyszerre fejezik ki az élet új szellemi
rendjét és a kaotikus társadalommal szemben a szociális közösség tiszta
szerkezetét (Vissza a kaptafához, 1923). Síkgeometrikus képeket,
„képarchitektúrákat” kezd festeni
(1920-25). Ezek a rend, a tisztaság, a harmónia értékképzeteit sugározzák,
és az áhított társadalmi és létmodellt állítják az emberek elé.
Következô köteteiben – Śj versek (1923), Tisztaság
könyve (1926), 35 vers (1931) – folytatja a Világanyámban megkezdett cím
nélküli, számozott versek sorozatát. Ebben a 100 versben észrevehetô a
képzômľvészeti
konstruktivizmus ösztönzô hatása: a költô nem kívülrôl
vett „témát” énekel meg, hanem belsô érzésvilágát, a
diszharmónián úrrá lett ember érzésvilágát tárgyiasítja.
Képvers is akad közöttük, s többségük látszólag össze
nem illô elemek képszerľ elrendezése. A költô mellôzi a
jelképszerľséget, a homályos célzásokat, a mellékjelentéseket, minden szót
egyetlen alapjelentéssel kell azonosítanunk.
A 71., A mellékutcából jöttem kezdetľ költemény
(1931) belsô önéletrajz. A beszélô társaival együtt szembefordul a létezô
külvilággal, mert rendetlenséget, zľrzavart lát benne. Üzenetet vár, de
hiába. A zárósorokban ugyanazt az életet látja maga körül, mint a vers
kezdetén, de most már a szivarok kiégtek, a barátok alszanak. A beszélô
azonban nem mond le a megváltás jövendölésérôl. A vers zárlata érzelmileg
hitelesíti a vers egészének tényszerľségét.
Kassák hazatérése (1926) után ott próbálta folytatni munkáját, ahol
Bécsben abbahagyta. Dokumentum c. folyóirata (1926-27) azonban nem tud
gyökeret verni, az érdeklôdés egyre inkább elapad körülötte. A magyar
szellemi élet egészében
felerôsödnek az „új szintézis”, „új harmónia” megteremtésére irányuló
törekvések. Kassák a Munka c. folyóiratban (1928-38) megpróbál
alkalmazkodni a hazai lehetôségekhez, így ez a lap hosszabb ideig
létezhetett.
Klasszicizálódás
A 30-as évek elején nagy változás játszódik le Kassák
költészetében. A folyamat kezdete már a Tisztaság
könyve (1926) és különösen a 35 vers (1931) költeményeiben megfigyelhetô.
Fokozatosan lerázza magáról a szövevényes formai elemeket, marad csak a
szilárd belsô forma, a fegyelmezett, feszes szerkezet; egyre inkább
egyfajta „klasszicizáló” puritán tisztaság, végsôre redukált egyszerľség
jellemzi verseit.
A Földem virágom c. kötete (1935) összefoglalás és egyúttal tovább
indulás. Elôszavát Gyergyai Albert írta: „Az újabb versek mľfaja – olvassuk
benne – valami parttalan és idôtlen recitativo” (ének-beszéd). A
versküszöböt rendszerint egy-egy prózai” ténymegállapítás vagy
helyzetrögzítés helyettesíti.
Pl.: „Kiállok a kapuba, és eldúdolom a széllel” (Boldog reggel, 1934) –
egyszerľen elmondja, amit lát és hall, elmondja életét.
Elégikus hangvételľ költeményeiben sztoikus nyugalommal
számol be lelki világának zajlásáról, érzékelteti az emberi sors
hullámverését, és így a szokásos életrajzi lírát igyekszik meditációs –
kontemplációs lírává tágítani.
Klasszicizálódása a 30-as évek második felében folytatódik (Ajándék az
asszonynak, 1937; Fújjad csak furulyádat, 1939),
és a 40-es években (Sötét egek alatt,1940; Szombat este,1942; Szegények
rózsái,1949) megy végbe teljesen. Ez a klasszicizálódás a magánbeszéd, a
monológ jellegzetességeinek hangsúlyos jelenlétével nyeri el egyedi
formáját. Mondatai belsô tagolása hosszan hullámzó melódiát ad ki,
többnyire kijelentô
módban és jelen idôben szóló sorai recitáló, szép hangzású beszédet
sugallnak.
A költô rendszerint elsô személyľ jeleneteket bontakoztat ki önmagát
bemutató laza cselekménylogikájú, többnyire jelképesen is érthetô történés-
vagy látványsorrá (žszi riadalom, 1942). Máskor 3. sz.-ľ elôadásban
szemlélete tárgyát jeleníti
meg, az asszociációs folyamatokat hasonló módon kezelve
(žszi kép, 1942). Elégikus magánbeszédét az egyetemes sorsközösség áhítata,
panteizmusa hatja át minden élôvel, azaz minden szenvedôvel való
együttérzésben.
Az utolsó évtized
Kassák a hat éven át tartó kényszerľ hallgatás, a „belsô emigráció” nehéz
évei után 1956-ban ismét bekapcsolódhatott az irodalmi életbe.
Az ezután következô évtized az összegzés korszaka: a
költô ökonómiára és a dolgok végleges tisztázására törekszik. Egyre többet
foglalkozik a mľvészet kérdéseivel, de most már nem a programadás
szándékával, hanem a végsô rögzítés és meghatározás igényével.
Ennek a korszakának legjelentôsebb kötetében, a Vagyonom és
fegyvertáramban (1963) megtalálja életmľve különbözô elemeinek szintézisét.
A Novemberi kánkán (1963) mintegy félúton áll az avantgárd metaforikus
gazdagsága és középsô korszakának hagyományos jelrendszere között. Az elsô
két szakasz látványt idéz föl, amelyhez a 3. vsz. értelmezést fľz. A
következô szakasz az elmélkedést a látvánnyal összekapcsolva fejleszti
tovább. Az
ezután következô hosszabb egység a lelkiismeret áldozatának
mutatja a mľvészt, aki csak tragikus értelmezést képes adni az életrôl. A
négysoros zárlat az élet tragikumát meglátó költô helyzetét rögzíti.
Kassák tiszta, hajlíthatatlan jellem volt, aki bámulatos eltökéltséggel,
ösztönös biztonsággal és tudatos fölkészültséggel járta választott útját.
Hatása igen nagy volt: tanult tôle Kosztolányi, Illyés, József Attila,
Szabó Lôrinc, Radnóti, Vas István és még sokan mások is – s amikor
szembefordultak a kassáki példával, magukkal is vittek belôle valamit.
Forrás: ebookz.hu