Pofozni természetesen nem szabad. Csakhogy beszélhetek-e én így? Mert bő negyedszázada, pályám első évében bizony lekevertem egy pofont B. Lacinak.

Achs Károly

Jó kis feladat T. István György „pofozós” cikkéről írni.*

Persze, könnyen meg lehetne oldani: ki kell jelenteni, hogy gyereket pofozni nem szabad. Sőt: gyereket pofozni nagyon nem szabad. Még sőtebb: gyereket pofozni tilos!!! Meg, hogy ejnye, T. István György, jaj, jaj, jaj!!!

Csakhogy ezért kár egy szót is írni.

Pofozni természetesen nem szabad. Csakhogy beszélhetek-e én így? Mert bő negyedszázada, pályám első évében bizony lekevertem egy pofont B. Lacinak. Nagy hatása nem lehetett, a gyerek pontosan érezte, hogy kisebb volt a pofon az eltervezettnél, hiszen a végén csak visszafogtam egy kicsit, érezhette, hogy magam sem értek magammal egyet, érezhette, hogy igazából még a pofozkodáshoz is béna vagyok, érezhette, hogy igazából rólam szól a pofon, nem róla. Mert az egyetem kulturális életének közepéből lezuhanni egy kisvárosi kollégium szobarend-pontozásába, reggeli tornára hajkurászásába már önmagában is nehéz, akkor meg különösen, ha az ember az egyetem hajnalokig tartó világmegváltó vitái közben már alig várja, hogy végre élesben is dolgozhasson, végre kint legyen a terepen, ott legyen egy középiskolában – erre egy B. Laci nem érti, nem hajlandó, nem akarja, nem, nem és nem…

De tavaly is csak egy századmásodperc választott el attól, hogy belerúgjak egy tanuló (még a tetejébe lány – uramisten!) székébe, olyan aljasan beszélt velem. A mozdulat már ott volt a lábamban, csak a jó szerencse, hogy az agyam gyorsabb volt az idegrendszeremnél…

És otthon is. Néha bemenekülök az erősen kamaszodó lányaim elől a szobámba, magamra csukom az ajtót, és arról ábrándozom, hogy egyszer most már tényleg végigpofozom őket…

Lehet, hogy egyedül vagyok a pályán, akinek néha (majdnem) elborul az agya, aki néha nagyon agresszív tudna lenni, ha tudna. Lehet, hogy ketten vagyunk ilyenek T. István Györggyel. Hogy esetleg még ennél is többen lennénk? Ki tudja…

Pofozni természetesen nem szabad. Még akkor sem, ha egy pofon esetleg azon ritka alkalom lenne, amikor valami interakció történne tanár és diák között. Még akkor sem, ha a pofonnal jobban emberszámba venném őt, mint egyik-másik, tükör előtt begyakorolt, a legújabb pedagógiai elméleteket figyelembe vevő, módszertanilag tökéletesen légkondicionált kérdésemmel. (Ahogy egy Amerikába került ismerősöm mesélte, hogy körbepuszilgatta azt a fekete kolléganőjét, akivel az üvöltözésig összeveszett, mert ez volt az első emberi pillanat az állandó hőfokú mosolygások világában.)

Még akkor se pofozzak, ha érzem, valami nagyon erős effekt kellene ahhoz, hogy ne csússzon teljesen félre a gyerek. Még akkor se, ha maga a gyerek kéri, ahogy egy korszerű, a konfliktus közös feltárásának módszerét alkalmazó anyuka nevetve mesélte kislánya kérését: „Anyu, inkább pofozz meg, de most NE beszéljük meg…”

A pofon már csak dacból se legyen eszköz, még ha a társadalom, a média erősen az agresszióra kondicionálja a gyerekeket is, bennünket is. Nehéz megállni, hogy a megnövekedett agresszióra ne agresszióval válaszoljunk, de meg kell állni.

Pofozni természetesen nem szabad. De hát igazából nem is a pofonról szólt István György cikke!!! Hanem arról, hogy nagyon nincs jól valami. Hogy a társadalommal, országgal együtt félrecsúszott az iskola is. Hogy szegény gyerekek életéből iszonyatosan hiányoznak a jelzőtáblák. Hogy a „ha beledöglesz is, szabad leszel”, na meg az „élj a mának” ostobasága épp az igazi szabadságtól fosztja meg őket. Hogy minket is pont a legjobb oldalunktól, az értékadás képességétől és lehetőségétől akarnak megfosztani. Hogy akármilyen szép szó is a liberalizmus, túlhajszolása éppen önmagát falja fel.

Persze, hogy értem István Györgyöt! Azt hiszem, mindketten kihulltunk ebből a világból, de nem vagyunk biztos benne, hogy a mi hibánkból. Ő is úgy érezheti, ahogy én: egy kettősség kelepcéjében vagyok. Egyrészt egyre jobban úgy tűnik, a világ nem tart igényt arra, amit én tudok. Másrészt meg azt látom, a gyerekeknek pont arra lenne égető szükségük, amit én tudok! Istvánt régóta ismerve azt feltételezem, ugyanez bántja.

Kiestünk a világból. Nem bírjuk a pincérszerepet, amikor a gyerek rendel. Tanár úr, úgy döntöttünk, a Csacska angyalt (argentin stupidsorozat) csináljuk meg az elsősöknek, tanár úr fog segíteni. Hát persze. Szeretnénk az internetről szerzett foszlányok helyett önálló gondolatot hallani. Szeretnénk, ha a helyben megoldható problémákat maga oldaná meg a gyerek, ne telefonáljon egyből anyukának, apukának, bárkinek.

Így aztán röhejesek vagyunk.

Pofozni természetesen nem szabad. Igen, ha ez nem dogma. Sajnos egyre inkább érzem a dogmák jelenlétét és a könnyed ítélkezést az oktatásügyben, sajnos a pedagógustársadalom mozgékonyabb, nyitottabb részében is. Hogy a drámaórának mindig legyen fókusza, mert különben nem is óra. Hogy sose üvöltözzünk artikulálatlan hangon a gyerekekkel. Hogy sose pofozkodjunk. Hogy ezt így kell, azt meg úgy kell, hogy ez meg ez ilyen vagy olyan.

Föltételezem, T. István György kicsit provokált is bennünket. Jól tette.

Ahogy öregszem, egyre inkább úgy látom, hogy teljesen mindegy, ha valaki a konzervatív pedagógia híve vagy végtelenül haladó, ha hagyományos vagy alternatív, ha valaki a pofozkodásról ír, vagy ha fölszisszen ezen. Egyetlen fontos van: ember legyen, és saját maga legyen. A tanáriban húsz éve azzal a volt tanárommal ülök szemben, akitől annak idején illett félni, akinél a halálos csendet csak a fogvacogás törte meg. Első ránézésre a tantestület két szélsőséges alakja került össze, a szigorúság és a lazaság. Pedig hát mindketten ugyanazt az emberközpontú, kicsit maximalista értékrendet próbáljuk közvetíteni (remélem, én is).

Úgyhogy éljen T. István György!

(Ui. Az évnyitó értekezleten sok újdonsággal ismertettek meg bennünket. Egészen elképesztő dolgokat hallottunk, egészen elképesztő módon és tempóban rombolják szét munkánkat, lehetőségeinket. Abban a pillanatban kicsit röhejesnek tűnt, ahogy mi a pofozkodásról meg módszertani tisztaságról, erről-arról vitatkozgatunk az akasztófa tövében.

Úgyhogy még egyszer, csak azért is: Éljen T. István György!)

 
Forrás: Taní-tani