A bántalmazás leggyakoribb oka a kilátástalanságból fakadó türelmetlenség, a fékevesztett indulat, az alkoholista teljes önkritikátlansága, éretlen személyisége. Az okok között második helyen áll az otthonról hozott minta, aki gyermekként maga is abúzus áldozata volt, igen gyakran válik abúzer szülővé.

A felnőtt családtag elleni erőszak a közös élet bármelyik periódusában előfordulhat, mégis, a tapasztalatok  szerint leginkább négy kontextusban találkozunk vele: az udvarlás, illetve „együttjárás” során, a házasság, illetve élettársi kapcsolat idején, a szakítást követően, és – a három időszak bármelyikében – az idős, magatehetetlen családtag ellen elkövetett erőszak formájában. A tapasztalatok azt mutatják: ha az erőszak már az együttjárás idején megjelenik, igen nagy a valószínűsége annak, hogy fennmarad a házasság során is, sőt egyre gyakoribbá és egyre durvábbá válik. A szakítás – a válókereset benyújtása – nemegyszer inkább növeli a súlyos – olykor halálos – erőszak kockázatát: a jogi procedúra szimbolikus csatatér, mely mindkét fél legsötétebb, legellenszenvesebb vonásait hozza felszínre, és az áldozat menekülését gyakran objektív akadályok (lakáshelyzet, közös gyermek stb.) nehezítik, ecsetelte Fleisz Kinga pszichologus.

Az idős családtag elleni erőszak szintén fizikai és pszichológiai formában jelentkezhet: ide tartozik az idős rokon bántalmazása, anyagi kizsákmányolása és gondozásának elmulasztása is. Sajnos a szakirodalom és a napisajtó a családon belüli erőszaknak ezzel a formájával keveset foglalkozik, így kevés adat áll rendelkezésre ahhoz, hogy felmérhessük: a család szociális háttere, kultúrája, anyagi helyzete és egyéb tényezők mennyire befolyásolják az ilyen típusú erőszak létrejöttét, és keveset tudunk az elkövetők és az áldozatok karakterisztikumáról is.

A házasfelek közötti erőszak problémakörében mindmáig vitatott kérdés: szerepet játszik-e a biológiai nem abban, hogy valaki elkövetővé vagy áldozattá válik? A közvélemény ma is úgy tartja: a családon belüli atrocitásokban a nő az, akinek el kell szenvednie a férfi agresszivitását. E nézet egyrészt a hagyományos „patriarchális” családmodellre épít, melyben a férfi volt a családfő, aki hatalmával élve (vagy visszaélve) kénye-kedve szerint büntethette „alárendeltjeit” (a gyerekeket és az asszonyt), másrészt arra a biológiai tényre, hogy a férfi általában erőteljesebb testalkatú – és a pszichológiai vizsgálatok szerint agresszívabb is – a nőnél. Annak ellenére, hogy a hagyományos családmodell már régen nem működőképes, és az elmúlt évtizedekben – valószínűleg szocializációs okok következtében – a nők agresszivitása kimutathatóan növekedett, az írott és az elektronikus sajtó a családon belüli erőszak kapcsán előszeretettel ápolja a megkínzott, megvert, megalázott nő, illetve a durva és brutális férfi képét. Az APA (Amerikai Pszichológiai Társaság, American Psychological Association) még a kilencvenes évek derekán is arról számolt be, hogy a családon belüli testi sértés a házastársak viszonyában elsősorban férfi elkövetőket és női áldozatokat jelent. Az utóbbi egy-két évben azonban sorra jelennek meg olyan közlemények, melyek – hol óvatosan, hol határozottan – cáfolják ezt az állítást, foglalta össze Fleisz Kinga.

Forrás: szatmar.ro