Később, visszamentem a baleset helyszínére, és megnéztem hová zuhantam. Magam is meglepődtem. Kész csoda, hogy nem a fára, vagy a beton tömbre estem úgy, hogy azonnal szörnyethaljak, – mondja Marietta, amint mellettem sétál, a mezőkövesdi Reumakórház folyosóján.
Igen sétál, igaz járókerettel, de ez is csoda, hogy négy hónapja már így közlekedik, hiszen két éve még azt hitte mindenki, hogy sohasem hagyhatja el a tolószéket.
Talán még emlékeznek az olvasók, arra szép, akkor 23 éves szőke mezőkövesdi diáklányra, aki 2007. szeptember 16-án lezuhant a Komjádi uszoda tetején lévő szórakozóhelyről, ahová bulizni ment a barátaival. Nekitámaszkodott egy korlátnak, átesett rajta és hat métert zuhant. Molnár Mariettának eltörtek a csigolyái, és az orvosok azt mondták, deréktól lefelé örökké béna lesz.
Közben megérkezünk a korláthoz, ahol már várja Pongrácz Márta gyógytornász. Ő, és Molnár Dóra foglalkoznak Mariettával, nap, mint nap, most már lassan két éve.
– Márti volt az első a szakemberek közül, aki mikor eljött hozzánk a baleset után – jól ismeri a családunkat, hiszen édesanyám is egészségügyi dolgozó – és beszélt velem azt mondta: holnap reggel várlak a tornateremben. – emlékszik vissza Marietta. Ő azóta is bízik a gyógyulásomban. Ez 2008 áprilisában volt, azóta itt töltök minden nap négy és fél órát.
– Mi a napi program? – kérdezem a gyógytornász szakembertől.
– Egy óra bemelegítéssel kezdünk, majd egy óra séta következik itt a korlátnál, azután egy óra mászás négykézláb, és utána egy – másfél óra gyakorlás a függesztő-rácsnál, hogy erősödjenek az izmok, a farizmok, és stabilabbá tegyük a törzset.
– Ez nagyon kemény munka!
– Igen, másképp nem megy. Mariettának el kellett döntenie, hogy marad a tolószékben, kiszolgáltatottan egész életében, vagy belevág ebbe a napi harcba. Ő így döntött, nekem az a feladatom, hogy támogassam ezt a döntést, s ha még sikerülne néhány olyan eszközt beszereznie, amelyek további lehetőségeket nyújtanának, akkor az eredmény még sokkal biztosabb lenne.
– Milyen eszközök ezek?
– Egy Motomed 2000 elektromos kerékpár lenne nagy segítségünkre, amely erősítené a combizmokat, és egy olyan bioelektromos járógép, amelynek segítségével lépést tudna Marietta produkálni. Ezek sajnos nagyon drága eszközök, nincsenek a kórházunkban sem, és a beszerzésüket az OEP sem támogatja.
– Sajnos mi nem tudjuk megvenni, – mondja egy pillanatra elszomorodva Marietta, aki közben szorgalmasan gyakorolja a lépéseket, – mert így is nagyon sokat áldoztak rám a szüleim. Én pedig még mindig csak pénzbe kerülök, mert ráadásul főiskolára is járok. Arról már nem is szólva, hogy a házat is át kellett alakítaniuk, hogy tolószékkel tudjak közlekedni, és egy autót is kaptam, hogy saját magam vezethessek, mert azt senkitől nem lehet elkívánni, még egy szülőtől sem, hogy az egész életét azzal töltse, hogy engem fuvarozzon, – mondja egy szuszra. – Önálló és független akartam lenni, nem kiszolgáltatott. Azért abban mindig reménykedem, – fűzi hozzá, most már újra mosolyogva, – hogy aki megteheti, az segít. Lehet még ilyen szerencsém, nem?
– Mindig ilyen erős, céltudatos és magabiztos voltál? A baleseted előtt is?
– Á, dehogyis – bujkál egy félmosoly a szája szegletében – inkább olyan feladós típus voltam. Ha valami nem sikerült, vagy nem ment azonnal, akkor abbahagytam, belefogtam másba. Nem bosszankodtam rajta, de nem is erőlködtem. Ez a tragédia tanított meg sok mindenre. Arra is, hogy kitartás nélkül nincs eredmény, arra is, hogy kik az igazi barátok, meg arra is, hogy ha valamit igazán akar az ember, akkor arra igenis képes.
– Mondtad, hogy holnap vizsgázol. Mit tanulsz most?
– A Budapesti Műszaki Főiskolára járok, nyomda-média szakra. No itt van például a tanulás is. Annyi minden szerettem volna lenni, de ahelyett, hogy egyből főiskolát végeztem volna, eleinte mindenféle felsőfokú végzettséget szereztem, mert ahhoz nem voltam elég kitartó. Nem mondom, hogy azoknak nincs haszna, de ma már úgy gondolom, hogy ha főiskolai vagy egyetemi végzettsége már van az embernek, akkor egészítse ki azokat hasznos egyéb végzettségekkel, s ne fordítva.
– Hallottam tőled egy riportban, hogy szeretnél lakberendező lenni, hogy mozgáskorlátozott embereknek tervezhess. Ezt elvetetted?
– Nem. Megvan ez a végzettségem, és a baleset előtt már dolgoztam is a szakmában, csak itthon, Mezőkövesden erre nincs módom. Pedig nagyon érdekes ebből, mármint a tolószékes szemszögéből látni az épületeket, a lakásokat, a bútorokat, a fürdőszobákat. Azt hisszük, hogy ebben az akadály-mentesítésben nem állunk túl rosszul az országban, pedig messze nincs így. Azért mert kiteszik a táblát, hogy mozgáskorlátozott például egy mosdó, az még nem biztos, hogy ezzel a kis tolókocsival, ami nekem van, még oda tudok férni a mosdóhoz. Ebből a perspektívából egész más a világ.
– Hogyan illeszkedsz te ehhez a világhoz, s hogyan hozzád a világ?
– Változóan. Már nem zavarnak a kíváncsi szemek, sem a sajnálkozó tekintetek. Meg kellett szoknom a másságot. Nem sírdogálok, s csak ritkán vagyok depressziós. Le kellett ahhoz bénulnom, hogy megtudjam, hogy a párom igazán szeret, s ha volt is szünet a most már tíz éves kapcsolatunkban, tudom, hogy benne bízhatok. Ez keményen hangzik, de komolyan így van – válaszolja a ki nem mondott kérdésemre. Kiderült, hogy sok igaz barátom van, aki a bajban is mellettem állt, s persze csalódtam is jócskán, de ez benne van a pakliban.
– Hogy érzed, hány esztendő kemény munka kell még a gyógyuláshoz?
– Egy évvel ezelőtt azt mondtam kettő, most úgy gondolom öt év múlva saját lábamon járok majd, kis segédeszközzel. Nagyon erős vagyok. Meg tudom csinálni, meg akarom csinálni, – mondja, s fölszegi szőke fejét.
Vége a korlátnál a munkának, kezdődik a következő gyakorlatsor a tornateremben. Elindul a járókerettel a folyosón. A kezelésre váró betegek sajnálattal vegyes csodálkozással nézik a szép kis szőke lány mindennapi harcát. Ahogy utána nézek, Magam is úgy érzem, Marietta néhány év múltán saját lábán teszi meg ezt az utat…
Orosz B.Erika – Royalmagazin.hu